A hideg együttműködés melege: Washington jégtörő üzlete

Az Északi-sark mára a geopolitikai versengés egyik legforróbb terepévé vált. Miközben Oroszország több mint negyven jégtörőt tart a flottájában, Kína pedig már négyet üzemeltet (az ötödiket most gyártják), Washington mindössze hárommal tudja képviselni magát a jeges térben – azok is inkább múzeumi darabok. Az összehasonlítás Oroszországgal szemben talán nem fair: annak előnyét részben földrajzi adottságai magyarázzák, miután hatalmas sarkvidéki partvonala és egész évben működő kikötői vannak. Kína már kínosabb történet: egy olyan országról van szó, amelynek sem arktiszi partvonalai, sem kikötői nincsenek, ennek ellenére képes volt megelőzni az Egyesült Államokat jégtörőképességben – egyértelműen jelezve ezzel, hogy az Északi-sark a globális befolyásszerzés új frontvonala. A kontraszt ugyanakkor vészcsengő az amerikai nemzetbiztonság számára: az olvadó jégtakaróval együtt új hajózási útvonalak, energiatermelési területek és hatalmi övezetek születnek,  

Most azonban felcsillant a remény a horizonton. A Foreign Policy Research Institute (FPRI) összegzője szerint egy Finnországgal nemrég megkötött megállapodás az új jégtörőflotta építéséről talán az első valódi lépés lehet afelé, hogy Washington visszaszerezze befolyását az északi, fagyott vizeken. Az üzlet stratégiai jelentőségű, egyben bemutatja az Egyesült Államok azon ritka pillanatainak egyikét, amikor Washington egy másik (ráadásul európai) országra bízza nemzetbiztonsági stratégiája gyakorlati kivitelezésének egy kis, de annál lényegesebb szeletét.  

Csúszkálva, botladozva 

Az Egyesült Államok teljes, mindössze három hajóból álló jégtörőflottáját a parti őrség tartja életben. Szó szerint. A hajók ugyanis annyira leharcolt állapotban vannak, hogy már csak jóindulattal lehet működőképesnek nevezni őket. A Polar Star egy 1976-os veterán, az utolsó igazi nehézjégtörő, amely még szolgálatban van, és többnyire az Antarktiszon teljesít feladatot. Annyira öreg, hogy az alkatrészeit az ipari kannibalizmus legszebb hagyományait felelevenítve régóta kiszuperált testvérhajójából, a Polar Seaből bontják ki, hogy működőképes maradjon. A Healy, amely egy 1999-ben vízre bocsátott középkategóriás hajó, inkább tudományos kutatásokhoz és járőrözéshez használható, semmint erődemonstrációra. 

A legújabb szerzemény, a Storis eredetileg ellátó segédhajó volt, amit sebtében alakítottak át sarki műveletekre. Ez inkább tekinthető ideiglenes megoldásnak, mint előrelépésnek, tekintve, hogy egyáltalán nem ilyen jellegű feladatokra tervezték.  

Az igények világosak: az Egyesült Államoknak legalább nyolc-kilenc jégtörőre lenne szüksége ahhoz, hogy teljesíteni tudja sarkvidéki célkitűzéseit. A kormányzat eleinte egy saját programtól várta a megoldást, amely három új hajó építését ígérte 2024-es átadási kezdettel, de az – bár elméletileg még tart – már menet közben megbukott. A projekt 2019-ben indult, ám az első hajó még mindig csak papíron létezik. A költségek 1,9 milliárd dollárról több mint 5 milliárdra duzzadtak, a befejezési dátummal kapcsolatban azonban már jóslatokba sem mer bocsátkozni senki. Így történt, hogy az Egyesült Államok új, északkeleti irányba kezdett evezni: egyenesen a világ csúcskategóriás jégszakértője, Finnország felé.  

