A globalizmus és személytelenség ellen: ez a Lokalista Kiáltvány

A globalizmusnak annyi, a koronavírus-járvány a nemzeti szuverenitást és a helyi kisközösségeket, a lokalizmust erősíti – fogalmazták meg többen is az utóbbi hónapokban.  Rod Dreher, a The American Conservative louisianai szerzője például azt nyilatkozta a Mandinernek: „a nemzeti és lokális szuverenitásé a jövő, és ez gazdasági szuverenitást is jelent”. Hozzátette: „egy ország sem lesz sosem teljesen önellátó, de most megtanultuk, milyen az, amikor túlságosan is egymástól függnek az országok – főleg ha olyanoktól függenek, mint Kína. A régi, globális világ és a régi, globális látásmód haldoklik.”

De mi is az a lokalizmus? Elővettük a Front Porch Republic amerikai lokalista-kommunitárius véleményportál 2018-ban kiadott Lokalista káltványát, hogy megnézzük, az amerikaiak mit gondolnak minderről. A Localism in a Mass Age – A Front Porch Manifesto (Lokalizmus a tömegek korában – Verandakiátvány) tulajdonképp olyan esszégyűjtemény, ami mindent érint: politikát, gazdaságot, kultúrát, házitartást, oktatást. Ebből is látszik, hogy nem pusztán arról van szó, hogy a túlságos függés a nemzetközi piacoktól egyszerűen nemzetbiztonsági kockázat, hanem a helyi közösségek felértékeléséről, életmódról és világlátásról gondolkodnak benne szerzői.

Szóba kerül a decentralizáció és centralizáció kérdése, hogy a mobilitás és technikai fejlődés miként hatott a közösségekre. Szóba kerülnek a siker árvái, és a nagy filantrópok, köztük Soros György, Bill Gates vagy épp a jobbra húzó Koch-testvérek rombolással járó tevékenységei. Kiderül, hogy

(nemhiába az egyik friss cikk a Front Porch Republicon Peter Wohlleben A fák titkos élete című könyvének recenziója). Végül megvizsgáljuk, milyen kapcsolatban van a lokalizmus a szubszidiaritás elképzelésével, a szeretet rendje etikai parancsával és Roger Scruton oikofíliájával, otthonszeretetével.

Nem tekintjük át az egész Lokalista kiáltványt, inkább a legfontosabb és kevésbé Amerika-specifikus esszékből szemezgetünk, s ezekhez fűzzük további meglátásainkat. Kezdjük a születés jogával.

A születési jog elsősége

„Északra költözvén rájöttem arra, amire otthon soha, hogy mi az, ami jó Kentuckyban, hogy mindaz, amit szeretek benne, reprodukálhatatlan új lakóhelyemen, és hogy egyszerűen onnan származom” – írja a kiáltványban Katherine Dalton író-szerkesztő.

Dalton rámutat:

A költözés előnyei közt gazdaságiak és pszichológiaiak soroltatnak fel, nevezetesen ilyenek az előrejutás lehetőségei, a jobb élet, az önkiteljesedés lehetőségei. Egy Richard Florida nevű szerző Melyik a te városod? (Who’s Your City?) című kötetében egyszerűen személyiséghez és életszakaszhoz köti, hogy kinek hol kellene élnie. Mintha az emberek többsége a történelem folyamán nem tudott volna boldog és teljes életet élni ott, ahol született. Florida egyszerűen úgy gondolja, könnyedén a hátunk mögött hagyhatjuk emberi kapcsolatainkat, elég az évi egy látogatás – vagy, ahogy ma mondják, ott a Skype. 

Persze gyökeret lehet verni máshol is. Ez kétségtelenül jobb, mint a seholsem-vagyok kozmopolitizmusa, de még mindig csak a második legjobb opció – az otthon maradásnál. Mindezt persze Dalton egy kontinensnyi országban írja, a mi Magyarországunk eleve kisebb, mint az ő Kentuckyja. Gyakrabban tudunk rokonokat látogatni és még a fővárosba költözve is jobban otthon érezhetjük magunkat, mint ha egy közép-nyugati vidéki a keleti part jenki nagyvárosaiba költözik Amerikán belül.

