Közel kétmillióan vándoroltak ki az előző századforduló körüli évtizedekben Magyarországról Amerikába

Multis környezetből a családfakutatásba – mi volt a meglepő karrierváltás oka? 

Amikor 2020-ban elvesztettem a nagymamámat és az édesanyámat, két évvel később pedig a nagypapám is meghalt, rengeteg fotó és dokumentum került hozzám. Ekkor találtam ki, hogy készítek a kisfiamnak egy fényképes családfát a falra, így ha a nevekhez, történetekhez arcok is társulnak, talán jobban tud majd kapcsolódni azokhoz is, akiket csak egészen piciként, vagy egyáltalán nem ismert. És ahogy rakosgattam fel a különböző korokból származó esküvői fotókat és egyéb portrékat, rájöttem, hogy nekem szintén van mit pótolnom e téren. Például a dédszüleimmel kapcsolatban, akikről tudtam, hogy a múlt század elején kivándoroltak Amerikába, még Pittsburgh neve is rémlett, de ennél több alig. Elkezdtem kutakodni a virtuális térben, a nyilvános adatbázisokban, hátha ráakadok valamire. 

És rögtön meglett az első nyom? 

Legalábbis elég hamar. A dédnagyanyám nevét megtaláltam az Ellis Islanden rögzített utaslisták egyikén. A 19. század végétől a 20. század közepéig az Egyesült Államok legfontosabb bevándorlási állomásaként számontartott kikötőben viszonylag pontosan regisztrálták, ki mikor és milyen hajóval érkezett az ígéret földjére. Ezután próbáltam minél többet kideríteni a pittsburghi életükről. Az 1910-es népszámlálásnak köszönhetően nemsokára rábukkantam arra a házra, ahol laktak, a feljegyzett adatok között pedig az is szerepelt, hogy a dédapám egy acélgyárban dolgozott. 

Innen hogyan tudott továbblépni? 

Aki egyszer elkezd családfakutatással foglalkozni, pontosan tudja, hogy nincs megállás, a közeg villámgyorsan beszippantja. Velem sem történt ez másként, bár valóban más területről, a hr és a tanácsadás világából jövök. Beléptem a témával foglalkozó közösségi médiás csoportokba, és az egyikben szembejött a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében élő Szabon János bejegyzése. Mintha csak az én őseimről írt volna benne, hiszen az ő dédapja is amerikás magyar volt, és a tengerentúlon keresett pénzből épített itthon kőházat. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy messze nem ez az egyetlen hasonlóság: mindkettőnk felmenője Pittsburghben lakott abban az időben, és mivel reformátusok voltak, valószínűleg egy templomba jártak, így a már többezres magyar közösség révén szinte biztosan ismerték egymást. Végül János vetette fel, mi lenne, ha létrehoznánk egy Facebook-csoportot az amerikás leszármazottaknak, akár hazatértek, és itthon alapítottak családot a felmenőik, mint a mi esetünkben, akár kint maradtak, és nemzedékek óta az Egyesült Államokban vagy a Föld bármely másik pontján élnek az utódaik. 2024 februárjában indult az Óhazából az Újvilágba – Hungarian Roots & American Dreams nevű oldal, s meglepetésünkre már az első napon több százan beléptek, és osztottak meg rengeteg felemelő vagy szívfacsaró történetet, fotót, dokumentumot. Ma már több mint kétezer tagunk van nemcsak a Kárpát-medencéből, hanem az amerikai kontinensről is, és folyamatosan bővülünk. 

És a témával különböző szempontok szerint foglalkozó kötetsorozat úgyszintén egyre bővül. 

