Nem, nem térdelünk le

Kinyitotta a kattintásládát a Telex szerzője, Haász János, amikor is megírta és kifejtette, hogy szerinte miért illene térdelniük a magyar futballistáknak is.

Valószínűleg a haladó like-ok tömegeinek bezsebelése mellett az össznépi pofonosládát is kinyitotta a szerző, de én egyik táborral se foglalkoznék, inkább a témával magával.

Immár elég sokat látott firkászként tanulságos volt látni az elmúlt évben, ahogy Amerikából kiindulva az egész nyugati világban végigsöpört egy rapid kulturális forradalom, annak csúcsán néhány brutál erős szimbólummal, amik – az adott kulturális közegben és történelmi meghatározottságban – gyakorlatilag megbénítják az azt kritizálni szándékozókat, ellenben a teljes forradalmi győzelem erejével ruházzák fel a propagátorokat.

A forradalom hullámai eljutottak az arra fogékony német világig, ám a Lajta (és az Odera) vonalán nem tudtak átjutni, és valószínűleg nem is fognak.

Miért?

A Telex szerzője felsorolja, hogy mire is hivatkoznak azok, akik a Lajtától innen elutasítják a térdelést; és igen, ahogy írja, mi nem gyarmatosítottunk egész kontinenseket, nem dolgoztattunk fekete rabszolgákat gyapotföldeken, nálunk nincs feketék elleni rendőri erőszak, és nem mi robbantottunk ki két véres világháborút, az egyiket borzasztó eszmék nyomán.

Haász ezekkel az érvekkel szállna vitába, csak nincs miért. Mert ezek az érvek pontosan elegendők arra, hogy a szélsőbaloldali, fajok és más társadalmi csoportok közötti konfliktusok szításán dolgozó aktivisták által terjesztett, az Amerika – minden nemzettől eltérő sajátosságú – alappilléreit kikezdeni szándékozó szimbolikus gesztusok itteni érvényességét megsemmisítsük.

Magától értetődő továbbá annak kimondása is:

Akiket térdeltettek. Akiket a földre kifektettek. Akiknek a nyakára hol Nyugatról, hol Keletről térdeltek rá az éppen aktuális agresszív, begőzölt rendőrök, amíg csak azt nem hitték, hogy ki nem leheljük a lelkünket.

E sorok írója elítélte és elítéli a George Floyd nyakán térdeplő Derek Chauvint, akit aztán jogerősen elítélt az amerikai bíróság is.

De e sorok írója egyúttal egy olyan nemzet tagja, akiket mindenféle rendű és rangú Chauvinok csicskáztattak és fullasztottak az elmúlt száz évben, hol germánok, hol oroszok – hol másfajta derék sovének, szerbek, csehszlovákok vagy románok.

Követett el bűnt a magyar állam mások és saját állampolgárai ellen az elmúlt száz évben? Igen. Nem relativizálunk, soha nem tettünk úgy: örülünk minden múltfeltárásnak és szembenézésnek. A magyar állam bocsánatot kért – a holokausztban vállalt szerepéért is.

Dolgunk-e ugyanakkor, hogy beszálljunk a mai tragikus amerikai erőszakspirálból, ezen belül a rendőri erőszakból elindult identitáspolitikai vitákba a saját hazánkban?

Egyszerű a válasz: nem.

Nem fogjuk dekonstruálni a saját múltunkat, történelmünket, az új jakobinusok nyomására sem.

A focistáink se térdeljenek le. A kölcsönös tiszteletre, respektusra hívják csak fel a figyelmet: arra például szükségünk van, csinálják ezt továbbra is.

Addig pedig az importált pótcselekvéseknél mondok egy hasznosabb, valódi cselekvést: letérdelés helyett álljunk fel. Mi, magyarok. Azok, akik fel tudunk állni; és azok is, akik eddig nem tudtak. Segítsünk minden nemzettársunknak, hogy felemeljék a fejüket. Ha kidőltek vagy térdel állva élik életüket, tudjanak két lábra tudjanak állni, tudjanak cselekedni, mozogni, tenni önmagukért, kisebb és nagyobb közösségeikért.

Magabiztos, büszke, nem egymás hibáit kutatók és egymás sebeit mardosók, hanem egymást felkelni, talpra állni segítők.

Mert ez a tisztelet kultúrája, ez a szolidaritás kultúrája, ez a valódi nemzetépítés kultúrája, nem pedig a gyógyuló sebek kivakarása, a kölcsönös feszültségek szítása.

Ha ez már menne minden magyarnak – hosszú tanulási folyamat lesz, az bizonyos –, segítséget nyújthatnánk ebben minden környező népnek is. Elég sokan elég sok minden miatt térdepeltek e régióban, a baltiaktól a bosnyákokig: segítsük egymás népeit, hogy ők is tartsák magukat, és felemelt fejű, ámde egymásra figyelő népek közösségeként működjünk tovább a kontinens e fertályán.

A térdelést pedig valóban hagyjuk meg azokra a pillanatokra, amikor Isten, a szerelmünk vagy a hazánk előtt teszünk így.

Amúgy is: térdre borulva nem látjuk, mi folyik körülöttünk – és nem tudunk szembe nézni sem –,

Amíg tőlünk Nyugatra fejek hajolnak le saját történelmi örökségük miatt, amíg tőlünk keletre fejeket vágnak le a helyi viszonyok miatt, lehetnénk mi a felemelt fejű nemzetek és közösségek régiója, amin – végre – nem térdel már senki.