Történelmi magyar siker Ausztriában: így lett a hógolyóból lavina, ezt vihetjük magunkkal Svájcba

Javában zajlik a májusi, svájci elit-világbajnokságra készülő férfi jégkorong-válogatottunk felkészülése. Nemzeti együttesünk tavaly ismét eggyel magasabb polcra helyezte a magyar hokit a nemzetközi színtéren, hiszen a dániai vb-n az az újkori történelem során először sikerült kiharcolni a világelitben maradást. A válogatott kapitánya, Erdély Csanád emellett számos társával együtt annak is örülhetett, hogy a mostani klubidény végén nem mindennapi bravúrt sikerült végrehajtaniuk csapatukkal: az osztrák központú ligában, az ICEHL-ben szereplő Hydro Fehérvár AV19 a hányatott alapszakasz után a szezon legfontosabb részére, a rájátszásra némileg váratlanul ihletett állapotba került, a Vienna Capitals, majd a rekordbajnok Klagenfurt történelmi kiejtésével egészen az elődöntőig, azaz a legjobb négyig jutott. A harmincéves, korábban Észak-Amerikát és a dán bajnokságot is megjárt támadót egyebek mellett arról is kérdeztük, a remek évadzárásnak köszönhető pozitív impulzusokat át lehet-e vinni a válogatotthoz, amely a világbajnokságon idén sem adná alább a legjobbak között maradásnál. 

Történelmi magyar bravúr Ausztriában

Az előző években inkább az volt a jellemző a Fehérvárra, hogy ment egy ígéretes alapszakaszt, a lényegi rész, a rájátszás viszont mégsem sikerült jól. Idén fordítva történt: egy szenvedős alapkör – fél percen múlott, hogy az utolsó meccsen, pont a Ferencváros ellen egyáltalán becsúszott a csapat a tízbe – után megtáltosodott, s végül meg sem állt az elődöntőig. Mi történt?

A profi sportnak szerintem legalább a 45-50 százaléka a mentális alap, így ha egy csoport kollektíve nagyon alacsony önbizalommal rendelkezik – mint ahogy mi, végig az alapszakasz során –, akkor az nagyon meglátszik. Ebben az esetben az egyének, a játékosok zöménél is szignifikáns az alulteljesítés. Annak ellenére, hogy úgy éreztük, beletettük a munkát hétről hétre, októbertől egészen januárig, soha nem tudtunk semmit kivenni abból a bizonyos kalapból. Aztán az említett Fradi elleni utolsó alapszakaszmeccsen végre azt éreztük, hogy ki tudtunk húzni belőle egy kis önbizalomgolyót, amit aztán továbbvittünk a Vienna Capitals elleni nyögvenyelős párharcra. 

Egyszeriben azok a játékosok, akik addig nem találták az ütőjüket, a formájukat, hirtelen megtalálták, és valahogy minden összeállt. Az például, hogy a rekordbajnok Klagenfurtot a negyeddöntőben egymás után háromszor meg tudtuk verni, és a hatodik meccsen való búcsúztatásukkal történelmet írtunk, szerintem mindennél többet elmond erről a folyamatról. 

A Klagenfurt elleni párharc első meccsén történt egy borzalmas eset a rivális kanadai védőjével, Jordan Murray-vel, akit a kispadnál kellett újraéleszteni. Szerencsére azóta már jól van, de ezt hogyan élték meg, és mennyire játszhatott bele a párharc további alakulásába? 

Maga a szituáció borzasztó volt, főleg, hogy mi eleinte nem is tudtuk, mi történt, csak annyit láttunk, hogy valaki összeesett, és rohannak be a mentősök. 

Mindenki más-más személyiség, máshogyan dolgozza ezt fel. Szerintem csapatszinten alapvetően kétféle hatása lehet: vagy nagyon összerántja a brigádot, vagy zilálttá teszi és indiszponálttá válik a társaság. Mindenesetre az újrajátszott első meccsen még érezhető volt a hatása, kicsit rányomta a bélyegét a játékra, de utána nem éreztem azt, hogy befolyásoló tényező lenne bármelyik irányba is.

Át kell vinni a flow-érzést

Beszéljünk a vidámabb részekről: ezt a flow-érzést, amit említett, s hogy a klubidényt sikerült ilyen pozitív szájízzel lezárni, át lehet menteni a válogatottra és a májusi, svájci elit-világbajnokságra?

Szerintem egy klubszereplés alapvetően nincs annyira nagy hatással egy világbajnoki csapatteljesítményre, elvégre ilyenkor a szélrózsa minden irányából érkezünk, mindenki más-más előzményekkel. Viszont ha valakinek egyénileg sikeres szezonja volt, akkor az igenis át tudja hozni a pozitív impulzusokat. Abban reménykedem, lesz most annyira hosszú a felkészülésünk, hogy aki a klubcsapatánál idén nem tudta magát önbizalom terén a megfelelő szintre hozni, az itt, a válogatottban „bepótolhatja”, aki meg úgy érkezett, hogy ide nekem az oroszlánt is, az pedig meg tudja tartani ezt a mentalitását. 

A tavalyi, herningi világbajnokságon újabb történelmi lépcsőfokot vett a magyar jégkorong, először sikerült az elitben maradás. Megismételhető a bravúr az idei csoportban?

A saját magunkkal szemben támasztott elvárások ugyanazok, mint voltak. 

Másodlagos szempont, hogy ez a kultúraépítés jó eredménnyel is párosuljon, hogy ne legyen hiányérzete senkinek. Ne legyenek illúzióink, biztos, hogy idén is lesznek olyan harmadok, amikor a nagy nemzetek le fognak hokizni minket, mert egyszerűen ez a realitás. De azt, amit mi tudunk hozni, megpróbáljuk ismét a világszínvonalon teljesíteni, ugyanúgy, mint bárki más.

A kultúraépítést a szövetségi kapitány Majoross Gergely is rengeteget hangsúlyozza. Ön csapatkapitányként hogy látja, hol járnak ezen az úton?

Ami biztos, hogy tavaly egy picit megint magasabb polcra helyeztük a magyar nemzeti együttes státuszát a világ jégkorongsportjában. Játékosként és csapatkapitányként is nagyon jó azt látni, hogy eljutottunk oda, 

• most már van sanszunk két csapatnyi embert kiállítani egy bő válogatott összetartásra, és
• úgy tudunk felkészülési mérkőzéseket játszani, hogy a sportági nagyhatalom svájciak hívnak meg minket edzőmeccsekre. 

Azért ilyesmi nem gyakran fordult elő korábban.

Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás