Winnetou és a morál megskalpolása

Bár mindennapjainkat és így közgondolkodásunkat az olyan globális krízisek formálják jelenleg, mint az ukrán-orosz háború, a koronavírus hosszúra nyúló árnyéka vagy épp az energiaválság, azért más kihívások sem tűntek el. A tengerentúlról érkező woke-hullámverés sem enyhült, legfeljebb lassan megszokottá válik.

E hasábokon is értekeztem már arról, hogy a nyelv mesterséges megváltoztatása a társadalmi mentalitás átformálását készíti elő, hogy a safe space-ek nyomorúsága a valós diskurzusok, a kritikus gondolkodás tabusítását jelenti. Arról is, hogy a jelenkori társadalommérnökösködés visszavetül a múltra is, így a haladárok 

Az Elfújta a szél vagy a Monty Python után itt az újabb áldozat, a Winnetou-sorozat. Ahogy arról lapunk is beszámolt, Karl May népszerű regényfolyamának fiatalok számára készült adaptációját Németországban a Ravensburger kiadó levette polcáról. A vád woke-szemmel igen súlyos: a könyvsorozat feldolgozása történelmietlen, és nincs tekintettel az őslakosok érzékenységére.

A döntést egy liberális Facebook-cunami előzte meg, amiben a német sikerírót rasszistának titulálták, míg a kiadót érzéketlenséggel, a posztmodern progresszió kedvelt rágalmával, a kulturális kisajátítással vádolták.

Az események innentől felpörögtek, pró és kontra mindenki megszólalt. A józan hangok arra figyelmeztettek, hogy teljesen kontraproduktív korábbi műalkotásokon a jelen (önkényesen kitalált) társadalmi mércéjét számonkérni, illetve hogy egy kalandregényt történelmi hitelességgel méricskélni bornírt baromság.

benne van a hiszterizált tömegeknek való megfelelési kényszer, a fikciós irodalom, így a művészet teljes félreértése és az a társadalomgyurmázó lendület, ami a valóság meghajításától sem riad vissza.

A Winnetou-sorozat indexre helyezésével ugyanakkor – akarva-akaratlanul – a szép új világ morális ítélete is kifejeződik. Az indiánregény ugyanis a hősiességről, bajtársiasságról, a sírig tartó hűségről szól. Nem mellesleg egy apacs és egy sápadtarcú kulturális különbségeken és rasszokon átívelő barátságáról. Hogy a nyelvezet nem píszí? Hogy a regényekben halomra hullanak indiánok és jenkik? És hogy az őslakosok bemutatása egysíkú? Igen, ez mind igaz, ám ezekkel együtt is maradandó kulturális teljesítményről beszélhetünk.

Százezrek nőttek fel az általunk May Károllyá szeretett író könyvein, amik történelmileg elnagyoltan, olykor tényleg meseszerűen és valóban nem épp túlbonyolítva mondanak el történeteket életről, halálról, a préri mindennapjairól. Winnetou, Old Shatterhand, Sam Hawkins hihetetlen kalandjai azonban 

épp azokról az értékekről, amikkel a woke világszerte szembemenetel.

Az Ezüst-tó kincse egyébként az első általam elolvasott könyv volt. Hatévesen magával ragadott Winnetou, és hamar elrepített a kalandregények varázslatos világába: Jules Verne, Stevenson, Defoe, majd Tolkien és társai jöttek, aztán mindenki más – még a ma teljes elmebajjal démonizált orosz klasszikusok is.

Szeretném, ha ezt az élményrengeteget az új generációk olvasni vágyó gyermekei is megtapasztalhatnák – még akkor is, ha a túlbiztosított, torz világképet ránk kényszerítő haladárok ettől kiütést kapnak.