Akárholok és Valaholok: itt a magyarázat a populista lázadásra

Alapvetően téves a kortárs balliberális diagnózis azzal kapcsolatban, miért is tűnt fel a jobboldali populizmus és mik annak az okai – ez az egyik tézise David Goodhart brit politológus Századvégnél megjelent kötetének, melynek címe: Úton hazafelé – A populista lázadás és politika jövője. Könyve eredetileg 2017-ben jelent meg The Road to Somewhere: The Populist Revolt and the Future of Politics címmel, ahol az „Anywhere” és a „Somewhere” embereiről, embercsoportjairól írt.

A könyv

rámutatva, hogy annak egy alkotóeleme, a fehér munkásosztály jobboldalivá válása nem egyébként valóban létező gazdasági hátrányai miatt alakult ki, hanem „a bevándorláshoz és etnikai változásokhoz kapcsolódó kulturális veszteség” motiválta – legalábbis Nagy-Britanniában. 

A szerző szerint a populizmus megjelenése a demokrácia nagykorúvá válását jelenti. A kortárs politika egyi fő törésvonala azonban nem a régi társadalmi és gazdasági érdekkülönbségek mentén húzódik, meghatározóvá vált ugyanis a „Valaholok” (Somewhere) és „Akárholok” (Anywhere) közti ellentét, ez pedig „nem esnek egybe a megszokott társadalmi kategóriákkal”. 

Valaholok, Akárholok

Az utóbbi évtizedekben a politikát és a közbeszédet az Akárholok uralták. Az Akárholok felfogása pedig egyfajta „progresszív individualizmus”, amiben az újdonság, az autonómia, a mobilitás a meghatározó érték, szemben a kevésbé értékelt csoportidentitásokkal, a hagyománnyal és a nemzettel. Az Akárholok világpolgárnak tartják magukat, és számukra a munka az önmegvalósításról szól. Ezzel szemben a Valaholok konzervatívabbak és közösségelvűbbek. Köztük ott vannak a globalizáció és a nyugati liberális berendezkedés vesztesei is, de

Mint Goodhart rámutat: a Valaholok számára is fontos számos liberális érték, legyen szó a női egyenjogúságról, kisebbségi jogokról, szólásszabadságról, az egyéni választás szabadságáról vagy a hatalmi ágak szétválasztásáról, de ők mérsékeltebben vágynak az Akárholok értékeire. Az Akárholok hajlamosak úgy tekinteni a Valaholokra, hogy azok irracionális, bezárkózó, autoriter megoldások felé vonzódó, bigott és idegengyűlölő, rasszista emberek, akik tévesen kivetítik sikertelenségük okát az általuk gyűlölt társadalmi csoportokra és ideológiákra.

Ez azonban Goodhart szerint téves diagnózis, az Akárholok ugyanis, mint említettük, ugyanúgy a modern világban élnek, élvezik annak áldásait is, és „a legtöbb Valahol nem bigott és nem xenofób”. Inkább arról van szó, hogy

Goodhart kijelenti: Nick Cleggtől, a Liberális Demokraták vezetőjétől Nigel Farage-ig, az UKIP volt vezetőjéig mindenki magáénak vallja az alapvetően liberális államberendezkedést és az alapvető liberális értékeket. A szerző mind a Valaholok, mind az Akárholok csoportját kétfelé bontja: egy nagyobb, mérsékeltebb középre, és egy kis, radikális csoportra. A Valaholok túlnyomó többsége – mutat rá – egyáltalán nem autoriter, nem patriarchális, nem rasszista és nem kirekesztő. Egy kis csoportjuk, 5-7 százalék, a Kemény Autoriterek azonban valóban azok.

Ám a Valahol-többség, ami a brit társadalom felét teszi ki, igazából a nemzeti érzésű, lokálpatrióta, egyes kérdésekben konzervatív, közösségelvű, középliberális fősodor. Az Akárholok szélsőséges csoportja a Világfalviak, akik még radikálisabban képviselik az Akárhol-ideológiát. Így aztán Goodhart többnyire „mérsékelt populizmusról” beszél. 

David Goodhart

Egyébként az autoriterségre való hajlam nem állandó jellemvonás, hanem akkor bukkan elő, ha az ember konstans veszélyeztetve érzi a csoporttagságát, biztonságát és értékeit. A legtöbb Brexit- és UKIP-szavazó például támogatja a kisebbségi és melegjogokat, de a bevándorlást és az európai integrációt nem. Sőt:

– jelenti ki a szerző, úgy, hogy egyébként a kötetben nincs egy jó szava sem az amerikai elnökről, s kiérződik az iránta táplált ellenszenve.

