Kelet, Nyugat, Magyarország: ki milyen barát?

 

A honvédelmi minisztérium honlapján is közzétett híradás szerint ez év március 3-án ért véget a „Warlord Rock 2015” elnevezésű magyar-amerikai katonai hadgyakorlat. Hende Csaba honvédelmi miniszter összegzésében kiemelte, hogy ez a gyakorlat kiválóan bizonyította, hogy katonáink remekül képesek szövetségi rendszerben, amerikai katonákkal közösen együttműködni. Ez azért is fontos, mivel a walesi NATO csúcstalálkozón a résztvevők elfogadtak egy készenléti akciótervet a megváltozott biztonsági helyzetre való tekintettel. Orbán Viktor ezen a találkozón világossá tette: terveket kell készíteni és gyakorlatokat levezetni országunk biztonsága szempontjából.

 

Bizonyára sokkolhat jó néhány olvasót ennek a hadgyakorlatnak a híre és egyértelmű stratégiai célja. „A gyakorlat forgatókönyve alapján ugyanis szeparatista erők szivárogtak át az államhatáron, és ellenséges tevékenységük felszámolására a NATO vezetése közös amerikai−magyar erőket jelölt ki.”

 

Ezek a sorok azért születtek meg, mivel egyre inkább erőt vesz a politikailag aktív társadalmi rétegeken belül egy feszítő kérdés, amely merőben lelkiismereti jellegű. Egyben feloldhatatlannak tűnik anélkül, hogy ismét bűnbakképezésbe ne kezdjen a szélesebb tömeg, egyszersmind mítoszokat ne teremtsen. A jelenség lényegét leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnák ezt meg, hogy orosz vagy amerikai barát-e valaki. Bár személyesen is kínosak számomra ezek az indulatok – jó barátaim között van Oroszországból származó feleség és az Amerikai Egyesült Államokból érkező fiatalember is –, sokkal fontosabb, hogy ezek a túlzások és tévedések milyen súlyos helyzetbe sodorhatják a belpolitikai vitákat, az országunkról alkotott kép mennyire befolyásolja érdekérvényesítő képességünket.

 

NATO-szövetségesként részt vettünk egy európai szintű hadgyakorlaton, amely feltételezett egy olyan háborút, amelynek színtere ismét hazánk területe. Vajon milyen szeparatista erők szivároghatnak át a jövőben azon a határon, amelyik szomszédos az orosz szakadárokkal háborút vívó Ukrajnával? Vajon kik lehetnek az amerikaiak és a magyarok közös ellenségei egy olyan háborúban, amelyet magyar földön kell megvívni?

 

*

 

A magyar néplélekben egyszerre van jelen az amerikaiakkal szembeni ellenszenv és az oroszellenes érzelem. Felváltva, más-más intenzitással lép elő egyes történelmi korokban. Ha a mögöttünk álló utolsó húsz-huszonöt évre gondolunk, inkább félt Oroszországtól a magyarok népe, mintsem rokonszenvét fejezte volna ki irányukba. A szovjet idők elevenen éltek az emlékezetekben és az ottani káoszos állapotokat, az oligarchiák világát sem kívánta megismerni senki, említést sem téve a rettegett orosz maffia térnyeréséről. Ezen időszak alatt egyértelmű amerikai támogatásra várt népünk, úgy katonai, mint gazdasági téren. Az idő azonban haladt a maga megállíthatatlan útján, és igazi katonai kihívás nélkül, a mindennapok valóságában jelen nem lévő Észak-atlanti Szerződés Szervezetét egyfajta közös cél nélküli gittegyletként kezdte értékelni Kelet-Közép-Európában a legtöbb állam vezetése is.

 

Az ugrásszerű gazdasági fejlődés elmaradása és a folyamatos bank-, bróker- és biztosító (közöttük a 2008-as, világválságot előidőző) botrányok következtében egyre erősödött annak az érzése is, hogy az amerikaiak ismét cserbenhagytak minket. Utolsó mondatomban az „ismét” szóra tenném a hangsúlyt, mert a magunkra maradás nem új „élménye” a magyar népnek. Az Egyesült Államok közvetlenül soha nem vett részt jogos magyar küzdelem leverésében, mégis közvetve hozzájárult véráldozatainkhoz.