Dalton figyelmeztet:„nem választhatod meg jobban a gyökereidet, mint a génjeidet. Ahonnan származol, onnan származol. Senki nem lesz bostoni attól, hogy Bostonba költözik”.

Azaz: 

És ha a helyiek be is fogadnak, akkor sem leszel ott úgy ismerős, mint ott, ahol felnőttél. Ezen semmilyen emberi jog és tolerancia, nyitottság és befogadás nem segít. Dalton – esszéjének címe Birthright, azaz „születési jog” – leszögezi: „nem akarom jobban hangsúlyozni a szabadságot a születési jogoknál”. A születési jog olyasmi, amiért tenni is kell, nem pusztán van; aktívan részei kell, hogy legyünk a közösségnek. Olyasmi jogok és kötelességek járnak vele, mint az állampolgársággal.

Wendell Berry kentucky-i farmer, akivel Dalton interjúkötetet készett

Korlátok és emberi lépték

Mark T. Mitchell, a kötet egyik szerkesztője, a Patrick Henry College elnöke és professzora bevezetőjében

A lokalista kiáltvány és az azt kiadó Front Porch Republic tehát „az emberléptékű intézményeket és társulásokat támogatja a politikai, gazdasági és kulturális hatalom koncentrációja helyett”. A lokalizmus „megkérdőjelezi a liberális kozmopolita agendát – mely mind a jobb-, mind a baloldalon meghatározó –, és az internacionalizmus helyett a nacionalizmust támogatja, mivel az internacionalizmus az absztrakt globális közösséget részesíti előnyben a konkrét helyi kötődésekkel szemben”. Mitchell arra is figyelmeztet, hogy a liberális kozmopolitizmusnak nem feltétlen az idegengyűlölő törzsi gondolkodás az alternatívája. 

Viszont „amit ’emberi lokalizmusnak’ hívunk, az tiszteli a közösségek sokszínűségét és elutasítja a modern liberális demokráciák erős homogenizáló tendenciáját. Felismeri, hogy a globális falu nyelvezete sosem fogja kielégíteni az emberi vágyakat.” Így aztán a lokalizmus „a tiszteletben gyökerezik, nem a homogenitásban; annak elismerésében, hogy a szabadság csak akkor tartható fenn, ha egyben tiszteljük a korlátainkat is; és annak felismerésében, hogy az ember barátai és szomszédai társaságában tud kiteljesedni igazán, akikkel közösen osztozik egy helyen a világban”. 

mivel a jó élethez ez a legfontosabb. Nemhiába az a Front Porch Republic mottója, hogy „Place. Limits. Liberty.”, azaz: „hely, korlátok, szabadság”. 

Így aztán a kiáltvány szerzőinek világlátása „a keresztény humanizmusban gyökerezik”, és ezért támogatják „a politikai decentralizációt,  a gazdasági lokalizmust, a kulturális regionalizmust, valamint mind az egyének, mind a közösségek méltóságának elismerését”. 

Mark T. Mitchell

Hogy mindebben kik hatottak rájuk inspirációként? A felsorolás szerint Wendell Berry, az amerikai agráriusok még élő nagy öregje; Christopher Lasch történész, aki a kulturális konzervativizmust a baloldali társadalomkritikával vegyíti, s így kritizálja a modern liberalizmust; E.F. Schumacher német-brit közgazdász, aki a decentralizációt támogatta és az emberi léptéket hangsúlyozta; Wilhelm Röpke, a német szociális piacgazdaság egyik atyja; Russell Kirk, aki huszadik század második felében az amerikai konzervatív reneszánsz egyik elindítója volt; Hilarie Belloc és G.K.Chesterton, a disztribucionizmus brit szószólói; és Alexis de Tocquieville. 

