Most akkor léteznek nembinárisok vagy sem?

Ha kétsége lett volna bárkinek is, hogy az LMBTQ-mozgalom nem egységes tömb, hanem a legkisebb közös többszörösre alapozó politikai érdekközösség, akkor most ez nyilvánvalóvá válhatott számára, amikor Ungár Péter LMP-s politikus jelezte, hogy szerinte nem léteznek nembinárisok, az ember férfi vagy nő. Azaz úgymond világnézetileg a tömb korántsem egységes.

Ungár azt írta: „Vannak, akik buzik (...) essünk túl rajta”.  Majd hozzátette: „az emberek vagy férfiak, vagy nők. Nem-bináris emberek nem léteznek.”

Rögtön meg is kapta a magáét a progresszívektől. Tunyogi Dániel, a III. kerület Momentumos alpolgármestere azt írta: „Külön üdítő, amikor Te, mint a »buzi« közösség egyik legprivilegizáltabb tagja, fogod és páros lábbal belerúgsz azokba, akiknek közel annyi hangja sincs, mint neked, és azt mondod, hogy nem is léteznek.”

A feminista szélsőbalos aktivista Antoni Rita úgy reagált Ungár szavaira, hogy „vannak jó sokan olyan LMBTQ-emberek – köztük melegek – , akik nem akarják, hogy mások - köztük önjelölt jogvédő politikusok, akik szimpátia és saját érintettség alapján válogatnak az LMBTQ közösség védendő és nem védendő tagjai között -, b*zinak nevezzék őket.”

Hont András Tunyogira reagálva nekiment a „Nyomentumnak”, a Facebook válaszul legyűlöletbeszédezte Hontot.

Szóval jó kis adok-kapok keveredett az egész nembinárisozásból, megjelenítve a baloldalon és LMBTQ-mozgalmon belüli törésvonalakat is. Valószínűleg a következő választást sem  a nembinárisok és környékük fogja eldönteni, de azért gondoljunk végig pár dolgot.

A dolog egyik politikai hozadéka, hogy a magát mérsékelt baloldalinak beállító, mások szerint neoliberális Momentumról kiderült, hogy akárcsak a magyar progresszív értelmiség nagyobbik része, azonnal igazodik a legszélsőségesebb nyugati trendekhez. Ahhoz képest, hogy egykoron nagyon utaztak a „kiábrándult fideszesek” állítólagos tömegeire, ma már nincs olyan üzenetük, amellyel bármilyen jobboldalit meg tudnának győzni. Akár léteznek kiábrándult fideszesek, akár nem (inkább alig), egy „kiábrándult fideszes” azért még jobboldali, és erről az őket baloldalra terelni kívánó baloldaliak rendszerint elfeledkeznek. Az egész transz- és nembináris téma, főleg támogatói szempontból, például nem nagyon fog vonzani semmilyen kiábrándult jobboldalit.

De nézzük, hogy akkor vannak-e nembinárisok. A nembináris a progresszív kiskáté aktuális kiadása szerint az, aki nem tudja elhelyezni magát a férfi-nő skálán, vagy el tudja magát helyezni, de valahol a kettő között. A „bináris” itt a férfi-női kettősséget jelenti, ami egyébként a nonbinárisok szerint tévedés, valójában viszont ők tévednek. A transzokat is gyakran besorolják a nembinárisok közé, de szerintem ez a transzlogika alapján tévedés, hiszen pont hogy binárisan gondolkodnak, csak épp kifordítva azt. 

csak épp a férfi nőként, a nő férfiként. De attól az még bináris.

A transzmozgalom pedig előszeretettel használja fel politikai céljaira az úgyszintén nembinárisnak besorolt interszexeket – ha valakikre, akkor őrájuk illik e címke. Az interszexekre ugyanis úgy tekintenek, mint a bináris rendszer, a női-férfi kizárólagosság élő cáfolataira, ők a kollektív harmadik nem. 

De itt több bökkenő is van: a transzok túlnyomó többsége nem interszex, nincsenek fejlődési rendellenességei.

