Szíria: a háború mint befektetés

A szíriai konfliktus megoldása az orosz beavatkozásnak köszönhetően ismét napirendre került. A bombázások megkezdése után alig egy hónappal, 17 állam külügyminisztere ült asztalhoz Bécsben, hogy a tűzszünet megkötésének feltételeiről tárgyaljon. A számok önmagukért beszélnek: majdnem másfél tucatnyi tőkeerős hatalom létezik, amely közvetve vagy közvetlenül mozgatja a szálakat Szíriában. Ez önmagában is elegendő érv ahhoz, hogy a konfliktust szembenálló nagyhatalmak helyi szövetségeseivel vívott, úgynevezett proxy-háborújának minősítsük. Az izraeli, amerikai, orosz, török bombázások, az iráni forradalmi gárdisták és a Hezbollah jelenléte messze túlmutat egy polgárháború keretein.

A Szíria sorsáról tanácskozók megegyezésének legfőbb akadálya immár három éve, a még mindig elnök, Bassár al-Asszad személye és politikai jövője. Teszik mindezt aközben, hogy a lakosság kétharmada, mintegy 15 millió ember él menekültként Szíriában, a környező országok táboraiban, vagy úton van Európa felé. Miközben az ország középső és részben északi részét a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet tartja megszállás alatt. Egy olyan alakulat, amelynek ideológiája szerint nem csak a Nyugat és az Iszlám fennhatóságán kívüli területek számítanak ellenségnek, hanem a muszlim országok vezetői és a hatalmuk ellen fel nem lázadó lakosok is halált érdemlő hitetlenek. A szervezet brutalitása és kegyetlensége közismert, és az a tény is, hogy több ezer európai harcossal dicsekedhet, akik között a bevándorlók leszármazottai mellett szép számmal találunk nem muszlim hátterű fiatalokat is, nőket és férfiakat egyaránt.

E tények azonban nem ösztönzik a Szíria demokratizálását szorgalmazó országokat arra, hogy prioritásaikat felülvizsgálják. Miként a Tálibok is afgán belügyi problémának számítottak 2001. szeptember 11-ig, s miként az is eldöntött volt, hogy Irak márpedig rendelkezik tömegpusztító atomfegyverrel, akkor is ha annyira eldugták, hogy 12 év alatt sem bukkantak nyomára. Afganisztán és Irak már lángokban állt, amikor az Egyesült Államok úgy határozott, hogy az azóta is definiálatlan és alaktalan demokratikus szír ellenzéket támogatja, pénzzel és fegyverrel, amelynek túlnyomó része – hogy, hogy nem –, a dzsihádistáknál landolt.

Félreértés ne essék, a szír vezetés legitimitása valóban megkérdőjelezhető, ám ez akkor sem volt másképp, amikor 2011 márciusában a francia Vogue magazin a címlapján ünnepelte az Asszad házaspárt. A döntés jogával azonban illene megtisztelni Szíria állampolgárait, s nem utolsó sorban felsorakoztatni a Nyugat és a helyiek számára egyaránt elfogadható jelölteket. Természetesen az a kérdés, hogy mi a cél, mert ha az, hogy önmagukat ismételjék, azaz az afganisztáni tálib terrorra emlékeztető Iszlám Állam vérengzését követően egy iraki típusú, a kívülről diktált keretekből kibontakozó valódi polgárháború kezdődjön Szíriában, akkor valóban jó úton halad a rendezési terv.

Az ország területi felosztásában, esetleg konföderatív megoldásban gondolkodók számára pedig hasznos lenne egy olyan térkép megtekintése, amely részletesen mutatja Szíria etnikai és vallási összetettségét. Ez világossá tenné, hogy bármely felosztás nyomán létrejövő szunnita, alavita, kurd, drúz enklávékban mindig jelentős maradna a kisebbségek aránya. Továbbá egy ilyen megoldás a hasonló vallási és etnikai összetételű szomszédos országok területi integritását is megkérdőjelezné. A létrejövő autonóm területek pedig csak az őket támogató nagyhatalmak állandósult támogatásával lehetnek működőképesek. E folyamat egyértelműen a támogató országok térségbeli pozícióját erősítené, s a konfliktus állandósulásához vezetne. A tizenöt évig tartó libanoni polgárháború tanulsága szerint a helyi szövetségesekkel vívott nagyhatalmi konfliktusok akkor érnek véget, amikor a szemben álló feleket támogató országok számára a konfliktus fenntartása már nem kifizetődő.

Egyelőre egy olyan szereplő van – már amennyire egységként kezelhető –, az Európai Unió, amely számára a szíriai háború csak veszteséggel jár. Az EU azonban semmi jelét nem mutatja annak, hogy hatalmi tényezőként akarna és képes lenne térségbeli érdekeit megfogalmazni és képviselni. A közös határok védelme tabutéma Brüsszelben, a migránsokat kibocsátó táborokban uralkodó életveszélyes és nyomorúságos körülmények javítása pedig csak akkor kerül napirendre, amikor a török vezetés a „menekült-csap” nyitva tartásával fenyegeti Európát.

Speidl Bianka
Migrációkutató Intézet, vezető kutató