A centralizáció ellen

„Ma a lokalizmus olyan eszme, aminek sokfelől kerülnek ki támogatói az akadémikusoktól a hipsterekig, a várostervezőktől az organikus farmerekig. Egyre világosabb, hogy az emberek a politikai spektrum minden szegmenséből megkérdőjelezik a centralizáció helyességét, annak minden megjelenési formájában” – írja a szerkesztő (akinek könyvei közt olyan címeket találunk, mint Power and Purity, The Limits of Liberalism, The Politics of Gratitude).

A lokalisták így aztán mindkét nagy amerikai párttal elégedetlenek. Mitchell egyfajta harmadik útként fogalmazza meg a lokalizmust a két nagy párt mellett: a demokraták kritikával kezelik a multik világát, de a terjeszkedő,centralizáló kormányzatban megbíznak, a republikánusok nem bíznak a terjkeszkedő kormányban, de a központi megoldásokat elfogadják a piaci instabilitás kiküszöbölése érdekében. Mitchell és társai mindkét megközelítést elutasítják:

Mobilitás és meggyökeresedés

A bevezető utáni nyitóesszé szerzője az a Patrick Deneen filozófiaprofesszor, akinek nemrég jelent meg A liberalizmus kudarca című kötete magyarul, s aki ősszel járt hazánkban, találkozva Orbán Viktorral is (vele készült interjúnk itt olvasható). Deneen azt elemzi, mit is jelent mind szimbolikus, mind a gyakorlatban az utca felőli verandák eltűnése a társadalomra nézve. Az utcafronra épített verandák ugyanis átmenetek voltak a magán- és a köztér között, s imigyen a magánélet és a közélet között, melyek arra is emlékeztettek, hogy a kettőt nem lehet élesen elválasztani egymástól, hogy végső soron minden cselekedetünknek van a magánéleten túlmutató, az egész közösség életét befolyásoló következménye.

Patrick J. Deneen (fotó: Ficsor Márton)

Az utcafronti verandák eltűnése tehát a társadalom tagjainak befordulását, az individualizálódást és atomizációt szimbolizálja – de nem csak szimbolizálja, hanem a gyakorlatban is erősíti. Mindennek következtében az állam nem a közös ügyek intézésének terepe, aminek mindannyian tagjai vagyunk, hanem egyre inkább valami „távoli és misztikus entitás”. 

Deneen arra is rámutat, hogy

s sokaknak nincs is ilyen „otthon”, ahol ez várná őket, ugyanis eleve nem olyan helyen születtek és nőttek fel, ami ilyen értelemben otthonnak nevezhető: „a végső irónia az, hogy a választás és mobilitás által olyannyira meghatározott társadalomban milyen nehéz a meggyökeresedést választani”.

Például az amerikai egyetemeken nem illik olyanokat felvenni tanárnak, akik az adott intézményben tanultak, mivel ez nepotizmusnak számítana, így az egyetemek úgyszintén egy gyökértelen globális piacot alkotnak. Így aztán Deneen szerint a második legjobb opció az, hogy aki így járt, gyökeret ereszt, letelepszik ott, ahol van. 

A kultúra egy társadalom moralitásának és szokásainak alapja, és a politika a kultúrából következik. A modern-posztmodern társadalmakban az élet különböző aspektusait elválasztjuk egymástól, nem csak a közéletet és a magánéletet, hanem a morált és a jogot, a politikát és kultúrát – holott ha önazonosak lennénk, akkor ezek harmóniában volnának egymással. 

Deneen szerint a lokalista kiáltvány szerzőit meg lehet gyanúsítani, azzal, hogy olyan közösségeket és kultúrát támogatnak, amiben az egyéni választás és önkiteljesedés alárendelődik a közösségnek, ugyanakkor ezt a lehetőséget választásként és önkiteljesedésként mutatják be. Deneen figyelmeztet:

A megoldás annak elérése, hogy a jog a kultúrából eredjen, s ennek nyomán a jog erősítse a kultúrát, majd életünk különféle aspektusait is integrálni tudjuk. 

