A migrációval kapcsolatos összes hazugság le fog lepleződni, ami sokkoló lesz a nemzet számára – Dominic Cummings a Mandinernek

Miért ennyire népszerűtlen a kormány, és miért vannak válságban az ellenzéki konzervatívok? 
A kormány népszerűtlenségének alapvető oka az, hogy a munkáspártiak a változás üzenetével kampányoltak a 2024-es parlamenti választás előtt, ehhez képest ugyanazt a katasztrofális irányt követték, amelyet a Konzervatív Párt kijelölt. A toryk felhagytak a bevándorlás ellenőrzésével, tönkretették az egészségügyet, hagyták leépülni a jogállamot és a törvényes rendet, az adók pedig az egekbe szöktek. Minden egyes szakterület ugyanabban borzalmas állapotban van, amelybe a konzervatívok vezették, Keir Starmer kormányfő semmin nem változtatott. A munkáspárti kép­viselők sem igazán értik, hogy miért van így. Pedig egyszerű az oka: 

A Whitehallnak, a brit állami bürokráciának, amely a kormányhivatalokat és az intézményeket irányítja, semmilyen terve vagy elgondolása nincs, csak az, hogy tartsa az irányt. A rendszer tehetetlenségi ereje sodorja magával a kormányt. Ez addig nem fog megváltozni, amíg nem lesz rá politikai akarat. Keir Starmer ugyanazt csinálja, mint konzervatív elődje, Rishi Sunak: képtelen felülkerekedni a mélyállamon, és ezért kénytelen a társadalom széles köreiben népszerűtlen döntéseket hozni. 

Ki vagy mi a felelős azért, hogy a kormány képtelen úrrá lenni a bürokrácián és irányítani az országot? 
Bizonyos szempontból már több mint százötven éve zajlik ez a folyamat. Az államigazgatás úgynevezett professzionálissá tétele az 1850–60-as években kezdődött, de ennyire erőteljes csak az 1990-es években lett a folyamat. Ez szorosan összefonódik a kiemelkedő képességű szakemberek közéleten kívülre kerülésével. A történelem folyamán a szakemberek jelentős hányada találta meg számítását a kormányzati területeken. Ha egy állam nem ösztönzi az efféle szerepvállalást, azzal a saját kezét köti meg. Az utóbbi ötven évben a teljes nyugati világban azt figyelhettük meg, hogy a jó szakemberek a piaci világba, a matematika, a pénzügyek, a számítástechnika valamely területére vándorolnak. Ez azt eredményezte, hogy sokat zuhant a pártokban szerepet vállaló emberek szakmai minősége, hozzáértése. Így egyfelől kialakult egy napról napra hízó bürokratikus gépezet, amelyet csak egyre nagyobb erővel lehet rákényszeríteni bármire, amit nem akar elvégezni, másfelől minimálisra csökkent a pártok képessége, hogy uralják ezt a hivatalnokréteget. A két folyamat egymást erősítve zajlik. 

Ide vezethető vissza az is, hogy az illegális migráció vált a brit belpolitika központi kérdésévé? 
Ha visszamegyünk húsz évet az időben, azt láthatjuk, hogy az illegális bevándorlás egyáltalán nem volt jelentős közéleti kérdés. 2016-ra, a brexit-népszavazás idejére vált azzá. Az Európai Unióból való kilépést szorgalmazó kampány vezetőjeként azt mondtam, hogy vissza kell szereznünk a demokratikus irányítás jogát a bevándorlási rendszer fölött. A sikeres referendum után elült az ezzel kapcsolatos aggodalom: az emberek azt hitték, hogy a politika végre lépni fog. Ehhez képest háromévnyi káosz következett, mert az állam képtelen volt megbirkózni a népszavazás eredményével. A 2019-es választáson a Konzervatív Párt abszolút többséget szerzett, és mi, a brexit támogatói végre szerephez jutottunk. Úgy indultunk neki, hogy itt az ideje visszaszerezni az irányítást és rendbe tenni a dolgokat. 2020 első negyedévében neki is láttunk a feladatnak, aztán beütött a koronavírusjárvány. Év végén megromlott a viszonyom Boris Johnson kormányfővel, és a brexit többi támogatójával együtt el kellett hagynom a Downing Street 10.-et. 2021-ben a miniszterelnök a választási ígéretével ellentétben tulajdonképpen megszüntette a határellenőrzést. Ezzel az Egyesült Királyság történetében sosem látott mértékben megnövelte az illegálisan bevándorlók számát. Nem véletlenül nevezik Boris-hullámnak az ekkor érkező tömeget. Bár igazság szerint Boris–Carrie-hullámnak kellene hívni a jelenséget, mert a miniszterelnök kiállhatatlan barátnője, majd felesége, Carrie Symonds nagy szerepet játszott abban, hogy így alakultak az események. 2024-ig a legális bevándorlás mértéke is minden addigit meghaladó mértékben nőtt. Ehhez jött hozzá a La Manche csatornán kialakult helyzet a csónakokon érkező bevándorlókkal. 