 

Melyik az az esemény, amelynek során életekkel fizettünk a magunkra maradásunkkal, Amerika tétlenségével? Elsősorban az 1956-os forradalom megvédésének elmaradása. Kivégzettek tömegei, szabadságharcosok halála és a megsemmisítő fájdalom, amelyet az elvesző remény minden esetben hátrahagy. Hiszen nem volt barátunk, nem volt „se anyánk, se apánk” a bevonuló szovjet tankok és a világ ellen. Kisebb intenzitással, de a magyar néplélekben valóságként él a mai napig, hogy az első világháborút, a központi hatalmak jelentős eséllyel megnyerték volna, ha az USA nem lép be az Antant oldalán a küzdelembe. Továbbá ilyen tudat, hogy a versailles-i béketárgyalások során sem védte meg az USA a Magyar Királyságot, hiszen a wilsoni alapelvekben pont nem az szerepel, hogy összevissza szabdalnak egy nemzetet. Azt azért illik tudni, hogy sem ő, sem Lloyd George brit miniszterelnök nem írta alá a békediktátumot, az Egyesült Államok Kongresszusa pedig nem volt hajlandó törvénybe iktatni azt.

 

Tovább súlyosbítja az amerikáikkal szembeni tömegérzést, hogy az a konzervatív magyar középosztály, amelyik a negyvenéves hibernálás alatt csak részleteiben ismerhette meg a nyugati változásokat, teljesen újszerű problémákkal találta magát szemben az 1990-es években. A globalizálódó világ, a multinacionális vállalatok megközelíthetetlen tőkeereje, a pénzpiac teljes liberalizálása mind olyan jelenségek voltak, amelyek egy legyengült népet természetesen sokkoltak. A baloldali kormányok és értelmiségiek (érthetetlen) kritikanélkülisége csak fokozta a kiszolgáltatottság érzését.

 

*

 

Az orosz birodalmakkal és a néppel szemben táplált érzéseink is a változás útjára léptek. Az oroszok tényleges katonai erővel jelentek meg Magyarországon, leverték az egyetlen sikeres és demokratikus forradalmat és szabadságharcot 1849-ben, így ismét egy új magyar esélyt hiúsítottak meg, visszarántva ezzel az ország politikai-közigazgatási rendszerét egy száz évvel azt megelőző korba. 1914-ben egy elmaradott birodalom frontvonalain kellett a magyaroknak elpusztulnia; a bolsevik forradalom után, az 1919-es tanácsköztársaságra egyértelműen Moszkva importjaként tekinthetünk. A második világháború után negyven év katonailag is támogatott totális diktatúrája, úgy tűnt, végleg megadta a kegyelemdöfést a keleti kapcsolatoknak.

 

De mint minden a világon, ez is változik. A 2000-es években egyre inkább felértékelődőtt az orosz piac jelentősége és szerencsére a magyar politikai elit is érzékelte, megragadta a megnyíló lehetőségeket. Témám szempontjából, miszerint orosz-magyar jóbarát-e, sokkal érdekesebb, hogy a néplelkünkben megjelent a felejtés és a keleti népekkel történő közös identifikáció előtérbe került, illetve felgyorsult. Mintha valamiféle kollektív Stockholm-szindrómában szenvedne egy egészen nagy tömeg, amelyben a kínzottak empátiát éreznek a fogvatartóikkal szemben. E szerint az orosz nép egyszerű, de jó lelkű, és a vezetőik parancsára cselekedtek rosszul. Ez a vélekedés az amerikaiaknak nem jár ki: ott mindenki hibás, már csak amerikai mivolta miatt is.

 

*

 

A fenti sorokból talán kitűnhet, hogy mindkét néppel kapcsolatban felhalmozhatunk megannyi ellenszenvet, történelmi tényekkel alátámasztva. Megkockáztatom: a témában megjelenő cikkek többsége hasonló bevezetéssel kezdi gondolatait kifejteni. Néha attól félek, hogy mi nem is barátokat keresünk, mindössze menekülünk. Egyiktől a másikig, másiktól az egyikig, amíg valaki szövetségesünk nem lesz végre. A magányban az a legszomorúbb, amikor valaki nem veszi észre: önmagában is barátságra méltó, a közösségre jutáshoz nem kell senkit sem gyűlölnie.

 

Azonban vannak olyan tények is, amelyek olyan magától értetődőek, hogy ritkán jutnak el a verbalitásig, illetve az újságírás szintjéig. Hazánk 1015 évvel ezelőtt a nyugati rítusú kereszténységhez csatlakozott. Ezzel lerakta alapkövét annak, hogy az egyetemes európai értékvilág és történelmi fejlődés része kíván lenni. A mai napig hazánk történelmi határáig terjed a római katolikus egyház kontinentális formalizált mezsgyéje, és éppen idáig húzódik a reformáció hatása is. A pápa és a királyok, császárok közötti hatalommegosztás következtében a despotikus uralom soha nem volt elfogadható közösségünk számára. Harcoltunk a török ellen, védve a számunkra kultúrát jelentő nyugati világot.

