A születésem előtt öt évvel halt meg, nem ismerhettem. Nem ismerhettem Maurer Endrét, anyai nagyapámat. Nem áll szándékomban senkit a magam családi ügyeivel, a rám szabott családi emlékezet bizonyos rétegeivel untatni, elvégre rajtam kívül tényleg kit érdekelhet ez az egész.
Mégsem tehetek mást, ha egyszer foglalkoztat, s ha már foglalkoztat, akkor kénytelen vagyok írni róla. Nekem ez jutott, hogy írjak arról, ami foglalkoztat, másnak az, hogy beszéljen róla. De a legtöbb embernek mintha az jutott volna, hogy hallgat az egészről. Szorongató, mély csend vesz körül bennünket,
az életünket fojtogató folyamatos lárma mélyén ez a sűrű csend lebeg mozdulatlanul.
A múlt egész életemben foglalkoztatott, és ahogy látom, ez a rejtélyes késztetés az évek múlásával csak erősödik. De a múlttal nem lehet csak úgy foglalkozni. Nem lehet csak úgy a közelébe férkőzni.
A történelem nem az igazi múlt, csupán különféle események egymás mellé helyezése valamilyen szándék szerint. Többnyire háborúk végtelen sorozataként mutatkozik meg, legalábbis így tárul elénk gyerekkorunkban, a történelemórákon. Csaták, győzelmek és vereségek, népirtások és járványok, és közben, a rövid szünetekben valami, amit nem kevés malíciával békének szokás nevezni. Amely béke talán nem más, mint – Kertész Imre egyik kötetének címét idézve –
„a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt”.
De annak a tudománynak és tantárgynak, amit történelemnek neveznek, nem sok köze van ahhoz a múlthoz, amely valóban fontos és meghatározó a számunkra. Kapcsolódik hozzá, és olykor erősen befolyásolja, de a lényeges történésekről nem árul semmi fontosat.
Amikor otthon vagyok, a szülői házban, a múlt terébe kerülök. Ez az érzés az utóbbi években minden mást felülír. Meg akarok érteni valamit, de valójában azt sem tudom, mit akarok megérteni. Keresek valamit, de nem tudom, mi az, amit keresek. Csak azt tudom, hogy van itt valami, ami nekem szól, egy üzenet, ami nekem van címezve, de fogalmam sincs, hol találhatnék rá. Hiába kotorászok a fiókokban, hiába nézem végig sokadszorra a régi fotókat, hiába olvasom el a leveleket, a születési és halotti anyakönyvi kivonatokat. Itt van a közelben, érzem, itt van valahol, amit keresek, mégis úgy érzem, soha nem érhetem el.