Másrészt ahogy Laura Hayes amerikai klinikai szakpszichológus pár éve kérdésünkre válaszolta: „A valóság az, hogy az emberek 99,98 százaléka egyértelműen férfi vagy nő. A társadalomnak pusztán 0,02 százaléka tartozik abba a kategóriába, amit a közvélemény interszexnek nevez. Ezt az állapotot az Amerikai Pszichiátriai Társaság (American Psychiatric Association) joggal tartja számon a nemi fejlődés rendellenességeként (Disorders of Sexual Development). Az interszex emberek nem alkotnak harmadik nemet. Nincs ugyanis harmadik fajta reprodukciós rendszer, ami alkalmas volna az élet továbbadására. Csak kétféle reprodukciós rendszer van, s ezért csak kétféle nemről beszélhetünk.”

 Az interszexualitásba a Wikipédia 21 rendellenességet sorol, melyek egy részének nemi besorolása még csak nem is problémás, hanem teljesen egyértelmű. Vannak persze kemény esetek, kemény sorsok. Ezek a kondíciók azonban nem alternatív harmadik és sokadik nemek, hanem eltérések a rendes működéstől.

A neurobiológus Maureen Condic (aki az USA National Science Boardjának volt tagja 2018-2024 között) és filozófus testvére, Samuel Condic egy tanulmányukban úgy fogalmaznak: „Egy szervnek meghatározó jellemzője a szervezet: egy entitás különböző szerveinek feladata, hogy együttműködjenek az egész entitás jóléte érdekében”. A szerveink tehát a szervezet egészéért vannak, reproduktív szerveink pedig egy még nagyobb jóért: a kettő szexuális egyesüléséért, az örömszerzésért és az élet továbbadásáért. A nem, mint állapot, a test ilyenfajta szervezettségének és célra orientáltságának elismerése. Ha egy szerv, legyen az a szem, a fül vagy a nemi szervek, nem felelnek meg ennek, nem vagy csak részlegesen tudják teljesíteni feladatukat, akkor az nem pusztán önkényes társadalmi konstrukciók által el nem ismert eltérés, különbség, egyenlő értékű alternatíva, hanem „működési hiba”, rendellenesség. De tudom ajánlani Kathleen Stock leszbikus feminista filozófus gondolatmenetét is arról, hogy csak két nem van, melyek biológiailag meghatározottak, és pont.

Léteznek-e transzneműek? Léteznek emberek, akik transzneműnek mondják magukat.  Némelyek elvégeztetik magukon az orvosi beavatkozásokat (hormonkezelés, „nemváltó” műtét), mások nem, azonban a szó szóros értelmében nem tudnak nemet váltani, mint arról korábban hosszasan értekeztünk. Ettől persze ők még transzként tekintenek magukra.

Egyébként találtam egy ilyet, zagyvaságmagyarázatként:

Mindez azért is fontos, mert a hazai baloldal nem veszi észre, hogy a transzhullám leülőben van tőlünk nyugatra, és ha megvárnák, míg elül, akkor legalább ezt a trendet megúsznánk, egy csomó kreált problémával együtt. A legfőbb kreált probléma az állítólagos transz gyerekek kérdése, akiknek azonnal meg kell erősíteni ellenkező nemű a nemi identitását, miközben amúgy elég gyorsan ki szokták nőni ezt a korszakukat. 

A transzmozgalom eközben előáll azzal, hogy ha kamasz lányként csávónak érzed magad, azonnal irány a műtő, aztán mikor tömegesen bánják meg az úgynevezett átmenetet a delikvensek (detranzícionálók), akkor letagadják a létüket. Szóval léttagadásban a transzmozgalom is hibás. A skandináv országokban, Hollandiában és Nagy-Britanniában már felfigyeltek rá, hogy nem baj lesz, ha nem korlátozzák a transzmozgalom kívánságlistájának megvalósítását, csak az ultraprogresszív hazai baloldal erről a fejleményről még le van maradva.

Léteznek-e nembinárisok? Léteznek emberek, akik annak mondják, érzik magukat, a szó szoros értelmében azonban nem léteznek nembinárisok, hiszen az emberi faj kétnemű, férfi-női, bináris rendszerben létezik. A nembinárisok egy jelentős része nem transznemű, nem interszex, hanem valami okból magát valami tök egyébnek mondó személy: genderqueer, agender, pángender, genderfluid, mittudomén. 