A Notre Dame Egyetem professzora szerint számos ügyben lehetséges akár a zöld baloldal és a tradicionalista konzervatívok koalíciója; ahogy a libertáriusok, katolikusok és tradicionalisták is számos közös pontot találhatnak, leginkább a szubszidiaritás támogatását a gazdaság és törvénykezés területén.

Sőt, „nincs olyan sem, hogy szabad piac –ez az ideológiai puristák fantáziája –, de vannak piacok, amelyek szabadabban hagynak minket, mint egy közösség tagjait, és amelyek segítenek immunisabbnak maradni a hatalmas, központosított intézmények” uralma alól. Deneen szerint „a kicsiség és lokalizmus kellene, hogy normává és alapértelmezéssé váljon, és ezeknek kellen feváltania azokat az ösztönzőket”. 

Ideálok helyett közösségek védelme

Bill Kauffman tizenegy kötet (köztük a Look Homeward, America című) szerzője, akit hazájában nem tudnak hova tenni, mivel egyszerre libertárius, őskonzervatív, katolikus, munkáspárti és nagyvállalat-ellenes. Esszéjét azzal kezdi: „olyan opciót ajánlok, amely ellentmond a siker minden bevett amerikai értelmezésének: térj haza. Telepedj le. Vagy, Booker T. Washington csodálatos megfogalmazásával élve: tedd le a segged ott, ahol vagy.” A kortárs közhangulat és a domináns közhangulat ugyanis

A gyökértelenség jellemzi a mai amerikai politikát is, ahol ugyan tehetséges és kompetens, de gyökértelen politikusok versenyeznek a közhivatalokért: „senki nem szeretheti úgy az emberiséget, hogy előbb nem szeret bizonyos konkrét emberi lényeket”. Kauffman nem szokott ugyan kompetens és tehetséges, de kozmopolita, tehát gyökértelen politikusokra szavazni. Márpedig ő ilyennek tartja nem csak Barack Obamát, hanem George W. Busht is. Hozzáteszi: „Amerika nem, ahogy a neokonzervatívok mondani szeretik, egy eszme; hanem egy hely; pontosabban tízezer pici helyecske összessége, amelyeknek mind megvan a maga történelme, akcentusa és történetei. Az a politikus, aki ezt érti, ezeket a helyeket fogja védeni.” Viszont „azok, akiknek nincs szoros kötődésük egy konkrét helyhez – legyen az egy tömbház, egy falu, egy város, egy állam vagy egy régió – absztrakciókhoz lesznek lojálisak.”

Woodrow Wilson például ahhoz az elvhez volt lojális, hogy „tegyük a földet biztonságosabbá a demokráciák számára”, George W. Bush pedig ahhoz, hogy „szabadítsuk meg a világot a gonosztól”.

De mit tegyen az egyszer ember? „A mi felelősségünk, avagy nemes kötelességünk azok felé, akik előttünk jártak és akik utánunk jönnek, hogy elmondjuk nekik a neveket, s azokat a történeteket, amelyek ezekhez a nevekhez kapcsolódnak, hogy kiszínezzük ezeket a történeteket, és hogy megteremtsük a prózai dolgok költészetét”.

legyen továbbá „közösségi mezőgazdaság. Otthoni sörfőzés. Otthonoktatás. Amint megéljük a rothadt Amerikai Birodalom összeomlásának első fázisait, az Amerikai Birodalomért, ami a Kicsi Amerika, a lélekkel teli Amerika ellensége, az emberek a maguk kezébe veszik majd az életüket.” A legjobb írók szorosan kapcsolódtak egy helyhez – „írj a saját világodról – ez számít”. 

