Négy kérdés a közmédiáról

„Ha valakik számára nem lett volna nyilvánvaló, hogy miért, a választások utáni két Magyar Péter-interjú azoknak is be kellett, hogy bizonyítsa: azért, mert az állampolgárok közössége helyett egy szélsőségesen elfogult (fideszes) pártálláspont képviseletét tartják a feladatuknak, abból az álláspontból kérdeznek és üzennek, a közszolgálat gondolata meg sem érintette őket. 

Lehet mondani, hogy nem elegáns egy hónappal a kormányalakítás után egyéni képviselői törvényjavaslatban rendezni ennek a kommunikációs bűntanyának a sorsát, de ugyanilyen jogos lenne az a mondás is, hogy már a kormányzás első napján is késő lett volna: egy demokráciában megmagyarázhatatlan, hogy az állam ilyesmire pénzt adjon, a polgárait pedig ilyesminek a nézésére/hallgatására kényszerítse.

Ugyanakkor a törvényszöveg benyújtása után is maradtak nyitott, vagy legalább is megvitatásra érdemes kérdések a magyar közmédia jövőjét illetően. Az első, hogy 2026-ban szükség van-e egyáltalán közmédiára. Kézenfekvő válasz nincs: az európai országok közül gyakorlatilag mindegyikben működik köztévé-közrádió, de mind a múlt öröksége, és nem tudjuk, hogy ha ma kényszerülnének rá, hogy tiszta lappal induljanak (mint mi), most is megcsinálnák-e. 

Magyarországnak vannak specialitásai – a kulturális nemzet jelentős hányada a határokon túl él, a nyelv elszigetelt, a társadalmat pedig a politika szándékosan töredezetté tette, megnehezítve a társadalmi közvélemény kialakulását –, amelyek azt indokolják, hogy fontos lenne számunkra egy jól működő közmédia-rendszer – csak éppen nem tudjuk, hogy az milyen: utoljára talán az előző rendszerváltás táján létezett nálunk hasonló, akkor is csak rövid ideig (és nem a politika hozta létre, hanem a benne dolgozók, a politikai felügyelet elgyengülését kihasználva).”

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd

***