A béke talán nem más, mint „a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt”.
A születésem előtt öt évvel halt meg, nem ismerhettem. Nem ismerhettem Maurer Endrét, anyai nagyapámat. Nem áll szándékomban senkit a magam családi ügyeivel, a rám szabott családi emlékezet bizonyos rétegeivel untatni, elvégre rajtam kívül tényleg kit érdekelhet ez az egész.
Mégsem tehetek mást, ha egyszer foglalkoztat, s ha már foglalkoztat, akkor kénytelen vagyok írni róla. Nekem ez jutott, hogy írjak arról, ami foglalkoztat, másnak az, hogy beszéljen róla. De a legtöbb embernek mintha az jutott volna, hogy hallgat az egészről. Szorongató, mély csend vesz körül bennünket,
A múlt egész életemben foglalkoztatott, és ahogy látom, ez a rejtélyes késztetés az évek múlásával csak erősödik. De a múlttal nem lehet csak úgy foglalkozni. Nem lehet csak úgy a közelébe férkőzni.
A történelem nem az igazi múlt, csupán különféle események egymás mellé helyezése valamilyen szándék szerint. Többnyire háborúk végtelen sorozataként mutatkozik meg, legalábbis így tárul elénk gyerekkorunkban, a történelemórákon. Csaták, győzelmek és vereségek, népirtások és járványok, és közben, a rövid szünetekben valami, amit nem kevés malíciával békének szokás nevezni. Amely béke talán nem más, mint – Kertész Imre egyik kötetének címét idézve –
„a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt”.
De annak a tudománynak és tantárgynak, amit történelemnek neveznek, nem sok köze van ahhoz a múlthoz, amely valóban fontos és meghatározó a számunkra. Kapcsolódik hozzá, és olykor erősen befolyásolja, de a lényeges történésekről nem árul semmi fontosat.
Amikor otthon vagyok, a szülői házban, a múlt terébe kerülök. Ez az érzés az utóbbi években minden mást felülír. Meg akarok érteni valamit, de valójában azt sem tudom, mit akarok megérteni. Keresek valamit, de nem tudom, mi az, amit keresek. Csak azt tudom, hogy van itt valami, ami nekem szól, egy üzenet, ami nekem van címezve, de fogalmam sincs, hol találhatnék rá. Hiába kotorászok a fiókokban, hiába nézem végig sokadszorra a régi fotókat, hiába olvasom el a leveleket, a születési és halotti anyakönyvi kivonatokat. Itt van a közelben, érzem, itt van valahol, amit keresek, mégis úgy érzem, soha nem érhetem el.
Ahogy Fekete István írja valahol a kakukk hangjáról:
Anyai nagyapám legendás disznósajtokat készített, ez legalább tudható. Soha nem szerettem a disznósajtot, de anyám szerint felülmúlhatatlan volt ebben a műfajban.
Ez a fotó is egy disznóölés után készült, valamikor a hatvanas évek elején. Talán kolbásztöltés előtt, mert mintha disznóbél lenne a kezében. Alig ment nyugdíjba, és máris meghalt.
Korai halálában minden valószínűség szerint nem kevés szerepe volt annak a három évnek, amelyet a Szovjetunióban volt kénytelen eltölteni, többek között a mostanában sokat emlegetett Mariupolban. Magas, nagydarab ember volt, de alig hatvan kilót nyomott, amikor hazakerült. Anyám meg sem ismerte, eleinte félt tőle. Ki ez a hórihorgas, vézna, elnyűtt arcú ember, aki az ajtóban áll. Az apád, kislányom.
Nem alaptalanul írta neki sógora Németországból, 1950-ben: „Te már tudod, mit jelent a felszabadítás.” De nyilván a sógora is tudta, mit jelent, mert levelét erről a címről adta fel: Werningshausen, Thüringen, Russische Zone, Deutschland.
Nagyapám sógora – akiről megemlékeztem már korábban – ebben az alig hétszáz lelket számláló türingiai faluban húzta meg magát a háború után, és jó oka volt arra, hogy meghúzza magát. Ebben a levelében is pökhendi, arrogáns stílusban oktatja ki nagyapámat: „Endre, nem egészséges a sok disznóhús! Sok elgyötört ember nálatok még egészséges is lehetne, ha észszerűbben táplálkozna.”
A kép tanúsága szerint nagyapám nem fogadta meg az életvezetési tanácsot, amely az 1950-es magyarországi állapotokat tekintve némiképp cinikusnak – vagy egyszerűen ostobának – mondható. Nehogy már az otthon maradt svábok
Igazán életszerű és pontos helyzetismeretre valló mondatok. Arról, hogy odakint mi esett meg vele, nagyapám nem nagyon beszélt. Annyit tudni, hogy egyszer megszökött a táborból egy német hadifogollyal, de átlőtték a lábszárát és visszavitték. Később egy asztalosműhelyben dolgozott.
Ezek a tudható dolgok, de engem a nem tudható dolgok is legalább ennyire foglalkoztatnak. Az emberi élet rebbenékeny és alig tudatosított mozzanatai, az a belső világegyetem, amelyben örökké élünk.
Ezért kotrom fel újra ezen a kora őszi délelőttön a fiókokat, hátha rábukkanok valamire. De nem fogok rábukkanni semmire, tudom.
Az ablakon át beragyognak a kert fényei a félhomályos szobába. A meszelt falon mozgó árnyékok mintha egy ismeretlen nyelv betűi lennének.
A történelem matematikai alapon modellezhető, az ideológiák egy-egy okra vezetik vissza a változásokat, ám a valóságban minden fordulat több tényező együttállására vezethető vissza. Peter Turchin új könyvéről.
A magyar történelem egyik legmegosztóbb és talán egyik legérdekesebb alakjának életútja a mai napig tele van fehér foltokkal. Ízelítő Prónay Pál első világháborús szerepléséből.
Még szerencse, hogy a józan többség nem károg, hanem értékeli mindazt, amit értékelni, megbecsülni lehet.
„Szégyellje magát fidesz bérenc!” – írta több kommentelő is az elemzőnek.
Mi áll a dadogás hátterében? Kik birkóznak meg nehezebben a dadogás okozta nehézségekkel? Miként tudnak segíteni a pedagógusok? A dadogás elfogadásának világnapja alkalmából Hojdák Gergelyt kérdeztük.
A kommunista álom végül mindig ugyanoda vezet: nem a közös jólétbe, hanem a közös semmibe.
A szomszédunkban már valósággá vált, amit már Ruszin-Szendi Romulusz is belengetett.
Milyen érveket fogalmazott meg a kommunista magyar kormány, mit reagált a Szovjetunió és a Nyugat? Idén 37 éve ismerte el hazánk Palesztinát, felkutattuk az archív cikkeket!