A lokalizmus, azaz a helyi kötődés fontosságának felismerése meglehetősen banális felismerésekből indul ki. De ma olyan korban élünk, amikor a közhelyek is offenzívek lehetnek.

Bill Kauffman

Természetesen – figyelmeztet Bill Kauffman – a világ tökéletlen, és saját szülőhelyünk, lakóhelyünk, közösségeink is tökéletlenek. De másé is az. De miért vagyunk itt, hanem azért, hogy szeressük egymást, s csak akkor tudjuk szeretni egymást, ha ismerjük egymást, és akkor tudjuk ismerni egymást, ha kis közösségekben élünk, szemtől szemben.  

A siker árvái

A kiáltvány ezek után lokalista szemmel vizsgálja az amerikai gazdaságot és politikát, a tömegkultúrát, és szóba kerül az agrárizmus is.

Jason Peters, az Augustana College professzora szerint a modern társadalmak „hipermobilitásának” ára az, hogy „a siker árvái” leszünk. Peters arra figyelmeztet, hogy

„Részemről képtelen vagyok a nosztalgia kifejezést pejoratívan használni – a kifejezést, ami annyit tesz, hogy »vágyakozás az otthon után« –, habár ez lenne az elvárás. A »nosztalgia« után ugyanis annak kellene következnie, hogy »egy sosemvolt múlt után«, habár a múlt valóban létezett és egyes helyeken még mindig létezik” – írja Peters, aki szerint igenis vágyakozunk kell a múlt után, ami létezett. 

Jeff Polet, a Hope College politológia professzora úgy látja: „az egalitárius demokrácia és annak materialista szemlélete lebontotta a társadalmi intézményeket, elsősorban azokat, amelyek szükségesek a teljes emberi élethez: a családot, az önkéntes és helyi társulásokat, a falut és az egyházközségeket”, 

Polet idézi Spenglert, aki szerint a kisváros és a falu szabad, kultúrateremtő életét, amit a népszokások határoznak meg, felváltja a nagyvárosok cinikus, ironikus, kozmopolita kultúrája. 

West Cornwall teljes városkája, Connecticut (Szilvay Gergely felvétele)

és egyre inkább az érdekli őket, hogy biztosítsák a jogaikat és kapjanak pénzt.

A hatalom ilyesfajta állami koncentrációja, valamint a folyamatos állami beavatkozás  a vallás, a gazdaság, a család és a helyi élet ügyeibe csak akkor történhet meg, ha a tekintély már nem helyi, hanem távoli. Poles az egykori antiföderalisták nyomán leszögezi: a helyi közösség által biztosított szabadság és a helyi, ismert tekintély esszenciális az emberi élet szempontjából. 

A Sátán és a filantrópia

Jeremy Beer, az American Ideas Institute elnöke a filantrópiáról elmélkedik a kiáltványban, esszéjének címe: A Sátán volt az első filantróp. Beer szerint „Warren Buffett, George Soros, Bill Gates, a Koch-testvérek és Oprah: mind híresek üzleti sikereikről, és részben mind híresek filantrópiájukról. De mi van még bennük, ami közös? Az, hogy egy ligában játszanak a gonosszal.”

Erős kezdés, de miért is gondolja így a szerző? Azért, mert a filantrópia a jótékonykodás (charity) tudatos, kiszámított elutasítása. A jótékonykodáshoz ugyanis az a reakciós elképzelés társul, ami szerint a társadalmi bajok eredete az emberi szívben gyökerezik, a filantrópia azonban ezt a gyökeret a fejben találja meg.

és gyakran a konkrét, helyi közösség igényeit és értékrendjét figyelmen kívül hagyva jótékonykodnak, sőt kifejezetten annak ellenére, mivel a helyi közösségeket „szexistának, rasszistának, fundamentalistának és veszélyesen szűklátókörűnek tekintik”. A „partikuláris helyi tudás, a helyi társadalmi hálózatok és a helyi kapcsolatok teljesen érdektelenek a filantrópok számára”. Ezzel kikezdik a stabilitást, a folyamatosságot és a helyi kötődéseket. A filantrópok irracionális módon irtóznak a valódi közösségektől, és osztják saját osztályuk előítéleteit, és felvilágosult elitnek tartják magukat, akiknek át kellene alakítaniuk a helyi közösségeket.