Jéggarázs 

Trump a legjobb helyre fordult. Finnország és a fagy jó barátok: az 1930-as évektől kezdve az ország egyre fejlettebb dízel-elektromos jégtörőket épített, amelyek a legmostohább körülmények között is működnek. A hidegháború idején finn hajógyárak tucatnyi ilyen hajót szállítottak a Szovjetuniónak – most ugyanezt a szakértelmet a NATO, azaz az Egyesült Államok számára biztosítják. 

Donald Trump és Alexander Stubb szívélyes jó viszonyt ápol egymással: a finn miniszterelnök sűrűn jár a Fehér Házba, s mint kiderült, nemcsak az ukrajnai háború megoldási javaslatait vitatja meg Trumppal, nem zárkózik el a két ország közötti gigaüzletek megkötésétől sem. A deal értelmében négy jégtörő épül majd finn hajógyárakban – ezek lesznek az etalonok: a technológiát és a gyártási eljárásokat ezután áttelepítik az Egyesült Államokba (biztosra vehető, hogy Trump kívánságlistáján ez a tétel az első helyek egyikén szerepelt), ahol további hetet gyártanak amerikai–finn–kanadai koprodukcióban. A száz méter hosszú monstrumok mindegyike interoperábilis lesz a kanadai parti őrség új hajóival, így a két szomszéd közös jégtörőflottát tud kialakítani. A teljes projekt ára 6,1 milliárd dollár – ami az amerikai programok pénzzabáló bedőlése után szinte semmiségnek tűnik.  

Bár a most kötött megállapodás első pillanatra egy sima gyártási-ipari szerződés, valójában sokkal több annál:  

Ahogyan az FPRI elemzője fanyarul megjegyzi: ironikus, hogy az ember, aki a Make America Great Again csatakiáltással robbant vissza a politikába, éppen Európának szervez ki egy mind gazdasági, mind nemzetbiztonsági szempontból kiemelt fontosságú gyártási projektet. Trump másik jelszava, az America First azonban pragmatikus válasszá érlelte a dilemmát: a végeredmény busásan megtéríti majd a projektre költött pénzt, és a nemzeti büszkeség is csorbítatlan marad. Túl azon, hogy a finn gyártású flotta megerősíti az amerikai jelenlétet az Északi-sarkkörtől felfelé, a technológia és a know-how átadása az amerikai ipari szegmensnek is régen látott indítólökést ad.  

Diplomáciai jégrevü 

Az idő sürget: a jég az Északi-sarkvidéken olvad, új hajózási útvonalak nyílnak, amelyek több ezer kilométerrel rövidítik le az utat Európa és Ázsia között. De ez még csak egy része az egésznek: becslések szerint 90 milliárd hordónyi olaj és mintegy 50 ezer milliárd köbméter gáz található az Északi-sarkkörön belül – nem beszélve az elektromos átálláshoz nélkülözhetetlen kritikus ásványokról. A klímaváltozás tesz róla, hogy ezek hozzáférhetők legyenek. A kérdés csak az, kié lesz a senkiföldje aranya.  

Oroszország már jó ideje dolgozik rajta: újraaktiválta szovjet kori katonai bázisait, radarhálózatot telepített a térségben, és profi jégtörőflottájával gyakorlatilag a teljes északi útvonalat képes ellenőrizni. Kína közben „Északi-sarkvidékhez közeli országgá” nyilvánította magát, amelynek diplomatikus humora mögött valójában egy burkolt fenyegetés húzódik meg. Kutatóhajói egyre mélyebbre hatolnak a területen, olyannyira, hogy már az alaszkai partok közelében is feltűnnek.  

A megállapodás ezért stratégiai jelentőségű: az Egyesült Államok a lehető legrövidebb időn belül nem nézőként, hanem főszereplőként, a jelenlétét újradefiniálva kíván visszatérni az Északi-sarkkörre. Első körben ehhez Finnországra van szükség. És ha minden jó, hajó a vége. 

*** 

Kapcsolódó: 

      
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon.    

Nyitókép: Kirill IODAS / POOL / AFP