Deadpool – Bátor filmet bátortalanul

„Kellemes meglepetés az X-Men két tagjának szerepeltetése is, bár, ahogy sejteni lehetett, az amúgy szörnyen rajzfilmes CGI-Kolosszus és Negasonic Teenage Warhead (Brianna Hildebrand annyira jó, és annyira jól működik a sajnos ritka kettősük Reynoldsszal, hogy ha az alkotóknak van egy kis eszük, a folytatásban megteszik őt állandó sidekicknek) dramaturgiai szerepe nulla. Kizárólag azért lépnek színre, hogy a főhős köszörülhesse érdes nyelvét a mutánscsapaton, a mögöttük álló stúdión és az X-Men franchise elkúrt (Deadpool első megjelenése) és kusza (idősík buherálása) megoldásain. Ez szinte bármilyen más filmnél problémát jelentene, a Deadpoolban azonban egyedül ezt a vonalat viszik el a lehető legviccesebb, legszatirikusabb, legöntudatosabb végletekig, vagyis: ahogyan kell.

És itt kezdődnek a problémák, merthogy a film minden más téren meglepően langyos. A poénáradat eleve váltakozó színvonalú, célzatú és érettségű – sokat elárul az egyenetlenségéről, hogy gyakran harsant fel nevetés a moziteremben, de szinte soha nem röhögött egyszerre mindenki. Ott egy Adam Sandler-komédiába illő altesti poén, azon a közönség egyik része nem tud derülni, itt egy képregényes utalás, azt a közönség egy másik része nem érti, amott egy obligát, gyerekes trágárság, arra egy sor ember csak unottan legyint, emitt egy negyedik falat (akár duplán) áttörő csattanó, az egyeseknek túl direkt, és akkor még ott vannak azok, amelyek egész egyszerűen csak laposak és nem működnek, tartozzanak bármelyik kategóriába.”