Akiket Merkel kifelejtett

Tanulságos volt figyelni a Merkel érkezése körüli hétfői felhajtást: már a kancellár látogatását megelőző héten megindultak a találgatások, hogy vajon leteremti-e Orbánt, mint valami szigorú tanár néni. Aztán, a látogatás befejeztével, jobbról-balról önigazolást kerestek a politikusok és a megmondók: a pozitív gazdasági adatok elismerésén rugóztak, vagy próbálták kemény kritikaként beállítani a „nem tudom hova tenni az illiberális demokráciát” fordulatot. Nem is beszélve a Merkel-látogatás körüli tüntetésekről, amik nagyjából az árulkodó óvodásokra emlékeztetnek.

Nem túl egészséges az a közélet, ahol mindenki, kormánypártitól ellenzékiig egy külföldi politikusban keres önigazolást. Mert hát nyilvánosan úgyse mond semmit az a külföldi politikus: legfeljebb egy-két lózungot Európáról, a civil társadalomról meg a médiáról. Hogy zárt ajtók mögött mit mondott Merkel Orbánnak, arról egyelőre csak sajtóértesülések vannak, de vélhetően inkább a pénzről volt szó, mint az „elnyomott civilekről”. A BMW- gyár hírét cáfolták, viszont a Siemens esetleges részvételére a paksi bővítésben finoman mintha Lázár János is utalt volna szerda reggeli interjújában. Konkrétumot nem mondott, csak annyit: nagy német tapasztalat van az atomerőművek felépítésével, működtetésével kapcsolatban, és ezek bevonását értékelni kell. Mindenesetre, ha ez utóbbi hírben van valami, az ügyes húzás lenne az Orbán-kormány részéről, mert egy nagy német cég bevonásával egyrészt meg lehet nyugtatni az orosz kivitelezés miatt hőbörgő közvéleményt; másrészt valószínűleg az Európai Bizottság se nézne már annyira ferde szemmel a bővítésre, ha a Siemens benne lenne a dologban. Igaz, én jobban örültem volna, ha inkább az atomerőművek leépítésének tapasztalatáról és a szélerőművek telepítéséről cseréltek volna eszmét…

A zárt ajtók mögötti megbeszélésekről felesleges is találgatni, a kancellár nyilvános programja is sokatmondó volt: tárgyalt Orbánnal, találkozott Áderrel, valamint Magyarországon tevékenykedő német vállalatok vezetőivel. Ezt követően az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetemre ment, ahol átvette a Szegedi Tudományegyetem díszdoktori címét, tartott egy előadást és válaszolt a hallgatók kérdéseire. Az előadásban egyébként nagyrészt a szokásos ajrópéer témákról volt szó, meg a civil társadalomról. Merkel méltatta a magyarok szerepét az 1989-es határnyitásban is – Schmidt Mária azonban hiába hívta meg a kancellárt a Páneurópai Piknik civil hőseinek díjátadójára a Terror Házába. 

Az Andrássy Egyetemről Merkel a Dohány utcai zsinagógába ment, ahol koszorút helyezett el az Emanuel-emlékfánál, majd magyar zsidó vezetőkkel találkozott. Ők a Mazsihisz beszámolója szerint ismertették a magyarországi zsidóság helyzetét, beszéltek a holokauszttal kapcsolatos emlékezetpolitika feladatairól, és beszámoltak a német kormány által fizetett kárpótlás felhasználásáról is. Heisler András azt is elmondta Merkelnek, hogy Nyugat-Európával szemben – ahol az iszlám által vezérelt „új antiszemitizmus” van elterjedőben – szerinte Magyarországon „tradicionális antiszemitizmus” tapasztalható, aminek a növekedését nem lehet empirikusan kimutatni, de a közösség megéli.

Ezután Merkel felült a repülőre és hazament. Nem tudom, tradicionális antiszemitának számítok-e, ha elárulom: nekem azért hiányzott valami ebből a programból. A magyarországi német vezetőkkel való találkozás és a megemlékezés a málenkij robotról, amelynek épp hetvenéves évfordulója van – a magyar kormány ráadásul emlékévnek is nyilvánította a 2015-ös évet a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt civilek, legnagyobb részben magyarországi németek emlékére. Hogy épp a német kancellárnak nem jutott eszébe megemlékezni erről ittjártakor, az sajnálatra méltó.

A holokausztra való megemlékezést persze egy német politikus se hagyhatja ki ilyen külföldi utakon „lelkiismereti okokból”. Nem is mondom, hogy Merkelnek ezt ki kellett volna hagynia, csak azt, hogy a – távoli értelemben vett – „sajátjai” irányába is gyakorolhatott volna hasonló gesztust. Úgy tűnik, olyan történelmi eseményekről, ahol a kancellár saját nemzettársai nem az elkövetők, hanem az áldozatok voltak, már különösebb feltűnés nélkül meg lehet feledkezni. A magyarországi németek úgysem fogják telepanaszkodni a sajtót, amiért kimaradtak a programból.

Persze lehet erre azt mondani, hogy de Merkel ellátogatott az Andrássy Egyetemre: az viszont nem egy nemzetiségi egyetem, hanem egy német nyelvű intézmény – jórészt németek, vagy más, németül beszélő külföldiek tanulnak ott, és persze németül beszélő magyarok is. Az ottani előadásában pedig a tudósítások szerint egy szót sem ejtett sem a magyarországi német nemzetiségről, sem a málenkij robotról: oda a közeli értelemben vett sajátjaihoz, a német diákokhoz ment – meg persze a díszdoktori címet átvenni.

Azt írtam az elején, hogy a magyar közéletben nem egészséges, hogy egy külföldi vezető politikus látogatásában keresik jobbról-balról az önigazolást. De a német közéletben meg az nem normális, hogy csak a bűntudatról kötelező mindig emlékezni, míg más történelmi események német áldozatai és kárvallottjai akár feledésbe is merülhetnek – kár, hogy ezt a szelektív emlékezetpolitikát gyakorolta Merkel is Budapesten.