Ezzel szemben kismértékű, a szomszédságra koncentráló filantrolokalizmusra van szükségünk. A személyes odafordulás, segítségnyújtás helyett a személytelen, professzionális filantrópia elterjedése a világ megváltoztatására tett kísérlet, ami mélyen sérti a helyi közösségek integritását. A filantrolokalizmus felismeri és elismeri, hogy

William A. Schambra, a Hudson Intézet kutatója, a civil társadalom és revitalizáció szakértője úgyszintén ezt a témát feszegeti a filantrópok közösségek ellen vívott háborújáról szóló esszéjében.

Mindenhol és valahol

Christine Rosen, a New Atlantis szerkesztője és számos kötet szerzője a technika és mobilitás hatását elemzi a közösségre nézve. Rosen felhívja a figyelmet:

Mint írja: „egy közösség nem csak olyan hely, ahol szórakozunk és társasági életet élünk. Egy közösségben neveljük fel a gyermekeinket, egy közösségben betegszünk meg és ott távozunk a világból.” 

Ugyan egy valódi közösség tudja a kapcsolatot tartani online is, az online kapcsolatok iránti kortárs lelkesedés mégis megalapozatlan: „a felhő nagyon mobilis és bármikor elérhető; mint egy hálózat, a felhő mindenhol ott van. A közösség jövője szempontjából a kihívás az, hogy továbbra is fenntartsunk olyan helyeket – szomszédságokat, parkokat, kocsmákat, közösségi helyeket – ahol az emberek össze tudnak jönni, amikor lejönnek a felhőből, és egyértelműen, fizikailag valahol tudnak lenni.” 

Christine Rosen

Az agrárius gondolat

A Lokalista kiáltvány külön kitér az agrárizmusra. Mark T. Mitchell kifejti: a kortárs lokalizmus és agrárizmus egyik problémája, hogy sokan szimpatizálnak az agrárizmussal és társítanak hozzá romantikus elképzeléseket, ám nem hajlandóak bepiszkolni a kezüket, és valóban vállalni az agrárius életmódot – ők az „elméleti agráriusok” (alighanem eme sorok szerzője is közéjük tartozik): „egyes emberek elméleti agráriusok, akik szeretik Wendell Berry regényeit, de a kezüket tisztán szeretnék tartani és megmaradnának a klimatizált kényelemben”. Mitchell rámutat:

(főleg annak, aki nem született bele), ugyanakkor bőséggel meghálálja az áldozatot.

Ugyanakkor mások egyenesen ellenségesen tekintenek a vidéki-mezőgazdasági (paraszti) életmódra, amit elavultnak tartanak, és véleményüket azzal fejezik ki: „ez itt a 21. század”. Mitchell szerint aki ilyet mond, az még mindig a technológiai optimizmus foglya, és azt hiszi, hogy a technológia és a fejlődés által megmenekülhetünk a kemény munka – és talán a gondolkodás – elől. Szerinte ez az álláspont a kreativitás, a képzelőerő hiányáról tanúskodik. 

Mindenesetre „a városnak és a vidéknek is szüksége van agráriusokra, amint arra a déli agráriusok  rámutattak, s amint azt Wendell Berry is hangsúlyozta; az igazán mély megosztottság nem a város és vidék közt van, hanem kétféle gondolkodásmód között: az indusztriális és az agrárius gondolkodás között. Vannak ipari farmerek és városi agráriusok; vidéken és városon is fokozódik a föld iránti aggodalom, érdeklődnek az emberi léptékű kezdeményezések és családi vállalkozások iránt, és újra fontos a helyi művészet. Az agrárizmus messze nem romantikus gondolat, hanem alaposan átgondolt realizmusban gyökerezik. Ez a múltunk, és ilyen vagy olyan formában, de ez a jövőnk is.”