Hogyan maradhatnak ezek az emberek az ország területén, ha egyszer törvénytelenül érkeztek? 
A bíróságaink az emberi jogok európai egyezményére hivatkozva leszögezték, hogy az állam nem felügyelheti ezt a folyamatot, és tilos bárkit visszaküldenünk. Az illegális migrációt működtető bűnözők pedig annyi embert küldhetnek az Egyesült Királyságba, ahányat csak jó pénzért bele tudnak zsúfolni a csónakokba. Mindkét nagy pártnak fontosabb volt, hogy az ország az egyezmény tagja maradjon, mint hogy megoldást keressen erre a problémára. 

Miként lehet, hogy mindkét nagy párt ragaszkodik egy ilyen, a nemzeti érdekkel szembemenő helyzethez? 
Mert hisznek az egyezményben. Illetve mert rettegnek attól, hogy ha kilépnek belőle, akkor rasszistának, fasisztának és ki tudja, minek nevezik majd őket. Ez a hozzáállás bénítja meg a teljes kormányzatot. 

A mai napig ekkora ereje van az ilyen vádaskodásnak? 
Eddig ez volt a helyzet. De már azt láthatjuk, hogy a brit politika egyes szereplőit – és most nem csak Nigel Farage-ra és az általa vezetett Reform UK pártra gondolok – kezdi nem érdekelni. Jellemzően egyes fiatalabb konzervatívok már belátják és ki is mondják, hogy történelmi katasztrófa következett be, és hogy az egyezményből való kilépés lenne a megoldás. 

Akkor csak a politikai akarat hiányzik hozzá? 
A brexithez képest sokkal könnyebben megoldható lenne: csak írni kell egy hivatalos levelet a kilépésről, illetve vissza kellene vonni az emberi jogokról szóló 1998-as törvényt, amely az egyezmény rendelkezéseit beemeli a brit jogrendszerbe. Ha ezzel megvagyunk, akkor már lehet is saját bevándorláspolitikánk, és kitoloncolhatjuk az illegálisan érkező migránsokat. Európa többi államához képest könnyű helyzetben lennénk, szigetországként egyszerűbb megszervezni a megfelelő határvédelmet. 

Ha már szóba került Nigel Farage pártja: egyre többen látják kormányképes erőnek. Ő hozhatja el a változást? Van erre egyáltalán szándéka? 
Szerintem Nigelben megvan erre az akarat. Hogy keresztül is tudja-e vinni, az arról függ, képes lesz-e erős szakmai csapatot maga köré gyűjteni, amellyel meg tudja regulázni a whitehalli bürokratákat. Itt több ezres, sőt több tízezres intézményekről beszélünk, amelyeket egyetlen ember képtelen irányítani, hiába tudja, hogy mit akar. Meg kell tudni tölteni a rendszert olyanokkal, akik képesek érvényt szerezni ennek az akaratnak. 

Van rá reális esély, hogy Farage összeállítson egy ilyen csapatot a következő választásig? 
Mindenképpen. Az Egyesült Királyság többszörös válságban van: számos szakember szeretné, ha kilábalnánk belőle, sokan segítenék és támogatnák is ebben, ha azt látnák, hogy megfelelő terve van hozzá. Jelen pillanatban ez hiányzik a Reform UK háza táján.

 A jobboldali kritikusai azért sem  bíznak benne nagyon, mert határozatlannak tartják az illegálisan érkező migránsok kitoloncolása, illetve a szélsőséges iszlám visszaszorítása terén. 
Nem szabad elfelejteni, hogy Nigel Farage húsz-huszonöt éve beszél ezekről a problémákról, és most a közvélemény álláspontja viharos sebességgel változik. Hosszú évekig úgy tűnt, hogy a politikai skála jobbszélén áll a nézeteivel, azonban a baj akkorára duzzadt, hogy Nigel álláspontja már nemhogy radikálisnak, de elégségesnek sem tűnik. Azt is vegyük figyelembe, hogy a feladatot már nem is lehet úgy megoldani, ahogy tíz-húsz évvel ezelőtt lehetett volna, sokkal határozottabb lépésekre van szükség. Nagyságrendileg ötvenezer radikális iszlamista szerepel a titkosszolgálat megfigyelési listáján, és ennek a többszöröse a potenciális szélsőséges. A Reformtól eddig nem hallottunk megoldási javaslatot erre. Igaz, ez sokkal keményebb dió, mint az illegálisan érkező migránsok megállítása. 