Az olyanok, mint Antoni Rita, azzal fognak előállni, hogy mindegy a biológia, mert a gender az érzésről szól. Én meg azt mondom, hogy igenis számít a biológia, s míg mindenkivel tisztelettel és tapintattal igyekszem beszélni, a nem alapja a biológia, minden valóságtól elszakadt, önkiteljesítő genderekre nem vagyok kíváncsi. Elfogadom, hogy van aki így gondolkodik magáról (mi mást is tehetnék), de az elfogadás nem jelent egyetértést. 

A transzneműség és a nembinárisság olyan tudatállapot, ami nincs összhangban  valósággal. A legjobb, hogy a nembinárisok gyakran láthatóan nem valamiféle belső érzésből fakadóan nembinárisok, hanem politikai döntésből (mint egykor a politikai leszbikusság).

Rogers Brubaker úgy fogalmaz: „Ha a szubjektív gender identitás ma hitelességgel és tekintéllyel van felruházva, ez nagyrészt annak köszönhető, hogy mélyen gyökerező, állandó és belső meghatározott[1]ságúnak tartják. Azaz míg a nem/gender-megkülönböztetés lehetővé teszi, hogy a gender identitást elszakítsuk a testtől és a természetestől, a »veleszületettség« története lehetővé teszi, hogy újra megtestesít[1]sük és természetessé tegyük. A szubjektív identitás feltételezett ob[1]jektivitása az, ami lehetővé teszi a választás védelmét a nem választott nevében és a változást a változatlanság nevében.”

Ebből az látszik, hogy szokás szerint sok itt az ellentmondás: szeretnék, hogy a nem ne legyen veleszületett, mert akkor szabadon választhatnak és változtathatnak, de mégis szeretnék, hogy veleszületett legyen, mert az bizonyíték. Azaz 

A feminista Rebecca Reilly-Cooper úgy fogalmaz A gender nem egy spektrum című írásában: „Nem binárisnak és genderlfuidnak hívni magadat, és közben megkö[1]vetelni a többiektől, hogy ciszneműnek hívják magukat, az azt jelenti, hogy ragaszkodsz hozzá, hogy az emberek nagytöbbsége maradjon a saját kategóriájában, míg magadat kategóriamentesnek nyilvánítod.” Szerinte a gender identitások elképzelése úgy, ahogy van, felesleges, mert nem a nemiség, hanem az emberi személyiség az, ami spektrumon helyezhető el. Szerinte „nincs szükségünk a genderre. Jobb lenne nekünk nélküle.”

A legnagyobb tévedés a Momentum–Antoni-vonal érvelésében az, miszerint bemondásra el kell fogadni azt, amit valaki mond magáról. Hát, nem kell. 

A másik tévedésük, hogy megpróbálják pusztán emberijogi kérdésnek beállítani ez az egészet, mint ha nem volna másról szó, csak elfogadásról. Holott ez nem igaz. Ez egy tartalmi kérdés, annak kérdése, ki mit gondol az emberről.

Amikor az LMBTQ-mozgalom szerint a vallásszabadság csak a diszkrimináció álcája, akkor a két álláspont nem egyeztethető össze emberijogi alapon. Amikor a transzmozgalom szerint transzfób vagyok, amikor nem akarok randizni magát nőnek képzelő férfival, aki szerintük egy az egyben nő, nincs is semmi látnivaló, és ez csak beismerés-elismerés kérdése, akkor egyértelmű, hogy világok harca folyik. Mert nem csak az akarják, hogy elfogadjam, hogy egyesek transznak meg nembinárisnak mondják magukat, hanem azt, hogy fogadjam el az emberértelmezésüket, és éljek, viselkedjek aszerint. 

Márpedig ilyen nem lesz. Sok mindent és sok mindenkit elfogadunk, de a szemléletüket nem fogjuk magunkévá tenni. Az együttélés a modus vivendi kompromisszumán nyugszik. Nem azon, hogy elfogadjuk a nembináris zagyvaságot meg a jogvédők hisztijét. A momentumos felvetésére a válasz az, hogy az LMBTQ-mozgalom belül is egymást kizáró álláspontok vannak, hát még azon kívül, és ezeket a feszültségeket nem lehet  megoldani jog- és pénzosztósdival, sem puszta elfogadással.