Gondolatok a lokalizmusról

A modern embert felszabadította a hagyományos kötöttségek alól az ipari és technológiai forradalom, a liberális ideológia és a modern politika. Ez a felszabadítás elhozta a sosem látott mértékű szabadságot és választási lehetőségeink jelentős szélesedését, ugyanakkor elidegenedést, atomizálódást, elmagányosodást is hozott. A hagyományos kötöttségektől független ember sokkal inkább függ az államtól és a piac erőitől, a szolgáltatásoktól, biztosított jogoktól és a fizetésétől. A hangsúly az ismert korlátokról és függésekről az ismeretlen és személytelen, így aztán nehezebben is befolyásolható korlátokra és függésekre helyeződött át. A lokalizmus ezzel szemben

az emberi kiteljesedés érdekében. A helyi közösség azonban persze korlátokat jelent egyéni szabadságunk tekintetében, hiszen a közösség és hely nyújtotta állandósság, stabilitás, ismerősség, személyesség együtt jár a helyhez kötöttséggel, a közösséget jellemző hagyományokkal és tekintélyekkel. 

Robert Nisbet amerikai szociológus 1953-as fő munkájában, a The Quest for Communityben azt hangsúlyozza: a modern történelmet ugyan szokás az állam én egyén konfliktusaként leírni, azonban sokkal alkalmasabb azt az állam és a hagyományos, középkori eredetű közösségek – család, faluközösség, egyházközség, céh – konfliktusaként értelmezni, mivel a modern állam, még Hobbes és Rousseau állama is az egyén felszabadítását tekintette egyik legfontosabb feladatának – az egyén felszabadítását a hagyományos közösségek „elnyomása” alól.  Míg a modern történelem progresszív olvasatban az egyén felszabadulását jelenti,

Ha tehát értéknek tekintjük a koherens etikai meggyőződést, az egyértelmű társadalmi státust, a kulturális gyökereket és a kölcsönös egymásrautaltságot, akkor ugyanez a nagyjából háromszáz év inkább hanyatlásként értelmezendő – írja Nisbet.  A modern állam egyszerre jelenti a személytelen államot és személytelen hatalmat is a bürokratizálással, valamint a személyes hatalom, személyes függések elnyomónak nyilvánításával, ami elősegítette az elidegenedést is. 

Edmund Burke, amikor kikelt a francia forradalom homogenizáló törekvései ellen, amelyek megszüntetik az állam és az egyén közt elhelyezkedő „köztes közösségeket”, legfőképpen a családra, az egyházközségekre, a céhekre és a faluközösségekre gondolt, de ide vehetjük még az iskolát és sok minden mást is.  A középkor és maradékainak kései védelmezői, így Burke szemében

„a közösségek közössége” volt, organikusan felépülő társadalomtest.

Ezt kezdte ki először az abszolutizmus, amikor racionalizálni kezdte a középkorból ránk maradt, nem mindig racionális struktúrákat, majd sokkal brutálisabban a forradalmak kora. 

Természetesen ellenvethető volna, hogy a lokalizmus elképzelései idealizálják a helyi közösséget és a helyi kötődést, holott az rengeteg baj, konfliktust, elnyomás forrása is lehet. Ez így van, ám aki ez az ellenvetést teszi, eltéveszti a lényeget. A lokalisták nem valamiféle idealista megoldást kínálnak. Hanem felismerve az emberi természet szükségleteit, arra mutatnak rá, hogy az anyagi jólétnél, a szabadágnál, a karriernél, a lehetőségek korlátlan elérésénél sokkal fontosabb a jól élt emberi élet szempontjából az emberléptékű, átlátható, állandó, stabil kötődés helyhez és közösséghez, akkor is, ha ez a közösség esendő és tökéletlen. Ez kisebb mobilitást és több korlátot jelent, ellenben csak így biztosítható valóban az emberi lét társas igénye. Egyszerre nem valósítható meg a minél korlátlanabb szabadság és a szoros közösségi kötődés. Választani kell,