 

Nem féltünk életünket és vérünket adni a demokráciáért, a függetlenségért és a nemzetté válás ügyéért. A polgárosodás folyamatának rendíthetetlen híveiként, térségünkben nálunk sikerült unikumszerűen elérnünk, hogy liberalizált pénzpiac, kereskedelem és közigazgatás jöjjön létre. Országunktól távol ugyanezekért küzdöttek száműzött tábornokaink, akikre igencsak büszkék lehetünk. Ugyan ki az, akinek ne nőtt volna meg a mellkasa, amikor középiskolában arról a Kmety Györgyről tanult, aki a krimi-háborúban szétverte az orosz csapatokat? És ki ne lenne büszke Kossuth Lajosra, aki előadásaival segítette az amerikai demokráciát formálni? Az igazság az, hogy az USA politikusai nem hiába szerették az emigráló szabadságharcosokat; folyamatosan szükségük volt az európai friss gondolatokra.

 

Természetesen a keleti rokonság és kapcsolat is rengeteg történelmi helyzetből táplálkozik a mai napig. A törökökkel a mi hazánkban folytatta Európa önvédelmi harcát, amelynek során országunk pusztulása számukra nem volt drága. Ez frusztrációt és az oszmánokkal intenzívebb kapcsolattartást hagyott maga után. A Habsburgok folyamatos abszolutizmusra törekvése is életben tartotta a nyugat ellenes hangulatot. A középkorban és a koraújkorban is egymást követték a keleti sztyeppéről „bevándorló” népek (besenyők, jászok, kunok, stb.), akik letelepedve nálunk újabb és újabb tápanyagot adtak a legendákból olyan jól ismert egykori Európa-verő nagyságunk legitimitásának.

 

Ezeknek a tudásoknak és érzéseknek az egyvelege keveredett és ütközött össze újra és újra a magyar néplélekben az elmúlt huszonöt évben. Az új kihívások között őrlődve, egyre csak szövetségest keresve és a nyugati világot egyre idegenebbül szemlélve eljutott odáig, hogy az oroszbarátságban keresse annak feloldását. Nem is véve észre, hogy katonai szövetségest már talált. A hadművelet igazolja: ez így van. Az amerikaiak azok.

 

*

 

Abban a szörnyű helyzetben találtuk magunkat, hogy amikor elérkeztünk a paksi atomerőmű bővítésének és gázvásárlásunk megújításának szükségességéhez, addig az üzletfelünk egy, a nyugati világ számára sem érdektelen háború szeparatista csoportjának támogatói gyanújába keveredett. Aki az ellenségünket támogatja, azzal minden, a legcsekélyebb kapcsolattartás is gyanúra ad okot. Ez fő szabály. Azonban egy felelős vezető nem hátrálhat meg ilyen fontos kérdésekben. Lavírozni, megtartani a kecskét is és a káposztát is, igazi vezetői feladat.

 

Az egyensúlyozásnak kőkemény törvényei vannak: a mozgás, a testsúly középpontjának folyamatos áthelyezése és a haladás egyaránt része. Alkalmazva ezt a kialakult helyzetre, a gyűlölet, az ellenszenv, a tömegpszichózis minden válfaját el kell kerülni. A meggondolatlan és felesleges, félreérthető fogalmazások elkerülendőek, a vezetőktől és az egyszerű embertől egyaránt. Meg kell mentenünk az energiahordozókkal kapcsolatos szerződéseinket, amelyek életminőségünk szempontjából sem elhanyagolható jelentőségűek.

 

Nekünk az oroszoktól nem a viselkedéskultúrájuk, a politikai gyakorlatuk, nagyhatalmi külpolitikai stratégiájuk kell. Mi üzletelni kívánunk velük. A földgázukra, az atomtechnikájukra és az olcsó hitelükre van szükségünk.

 

Március 3-án véget ért a „Warlord Rock 2015” hadgyakorlat, amelyben az amerikaiakkal karöltve megvédtük hazánkat egy (feltételezett) korlátozott támadással szemben. Véget ért a március 15-i ünnepély is, ahol kikérhettük magunknak, hogy demokráciából kioktasson minket bárki is. Megemlékezhettünk arról is, hogy Európa egyetlen sikeres nemzeti forradalmát a muszkák verték le.

 

Most már csak az a kérdés: te milyen barát vagy? A magam részéről magyar vagyok és magyarbarát.