Az ötlet Fenyvesi Annának köszönhető, ő lett később a szerkesztőtársam. Neki nincsenek amerikás ősei, de nyelvészként sok éven át az amerikai magyarok nyelvhasználatát kutatta, ezért szinte rögtön csatlakozott hozzánk. Az Óhazából az Újvilágba sorozat első két részének az erejét nem csupán a benne foglalt sorsok adják, hanem a rengeteg egyéni hang is. Több mint száz hétköznapi ember mesél a saját szavaival a famíliájáról; arra kértük őket, ne csupán azt idézzék fel, mi történt a déd- vagy nagyszüleikkel, hanem arról is beszéljenek, hogyan alakult a következő nemzedékek sorsa, mondjuk itthon, a kommunizmus évtizedei alatt vagy a tengerentúlon második, harmadik, negyedik generációs magyarként. Mindkét kötet bevezető tanulmányát Balogh Balázs, a témával régóta foglalkozó néprajzkutató írta, ő több évet töltött az USA-ban is terepmunkával. A különbség a kötetek között annyi, hogy az elsőnél a kronológia volt a szervezőerő, azaz a kivándorlás időpontja határozta meg a családtörténetek sorrendjét, a másodiknál pedig földrajzi logikát követtünk, főként New York, New Jersey, Pennsylvania és Ohio állam köré csoportosítottuk az elbeszéléseket, közel harminc amerikai magyar helyszínt is bemutattunk. 

Meddig tudtak időben visszamenni? 

1852-es az első kivándorlási dátumunk. A Baróthy László honvéd őrnaggyal és leszármazottaival foglalkozó fejezet abból a szempontból kivétel, hogy az életútjukat Homor Péter szerzőtársammal közösen kutattuk ki és foglaltuk össze. Baróthyhoz Kossuth Lajos vezetett el minket: egyike volt annak a hat honvédtisztnek, aki a kormányzó amerikai körútjának New Orleans-i állomásán karddal és revolverrel felfegyverkezve védte őt az esetleges támadások ellen – nem mindenki örült arrafelé az egyéni szabadságról mondott szónoklatoknak. Baróthy László a két itthon született fiát is kivitte magához, majd az USA-ban is lettek gyerekei, a Kossuthtal való találkozása után pedig földművesnek állt először Iowában, aztán Nebraskában. 1865-ben jött haza felesége és fiatalabb gyermekei kíséretében. Fiai a halála után mind visszatértek az Egyesült Államokba az idősebb testvéreikhez, a lányai viszont kivétel nélkül Magyarországon mentek férjhez. Nemrégiben meg is talált minket az egyik leszármazott, úgyhogy szépen kirajzolódik az az ív, amely – Baróthy László 1820-as évekbeli születési dátumát alapul véve – kétszáz év magyar és amerikai történetét fogja össze. 

Mit üzen mindez a mának? 

Ahogy Balogh Balázs szokta mondani a kezdeményezésünkről és általában a személyes és családtörténetekről: ez történelem alulnézetből. Nem elvont síkon, a királyok meg a hadvezérek felől, hanem a mindennapi emberek oldaláról, hogy őket miként érintette a történelem, az események hatására milyen, az utódaik életére is kiható döntéseket voltak kénytelenek meghozni. Az ilyesmi az önismeretben is rengeteget segít. 

És nem utolsósorban, hiszen nekem is ez volt a gyújtószikra, ezt a többlettudást adja aztán át a gyerekeinek is. 

Önt például mire tanítják a dédszülei? 

Arra, hogy soha nem szabad csüggedni: több az erőnk, mint gondolnánk. És hogy a mi küzdelmeink, akár a jogos napi stresszünk összehasonlíthatatlan azzal, amivel az előttünk járóknak kellett megküzdeniük. Ha csak a dédanyámat veszem, mindössze 19 évesen egy zempléni kis településről, az Adolph Zukor szülőfalujaként is ismert Ricséből indult el, hogy egy óceánjárón elutazzon a világ másik végére, és ott összekösse az életét egy férfival, akit voltaképpen csak mint falubelijét ismert. Dédapám házas emberként utazott ki Amerikába 1905-ben azzal a szándékkal, hogy a kinti keresetéből a családi földeket visszavásárolja, ám időközben megözvegyült, majd amikor kis időre hazalátogatott, megismerkedett a húga barátnőjével – legalábbis ez a feltételezésem. És, hogy csavarjunk még egyet az egészen, amikor dédpapám 1914-ben valószínűleg szintén valami földvásárlási ügylet miatt ismét átszelte az óceánt, rögtön elvitték a keleti frontra, ott orosz fogságba esett, a dédanyám meg Amerikában rekedt. Hosszú évek elteltével Magyarországon találkoztak újra, és 1921-ben megszületett az első gyerekük Ricsén. Mindehhez óriási lelkierő kellett; szinte az összes visszaemlékezés példamutató abból a szempontból, hogy a régiek hogyan voltak képesek emelt fővel és egyenes gerinccel állni a sors csapásait. 