Scruton a farmján

Az otthon szeretete

A lokalizmus rokona Roger Scruton oikofíliája, az otthon szeretete. Az otthon, amibe a környezetünk és hagyományaink is beletartoznak, emberléptékű hely, amelyet átlátunk, egyben valóban hajlandóak vagyunk tenni érte. Scruton szerint a globális és akár nemzeti szintű, rugalmatlan szabályozások helyett a helyi közösség önszabályozására kellene apellálni a környezet- és természetvédelem kérdésekor. 

Az oikofil környezetvédelemhez ugyanakkor hozzátartozik környezetünk esztétikájának védelme is. Otthonunk esztétikáját pedig több minden fenyegeti: a nagyvállalatok, az állam által ránk kényszerített várostervek (mint Le Corbusier várostervei), valamint a nemzetközi NGO-k, amelyek ignoráns, beszűkült, önző népességnek tekinti az otthonukért aggódó hétköznapi embereket.

A szubszidiaritás és a szeretet rendje

A lokalizmussal, az oikofíliával összhangban van a szubszidiaritás elve, amelyet leginkább az EU-s szakzsargonból ismerhetünk, holott a katolikus egyház társadalmi tanításából származik, XI. Piusz pápától. S míg az EU-s szótárban a szubszidiaritás azt jelenti, hogy privilégiumként adjunk vissza vagy utaljunk le a helyi közösségeknek, köztük a szuverén tagállamoknak jogköröket, eredetileg a kifejezés épp az ellenkezőjét jelentette. Nem jogkörök fensőbbséges leosztását, hanem a helyi közösségek autonómiájának elismerését. Annak elismerését, hogy jogköröket eleve nem felülről osztogatunk, hanem nagyon indokolt esetben a helyi szinttől vonunk el.

s amit meg lehet oldani alacsonyabb szinten, azt ne magasabb szinten próbálják kezelni.

Nem hiába fontos a katolikus egyháznak a szubszidiaritás, ami egy másik elvvel is erősíti a lokalizmust. Ez pedig az ordo caritatis, a szeretet rendjének teológiai-etikai alapelve. Eszerint az ember felelőssége nem az emberiségtől indul és tart a kisebb egységek felé, hanem épp fordítva. A szeretet rendje azt követeli, hogy először a házastársunk, majd a gyermekeink javát keressük; ezután a tágabb családtagokét, szüleinkét, testvéreinkét; aztán a közeli munkatársakét, barátokért, a közvetlen közösségeinkét; utána a lakóhelyünkét, majd a régiónkét, aztán a nemzetét, a kultúrkörünkét, s csak utána az emberiségét. Az ordo caritatis szerint tehát nem lehet össze-vissza jótékonykodni, s a szeretetnek válogatnia kell a hozzánk való közelség szerint. 

A lokalizmus filozófiailag az a posteriori, a konkrét, a mitikus, a történeti jelképe, szemben a globalizációval, ami az a priori, az absztrakt és a száraz érvelés szimbóluma.

A lokalizmus a bizonyosságok, a stabilitás, az ismerősség, az otthonosság, az emberi lépték előnyben részesítése: a hely, a korlátok és ezzel a valódi szabadság választása.

***

Kapcsolódó cikkek:

Wendell Berry és a földtúrás felmagasztalása

A liberalizmust saját sikere viszi a sírba – Patrick J. Deneen a Mandinernek

Szuverén államok vs birodalmiság: tagállami jogok az Egyesült Államokban

A hely szelleme (Why Place Matters? – Böszörményi Nagy Gergely könyvismertetője)