Hogyan lehetne leküzdeni a sikertelen asszimiláció jelentette kihívást? Nincs már késő ehhez? 
Nincs. A megoldás első lépéseként nem szabadna hagyni, hogy tovább eszkalálódjon a helyzet. Fel kellene számolni az illegális, és szigorítani kellene a legális migrációt. Ezt követően átfogó politikai eszközrendszert szükséges kidolgozni a kudarcos integráció következményeinek kezelésére. Ez már túlmutat a migráció kérdésén, és olyan rémálomba illő jelenségek bonyolítják, mint a szexuális erőszakra és kiskorú brit lányok megrontására szakosodott bűnbandák. A Whitehall a közeljövőben nem kerülheti meg, hogy foglalkozzon a problémával. Ennek során 

Ez alapjaiban fogja megváltoztatni az emberek államról alkotott véleményét. Gondoljunk csak bele, a többség az említett bandák tettéről eddig azt gondolta, hogy annyira rettenetes, hogy nem is lehet valós. Az emberek azt akarták hinni, hogy csak túlzásról van szó. De most a legnagyobb megdöbbenésükre és rémületükre rá kellett jönniük, hogy az igazság minden elképzelésüknél szörnyűbb. 

Ez a sokk elsöpörheti a hagyományos pártokat és a mozdíthatatlannak tűnő mélyállamot? 
A baloldal és a toryk is összeomlóban vannak. A szervezeteik sorra szűnnek meg, a tagságuk országszerte folyamatosan csökken. Közben már születnek az új erők: a jobboldalon a Reform UK faragja a konzervatívokat, a túloldalon pedig Jeremy Corbyn egyelőre név nélküli pártja jelent meg. A kormányzó baloldal jelentős tömegű szavazót veszít független, akár a Hamaszt támogató jelöltek javára. Valószínű, hogy a párt sok tagja elbúcsúzhat mandátumától a következő választáson. Ez mind az utóbbi tíz-húsz év történéseinek betetőzése. 

Az új mozgalmak képesek lehetnek tartósan betölteni a keletkező űrt? 
A két oldalnak gyökeresen eltérő politikai bázisa van. Az ország középső és északi részein a munkásosztálybeliek eddig jellemzően a baloldalra, a londoni és déli értelmiségi rétegek a konzervatívokra voksoltak. A nyugati világban mindenütt érvényesülő trend, hogy ez a két választói csoport helyet cserélt. A baloldali pártok a kultúrharcos iránnyal, az olyan ügyekkel, mint a transzőrület, tömegesen idegenítik el maguktól a klasszikus baloldali szavazókat, de még a frissen bevándorlók egy részét is. A klasszikus baloldal nem találja a megoldást erre a válságra, ezért folyamodik egyre erősebben a cenzúra eszközéhez. Már csak arra tud gondolni, hogy neki kell uralnia a diskurzust, és azzal elkerülhető a vég. A baloldal szétesése tehát folytatódik, ott mindenképp van mozgástere az új erőknek. A jobboldalon ez némileg bonyolultabb. Nekünk 2019-ben sikerült kvázi szövetséget teremtenünk a déli középosztály és az északi munkásosztály többsége között. Ez sokkal stabilabb bázis, mint amire a baloldal számíthat. Mi hat évvel ezelőtt megmutattuk, hogyan nézhetne ki a jövő. Az már más kérdés, hogy ezt képesek lesznek-e megszervezni mások is. 

Ha az új szereplők nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, a választók visszatérhetnek a régi pártokhoz? 
Nem hinném, hogy erre lenne igény. Keresni fognak maguknak valami újat. Mi értelme lenne visszakanyarodni a régi Konzervatív Párthoz? Ha a toryk túl akarnak élni, akkor kénytelenek lesznek vállalni a felelősséget és megújulni. Nézzük meg, a tengerentúlon hasonló a helyzet: ki akarná feltámasztani a Donald Trump előtti Republikánus Pártot? Az a formáció halott. Ha pedig a Reform UK kudarcot vall, akkor jönni fog valami új. A választók számára 

Nyitókép: Ficsor Márton