Volt olyan sors, amely különösen megrázta? 

Megrendített Polcsik Szilvia írása, aki a nagypapája, Polcsik István történetét küldte be a századfordulós kivándorlási hullám idejéből. A kis Istvánkát a szülei a rokonokra hagyták, amikor elindultak a nagy amerikai útra; 

Hosszú évekig nem látta őket, és a már odaát született testvéreivel nem találkozhatott. Tizenhat esztendősen egy halott falubelije útlevelével maga is kijutott Amerikába, megtalálta a családját, de egy évvel később valaki feljelentette, és hazatoloncolták. Viszont haláláig jól beszélt angolul, az utcájában lakott egy második világháború után itt ragadt amerikai pilóta, vele járt össze sokat. 

Arról vannak adatok, hogy Polcsik István családtagjaihoz hasonlóan hányan nem tértek haza soha? 

Az első és legnagyobb kivándorlási hullámban, a múlt századforduló tájékán közel kétmillió ember „tántorgott ki” a Magyar Királyság területéről, köztük 650-700 ezer magyar nemzetiségű, és nagyjából a harmaduk jött hosszabb-rövidebb idő után végleg vissza. Fontos megemlíteni, hogy az eredeti szándék a többségüknél ez lett volna, amit az is jól mutat, hogy az első világháború előtt a magyarok alig tizenöt százaléka vette fel az amerikai állampolgárságot. 

mert nem akartak mondjuk Romániában vagy Csehszlovákiában élni. Ezt fejelte meg az 1920-as évek első felének elképesztően megszigorított amerikai bevándorlási törvénye, amely tulajdonképpen lenullázta az USA területére belépő magyarok számát. Sokan ezért sem akartak kockáztatni az utazgatással: féltek, hogy ha egyszer elhagyják az Egyesült Államokat, örökre bezáródnak előttük a kapuk. 

Ráadásul minél több időt tölt távol az ember a hazájától, annál nehezebb a visszailleszkedés. 

Igen, különösen az említettekhez hasonló, földrengésszerű történelmi-társadalmi változások árnyékában. Úgy szoktunk fogalmazni Fenyvesi Annával, hogy 

Ez régebben, amikor csak levélben zajlott az információcsere, fokozottan így volt. Gondoljunk csak bele: azok az amerikás magyarok, akik az első hullámban mentek ki, egy császárt hagytak a Monarchiában, és koronával fizettek. A második világháború idején vagy végén menekülők a Horthy- vagy a Szálasi-rendszerből érkeztek, és a pengőt ismerték mint fizetőeszközt. Az ötvenhatosok és a „disszidensek” pedig a népköztársaságot és a forintot cserélték fel a szabad demokráciára és a dollárra. A megfagyott óhazakép, amit az anyanyelvük ugyancsak lenyomatként őrzött a régies szavak, kifejezések konzerválódásával, gyakran a halálukig kísérte őket. Akárcsak a magyar konyha, amelynek alapfogásait, például az egyik szerzőnknél „vasárnapi levesként” emlegetett húslevest a leszármazottak nemritkán ma is magától értetődő hagyományként őrzik. 

Az asszimiláció gyorsasága mennyire követte le ezeket a nagy változásokat? 

