Biszkutól Erzsébetig – érték-e az idő?

A világ szívdobbanása egy pillanatra megállt Erzsébet királyné halálakor. Bár élemedett kora természetessé tette az elmúlás gondolatát, távozása mégis felfoghatatlannak tűnt, hiszen személye az állandóságot képviselte. Erzsébet létezése hozzátartozott az életünkhöz, a mindennapi tapasztalásunkhoz.

Halálával egy letűnt korszak utolsó koronatanúja lépett át az öröklétbe, mi pedig itt maradtunk a több emberöltönyi örökséggel és tépelődéssel. Hogyan tekintsünk a brit uralkodónőre? A gyarmatbirodalmakból a Brexitig ívelő impozáns életutat lehet egyáltalán egyféleképp megítélni? A cinikus és méltatlan kommentárok, amik szemlátomást semmit sem fogtak fel az esemény korszakváltó súlyából, rövid idő alatt leperegnek a semmibe.

A töprengés azonban velünk marad, hogy a huszonegyedik század gyermekeiként mit is láthatunk egy olyan uralkodó örökségéből, aki 

Előszeretettel érzünk rokonszenvet egy tekintélyes életpályája iránt pusztán annak tekintélyes hossza miatt. Az időhöz fűződő viszonyunk itt, Közép-Európában egyébként is különleges volt mindig. Könnyűszerrel kapcsoljuk az értékállóságot az időtávhoz. Értéket látunk a korban, az átélt események sokaságában, az évszázadokon átmentett hagyományokban. És hajlamosak vagyunk értéktelenebbnek gondolni azt, ami új, aminek még nincs történelmi mélysége. Ahogy Tőkéczki tanár úr hangoztatta óráinkon: aki nem három generáció óta lakik a faluban, örökké gyüttment marad.

A magyar néplelket áthatja az ad antiquitatem szelleme, a régiségben erényt vélelmezünk. Az eltelt időhöz a bölcsességet társítjuk, amit a felételezett élettapasztalatok valószínűsítenek is.

Csakhogy önmagában az idő nem minősít, az állandóság mint konzervatív eszmény az értéktelítettség tükrében érvényes. Egy hagyománynak akkor van létjoga, ha puszta ismétlődésén túl jelentése újra és újra értelmezhető, az éppen zajló eseményekhez kapcsolható, vagyis örökérvényű. 

Ha e hosszú életút birtokosa azonban az idő próbáját kiállja, az új kor kihívásainak is megfelelni képes, ha fejlődni tud, akkor érthető módon kapcsolódik össze élete az utókor megbecsülésével.

Erzsébet királynővel szinte egy időben hunyt el Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó főtitkára. Többször értekeztem arról, hogy családom meggyőződéses antikommunizmusa 1956-ból fakad, az elődök forradalmi szerepvállalása formálta meg az utódok identitástudatát is. Mégis Gorbacsov működésében a gonosz birodalmának olyan utolsó helytartóját tudom látni, akinek volt ereje szembenézni az általa képviselt eszmék visszafordíthatatlan idejétmúltságával, és felismerte a történelmi lehetőséget a hidegháború lezárása, egy világuralmi dichotómia leépítésére.

A szembenézés, felismerés, megbánás gesztusa megemelhet egy életművet, mindezek hiánya viszont örökre meghatározhatja az utókor ítélet. Évtizedeket ívelt át Ceaușescu vagy Kádár regnálása, ami egy hol elviselhetőbb, hol nyomorúságosabb rendszer igazgatását jelentette. Mindketten az utolsó pillanatig szilárdan hittek döntéseik helyességében, és a történelem fanyar fintora, hogy egyikük sem nézhette végig életműve végleges lebontását.

Hasonlóképp nem érdemesítette az idő a szép kort megélt Biszku Bélát, aki különös elszántsággal működött közre a kommunista Magyarország fenntartásában. Biszku végigélhette a rendszer összeomlását, azt, hogy egykori cinkostársaival a történelemkönyvek sötét soraiba süllyed. Még azt az egyedülálló lehetőséget is megkapta, hogy nyilvánosan nézzen szembe cselekedeteivel, ám ezt elutasította, és konokul védte a védhetetlent. 

A néhány hete kilencvenkilencedik(!) születésnapját ünneplő Dávid Katalin művészettörténész írta egyszer, hogy a hagyománynak értéke nem önmagából fakad, hanem végső soron az emberi szabadság kiteljesítéséből származhat: „Természetes a kérdés, hogy mi az az érték, amit hagyománynak nevezhetünk? Bizonyosan nem minden, még ha mindent, szinte mindent emlékezetben kell is tartanunk. De értékként, jelenünk alapjaként jövőnk érdekében csak azt tekinthetjük, ami megfelel a kevés, ám elhatároló kritériumnak, amikor megkülönböztetjük a szellemeket. Bizonyosan érték mindaz, amit tisztelhetek azért, mert biztosítja az ember szabadságát, védi és növeli azt.”

Ceaușescu, Biszku vagy Kádár élete épp ezen emberi szabadság ellen hatott, a beismerés feloldozása nélkül.

Az idő természetesen átformálhatja egy uralkodói életútját és annak értelmezését is. Ferenc József hatvannyolc év alatt a magyar szabadság hóhérának véres alakjától jutott el a nép száján élő, kedélyes Ferencjóskáig. A '48-'49-es eseményekben betöltött, számunkra dicstelen szerepét nem szabad felednünk, ám érthető, ha a közemlékezet a kiegyezésre való nyitottsága után a boldog békeévek megtestesítőjeként tekint rá.

ami jóval több volt egy letűnt rendszer protokolláris továbbélésénél. Személye és létezése közösséget teremtett, s napjaink töredezettségével szemben az állandóságról és a méltóságról tanított.