Elit és tömegek

A brit politológus azt is hangsúlyozza: ugyan az Akárholok szeretik hangsúlyozni, hogy „az általuk támogatott tendenciák történelmileg szükségszerűek”, valójában azonban „a gazdag társadalmak sokkal kevésbé mobilisak, mint az Akárholok feltételezik, és ugyanez igaz az emberiség egészére is: a világ 7,3 milliárd lakosának kicsivel több mint 3 százaléka él más országban, mint ahol született”.

Hozzáteszi: „az ortodox liberalizmus döntésre és autonómiára fektetett hangsúlya nem tud megbékélni a nem választott identitás és tapasztalat formáival”, egyben „elméletben kedveli a közösségi szellemet, de nem látja be, hogy egy értelmes közösség egyaránt kirekeszt és befogad”. Így aztán „a dogmatizmus és csoportgondolkodás nem az alacsony képzettségű Valaholok kiváltsága. A progresszív Akárholok általában szociálisan toleránsabbak, mint a Valaholok, de politikailag kevésbé”. A modern liberalizmus ugyanis nem pusztán a különféle álláspontoknak egyformán helyet adó politikai technika, hanem határozottan külön világnézet, s

Az Akárholok azonban „hülyék a kultúrához”, és „nincsenek tisztában azzal, hogy a középutas Valaholok mennyire furcsának tartják a nézeteiket”. 

Például azt az Akárhol-nézetet, hogy a demográfiai és bevándorlási válságot úgy kell megoldani, hogy bizonyos mennyiségű bevándorlót importálunk, mert az a nyugati gazdaságok számára és minden fél számára is előnyös. Goodhart rámutat: „ez az ötlet könnyedén elsiklik a felett a tény felett, hogy létezik olyan, hogy társadalom. A társadalmak nem csak egyének tömegei, akik véletlenül fizikai közelségben élnek, és ahova máshonnan érkező emberek millióit könnyedén át lehet ültetni.”

Ettől még a Valaholok is befogadóak és nagylelkűek a szó hagyományos értelmében, de csak annyira, hogy megőrizhessék saját hazájuk kulturális és társadalmi sajátosságait. A nagyszámú bevándorlás ráadásul veszélyzteti a társadalmi bizalmat, a „társadalmi tőkét”. 

Goodhart, aki egykor maga is az Akárhol-tábort gyarapította, de ma már egyfajta közép-Valahol, azt is megjegyzi, hogy

mint a túl kevés tényezőre koncentráló Akárholok. A konzervatívok ugyanis tudják, hogy az ember számára fontos a csoportidentitás, a közösségiség, s azt is tudják, hogy az ember nem „tiszta lap”, nem tabula rasa. A liberálisok, az Akárholok érzékenyek a szenvedésre és az igazságosságra, amiben igazuk van, ám nem érzékenyek „a csoporton belüli lojalitásra, a tekintélyre és a szentségre”. 

Mindez pedig az ember természetéről alkotott két ellenkező szemlélethez vezet. Az Akárholok szerint az emberi természet alakítható, az ember javítható, és ehhez el kell távolítani a mesterséges akadályokat, korlátokat, például a „törzsi lojalitást”, azaz akár a legenyhébb értelemben vett nemzeti érzést is. A Valaholok felfogása szerint azonban az Akárholok által eltávolítani akart korlátokra épp az ember érdekében van szükség. 

Liberalizmus kontra demokrácia

David Goodhart ezután rátér a populista politika elemzésére, rámutatva, hogy az nem pusztán a leszakadó vesztesek dühének eredménye, hanem

A populista baloldal szerinte ott tud előrenyomulni, ahol a liberális globalizmusnak főleg csak gazdasági vesztesei vannak – mint a Sziriza esetén Görögországban az euróválság idején. A populista jobboldal viszont ott tarol, ahol a gazdasági vesztesek mellett vannak olyanok, akiknek kulturális aggodalmaik is vannak, például a bevándorlással kapcsolatban, s így a jobboldali populisták a „mindkét ok következtében kiábrándultakat tudják mozgósítani”. 

David Goodhart háromféle jobboldali populista párttípust különböztet meg: a mérsékelt, fősodratú jobboldali populistákat (mint a Fidesz), a szélsőjobbról érkező populistákat (mint a francia Nemzeti Front) és az újonnan felbukkant, iszlámellenes populistákat. 
Közép-Európát azonban sui generis kezeli a szerző, rámutatva, hogy itt nem volt sosem tömeges bevándorlás, a nemzetek hagyományosabb felfogásúak, az elitek pedig nacionalistábbak, mint Nyugat-Európában. 

Goodhart szerint mivel a felsőoktatási, a gazdasági és a politikai elit jelentős része az Akárholok közül kerül ki, és ez a világ az Akárhol-ideológiát forszírozza, a Valaholok nagyobb része pedig alacsonyabb státuszú, jobban helyhez és közösséghez kötődő, ezért

– főleg, miután kulturális értelemben a Munkáspárt is magáévá tette az Akárhol-ideológiát, így „az erős nemzetállamba vetett hagyományos konzervatív nézet és a mérsékelt liberális modernizációs törekvések révén a jobbközép egy osztályokat és értékeket keresztbe vágó vonzerőre tett szert”. 