Nagyon. A századfordulósok még viszonylag zárt etnikai közösségeket alkottak, külön kis magyar negyedek, „little Hungaryk” jöttek létre az északkeleti államok központjaiban, munkáskolóniák a kisebb iparvárosokban és kistelepülések a Közép-Nyugat bányavidékein. Ezeken a falusias jellegű plézeken – ez az amerikás magyarok szava az angol place, azaz hely szóból – és a magyar negyedekben is akár egy egész életét le lehetett élni egyetlen angol szó kimondása nélkül, de a férfiak nyilván beszélték annyira, hogy a gyárban elboldoguljanak. Volt magyar bolt, magyar hentes, és hihetetlen önszerveződő képességről tanúbizonyságot téve már a kezdeti években magyar egyházi közösségek, egyletek, kulturális egyesületek alakultak ezekben a kolóniákban. A második nemzedéknél, a gyerekeknél már más volt a helyzet, hiszen nekik legkésőbb az iskolába kerüléskor el kellett kezdeniük angolul tanulni. A mi könyveinkben is többször előforduló elem: a már másodgenerációs déd- vagy nagyszülők mesélték, hogy ez mennyire nehéz volt, és mennyit csúfolták őket a furcsa akcentusuk miatt. E nemzedék tagjainál bejöttek a képbe a vegyes házasságok, innentől kezdve pedig az egyéni döntéseken állt, hogy a gyerekek viszik-e tovább a magyar kulturális és nyelvi örökséget. Több olyan történetünk is van, például az 1956-os hullám idejéből, amelyben tudatos választás volt a magyar nyelv elhagyása, így akarván megkönnyíteni a beilleszkedést a következő generációknak. 

Ők felnőve hogyan élték, élik meg mindezt? 

Több szerzőnk írta, úgy érzik, ezzel elvesztették az identitásuk egy részét. Sokan közülük ezért felnőtt fejjel tanulnak magyarul, keresik a magyar közösségeket a cserkészettől a vasárnapi iskoláig; sőt nem ritka, hogy magyar állampolgárságért folyamodnak. Például a csoporttagok kutatásaiban is rengeteget segítő, huszonéves Aaron, akinek már a nagypapája sem beszélt magyarul, ő viszont a chicagói magyar iskolában tanulta a nyelvet. Ő az első kötet szegedi könyvbemutatóján magyarul mondta el az első nagy hullámban az USA-ba érkező ükszülei és a családja történetét. 

Ez is része lesz annak a nagyszabású kiállításnak, amire szintén készülnek egy ideje? 

Egy tavalyi sikeres workshopunk után fogalmazódott meg a Magyarok öröksége az Egyesült Államokban – Sorsok, terek, utak elnevezésű, virtuális és fizikai utazó tárlat ötlete, amelyhez rengeteg intézet és szakember csatlakozott többféle tudományterületről. Az Egyesült Államok július 4-én ünnepli alapításának kétszázötvenedik évfordulóját, a célunk pedig, hogy ennyi életúton, családtörténeten és ötven jellemző helyszínen bemutassuk a magyar–amerikai kapcsolatok csaknem ugyanannyi esztendeje tartó történetét. Ennek éppúgy fontos része az 1777-ben kivándorolt, az amerikai könnyűlovasság atyjaként számontartott Fabriczi Kováts Mihály és a híres magyar származású katonák, tudósok, művészek sora, mint a sok százezer hétköznapi magyar ember. Akiknek a véréből és verejtékéből megépültek a hidak, a vasutak, a felhőkarcolók – és sok minden, ami ma is naggyá teszi Amerikát.

