„Semmi új nincs abban, hogy nyugtalankodunk a technológia, különösen egyes technológiák miatt. Van okunk rá. Mary Shelley Frankensteinje 200 éves, és azért működik, mert kulturális szorongásokat vizsgál. A Frankenstein-félelem nem ugyanaz, mint amiért nyugtalankodunk az elektromosság vagy a motorok miatt, viszont, ha arra gondolunk, hogy miket írnak robotikáról, MI-ről és big datáról, ezek az aggályok a 200 éves Frankensteinig vezethetők vissza. A nyugati kultúra fél attól, ha az ember életre kelt valamit, legyen szó a zsidó-keresztény gólemről vagy James Cameron Terminátorjáról.
De mi is ez a félelem? Nem a teremtés, hanem hogy emberként hogyan érezzük magunkat. Most sem magától az MI-től félünk, hanem hogy mit mond rólunk. Ha képesek vagyunk hozzánk hasonlót alkotni, hol hagy magunkra minket? Ez az aggály nem egyetemes, mert más kultúrák másként reagálnak MI-re, big datára. A legegyértelműbb a japán robotika-hagyomány, Masahiro Mori fejlesztő például azt sugallta Buddha a robotban könyvében, hogy a robotok jobb buddhisták lennének az embernél. Eltöprengett, hogy mi lenne, ha »a technológia a legjobb és nem a legrosszabb védangyalunk« pontból indulnánk ki. És amikor napjaink legjobb elméi merengenek az MI-ről, nem feltétlenül a technológiát, hanem saját magunkat kritizálják. Azzá válnak, amit beléjük építünk. Nem az a kérdés, hogy az MI fellázad és megöl minket, hanem hogy megadjuk-e neki a szükséges eszközöket.
Két film, A nő és az Ex Machina ragadta meg a technológia szerepével kapcsolatos mostani nyugtalanságot és vegyes érzéseket. Nem azért, mert jövőlátomások, hanem mert egyedi problémasort vizsgálnak. Nem azt, hogy a gépek megölnek minket, hanem hogy irrelevánssá válunk. A Terminátor halált ígért, A nőben unalmas lesz az ember. Az Ex Machina ugyanez: megépítjük a tökéletes gépet, és a tökéletes gép otthagy minket. A gépek nők, a magukra hagyottak férfiak. Hangjuk is női hang. 40-50 éve másként volt, gondoljunk csak Halra a 2001 Űrodisszeiából.”