Nincs világfalu

A szerző megkérdőjelezi a globalizációt támogatók ideológiájának alaptézisét – miszerint a globalizáció és a hipermobilitás szükségszerű. Szerinte az ENSZ-nek és az NGO-knak érdekükben áll felnagyítani a számokat. 

Az Európai Unióval kapcsolatban megjegyzi, hogy az az Akárhol-ideológia technokrata elitjének projektévé vált, miközben egyébként a „posztnacionalizmus”, a nemzeti ragaszkodás elvetése sosem vált többségi állásponttá. A többségi és egyben mérsékelt populista álláspont egyfajta gyenge kozmopolitizmusnak nevezhető, mely elfogadja minden ember alapvető egyenlőségét, de úgy gondolja, hogy a Világfalviak egész emberiséget egyformán kezelő álláspontjával szemben „az univerzalista éthoszt morális partikularizmussal kell mérsékelni: minden ember egyenlő, de nem mindannyian egyformán fontosak a számunkra; a kötelezettségeink és a hűségünk a családtagjainktól és a barátainktól erednek, és onnan továbbgyűrűznek a szomszédságunkba és a városunkba, azután nemzetünk ismeretlen polgártársai felé, és végül az egész emberiség felé”. Ettől még ez a Valahol-szemlélet nyitott a világra, együtérző, gyakran adakozó is. De tudja, hogy 

– az egyéni érzelmi és pénzügyi források túl szűkösek ahhoz, hogy az egész emberiség egyformán számítson. 

Goodhart végül kitér arra, hogy Nagy-Britannia hogyan vált sok brit számára idegen országgá, hogyan szúrták el a bevándorlást, s hogy London miként lett az Akárhol-ideológia színtere. Majd a tudásalapú társadalom, a mobilitás és a meritokrácia liberális elképzeléseit helyezi szembe a stabilitással, a tulajdon-alapú életszemlélettel és a hagyományos szakmák, kétkezi hivatások presztízsvesztésével. Bemutatja a mai Nagy-Britanniát feszítő gazdasági-társadalmi feszültségeket, főleg a leszakadó alsó-középosztálybeli férfiakra koncentrálva, hogy végül a család szétesésével és a családellenes, feminista politika nyomulására térjen rá. 

Rámutat, hogyugyan a lehetőségek kiszélesítése és a nemek egyenlősége magas támogatást élvezett a szigetországban az előző évtizedekben, a nemek munkaerőpiaci eloszlásának „kiigazítására” és a férfi mint fő kenyérkereső szerepének eltörlésére tett kísérletek már sokkal kisebb arányú támogatást élveztek, s hogy

Leszögezi: „a legtöbb férfit, mint ahogy a legtöbb nőt, nem a ’patriarchális dominancia’ érdekli, hanem a megfelelő férfi-női kölcsönös függőség megtalálása egy egalitárius korban”.

Összegezve

Ugyan David Goodhart kötete brit fókuszú, nemzetközi és közép-európai kitekintése, valamint a kortárs populizmussal kapcsolatos mainstream baloldali állítások megkérdőjelezése miatt számunkra is igen fontos olvasmány lehet. A tanulsága az, hogy a kortárs jobboldali populizmus nem gazdasági hátrányokat szenvedő rétegek téves, rasszista, bigott és szélsőjobboldali reakciója az őket hátrahagyó világgal szemben, hanem a közösségi stabilitást és identitást féltő, számos liberális értéket magáénak valló középjobb jelenség, ami ma az Akárhol-ideológia elithelyzete miatt elitellenességben is kifejeződik.

Goodhart ugyan nem mondja ki, de elemzéséből levonható a következtetés: a klasszikus jobb-bal törésvonalak tovább éléséről van szó, némileg eltérő hangsúllyal, ahol a hangsúly most a nemzeti és közösségi identitáson és elitellenességen van, a korábbitól némileg eltérő retorikával. Semmi több.

Egyben a kötet igazolja azokat a magyar jobboldalon megfigyelhető törekvéseket, amelyek az olasz marxista Antonio Gramsci kulturális hegemóniájáról szóló elméletét jobb felől értelmezi; valamint a munka beilleszthető a Mandineren nemrég bemutatott lokalista törekvések elképzeléseibe is. 

Ja, és ha már Akárholok/Valaholok-szembenállás: mi is a helyzet Carl Schmitt barát-ellenség-elméletével?

David Goodhart: Úton hazafelé – A populista lázadás és politika jövője

Századvég, 2019. Fordította: Horváth Judit