Milliós tömeg vándorolt ki

|Balogh Balázs, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja főigazgatója|

Az Egyesült Államokban körülbelül 1,5 millióan vallják magukat legalább részben magyarnak a legutóbbi népszámlálás adatai alapján, jóllehet a nyelvet már csak töredékük beszéli. A Magyarországról Amerikába irányuló kivándorlás több nagy hullámban zajlott, egy kisebb előőrs az 1850-es évek elején, a szabadságharc leverése után érkezett meg az Újvilágba. Az első nagy hullám a századforduló környékén volt, a világháborút megelőző öt évtizedben mintegy kétmillióan vándoroltak ki Amerikába a Magyar Királyság területéről, közülük 650-700 ezren voltak magyar nemzetiségűek. A paraszti gyökerű első kivándorló nemzedék tagjai elsősorban a Közép-Nyugaton, illetve a keleti parton telepedtek le. Legkorábbi helyszíneik a szénbányavidékek voltak Pennsylvaniában, Ohióban és Nyugat-Virginiában, majd kialakultak Északkelet-Amerika „little Hungary” negyedei: Chicagóban Burnside, Detroitban Delray, Pittsburghben Hazelwood, Clevelandben pedig Buckeye. Ezzel egy időben számos kisebb iparváros körül is többezres magyar munkáskolóniák létesültek. 

A magyar munkások többsége úgynevezett burdosházakban lakott, ahol a váltott műszakban dolgozók sokszor félnapos ágybérleten osztoztak. A bányákban és acélgyárakban embertelen munkakörülmények uralkodtak, mindennaposak voltak az üzemi balesetek és a bányaszerencsétlenségek. A kivándorlók mindemellett rendkívüli önszervező erőről tettek tanúbizonyságot, testvérsegítő egyleteket, templomokat, üzleteket és kulturális egyesületeket alapítottak. Az egyháznak központi szerepe volt a közösségek életében: a templomok a magyar munkások verítékes munkájának centjeiből épültek, alagsoraik pedig máig az amerikai magyar közösségi élet fontos színterei. 

a jogosultak mindössze 15 százaléka vette fel az állampolgárságot az első világháború előtt, hiszen azzal a gazdasági motivációval keltek útra, hogy az összegyűjtött pénzen hazatérve földet vásároljanak. Az Egyesült Államokba költöző magyarok mintegy 20-30 százaléka tért végül haza. 

A második világháborút követően újabb jelentős kivándorlási hullám érkezett az Egyesült Államokba: az úgynevezett „dípík”, vagyis displaced personök csoportja. A döntő többségükben politikai okokból távozó emigránsok között sok volt értelmiségi, állami hivatalnok, diplomata, katonatiszt és arisztokrata. Ezek a tanult, középkorú kivándorlók nehezen illeszkedtek be a paraszti eredetű „öreg amerikások” közegébe. 

A harmadik jól körülhatárolható kivándorlási hullámot az 1956-os menekültek adták, közülük több mint 40 ezer fő telepedett le az Egyesült Államokban. A megtorlások előli menekülés mellett sokakat a könnyebb boldogulás, a jobb életkörülmények és a szabadabb lehetőségek reménye vezérelt. Az ötvenhatosok helyzete különösen kedvezően alakult: a forradalom után jó volt magyarnak lenni az USA-ban, a hidegháborús légkör valódi szabadsághősökké emelte a menekülteket. 

Az amerikai magyarság földrajzi elhelyezkedését az elmúlt másfél évszázadban alapvetően a munkalehetőségek határozták meg: a bányák, acélgyárak, autó- és vasútipari központok körül alakultak ki a nagy magyar közösségek, s ezek az iparágak hanyatlásával fokozatosan szétszóródtak vagy eltűntek. Az etnikailag homogén little Hungary negyedek és a bányavidéki kolóniák felmorzsolódásával felgyorsult a beolvadás, de magyar származású családok ma is nagy számban élnek az egykori központok tágabb környezetében, s közben új magyar közösségek is kialakultak más térségekben, elsősorban Floridában és Kaliforniában. 

Az Óhazából az Újvilágba könyvsorozat családtörténetei e korszakokba és helyszínekre kalauzolnak bennünket, bemutatva nemcsak az Újvilágban letelepedő vagy az Óhazába hazatérő kivándorlók életét, hanem az őket követő nemzedékek sorsát is az óceán mindkét partján.

Nyitókép: A New York-i Lower East Side 1900 körül
Fotó: Wikipédia