Biden még le sem tette a tollat, máris sorban állnak Trumpnál a világ vezetői

Joe Biden visszalépése messze nem lepte meg a világot annyira, mint amennyire azt néhányan mutatják. Az elnök az utóbbi hónapokban, hetekben szemmel látható, rohamos ütemű szellemi és fizikai hanyatlása törvényszerűen vezetett a történtekhez. A demokraták Kamala Harrisben látják a megoldást, a közvélemény-kutatási adatok azonban hamis kincstári optimizmusra figyelmeztetnek: Harris valójában népszerűtlenebb Bidennél is, Trumppal összehasonlítva pedig úgy tűnik, neki sincs esélye.  

A világ vezetői tehát – mást nem tehetnek – ezúttal elkezdenek valóban felkészülni a második Trump-érára.  

Szükség is lesz rá: a Biden-féle kaotikus külpolitika az Egyesült Államok dominanciáját alapjaiban kezdte megkérdőjelezni. Az ukrajnai háború, az izraeli konfliktus, az Afrika-politika vagy éppen a Kínával szembeni stratégia egy széthulló, kapkodó és bizonytalan döntésekkel operáló vezetés képét tárták a világ elé, szemben Trump és J.D. Vance határozott, évek óta változatlan álláspontjával. Tetszik vagy sem, az európai vezetőknek egy új USA-irányzattal kell majd együtt élnie, ez pedig jelentős hatással lesz gazdaságukra is.  

Valamit valamiért 

Az, hogy Biden visszalépett, még azokat a külföldi politikusokat is megnyugvással töltötte el, akik egyébként a bukásig hangoztatták, hogy nála alkalmasabb jelölt nincs az elnöki posztra. (Lásd Scholz nyilatkozatát arról, hogy az elnök „pontosan tudja, mit csinál”.) Ám a kapkodás csak most kezdődik: el kell kezdeni kiépíteni azt a rendszert, amely pozitívan befolyásolja majd a kétoldalú kapcsolatokat. Bármennyire is be akarják egyesek fogni ehhez az orrukat,  

A legnagyobb gondban természetesen Németország lesz. Nem pusztán azért, mert Scholz gyakorlatilag Biden európai bábjának számított (érdekes módon maga Biden értékelte ezt a kapcsolatot a legkevésbé), de azért is, mert Trumpot régóta idegesíti Németország hanyag nemtörődömsége, ami szerinte nem volt összeegyeztethető az EU-n belüli hatalmi státuszával. Viszonya Scholz elődjével, Angela Merkellel legendásan rossz volt, soha nem tudta megemészteni Berlin függőségi viszonyát az orosz energiahordozóktól, ahogyan azt sem, hogy a német gazdaság nem akarta kitermelni azt a bizonyos 2 százalékos GDP-összeget, amelyet a védelmi kiadásokra kellett volna fordítania. (Bár a Scholz-kormány ezt immár nagyokat sóhajtva megtette, nem valószínű, hogy a német hadsereg a kancellár szándékainak megfelelően valaha is Európa domináns haderejévé válik – a kormánykoalíción belüli költségvetési perpatvarok legalábbis jelenleg kizárják ezt.) 
 

Trump első ciklusának nagy csapása volt az EU-ból származó acél- és alumíniumtermékekre dobott büntetővám. Akkor a járművekkel kapcsolatban is hasonlókkal fenyegetőzött, és ki sem kellett hozzá ejtenie Németország nevét, hogy a berlini vezetés idegesen válságtanácskozásokat tartson.  

Ami a mostani helyzetet illeti: az EU-nak mindenképpen alternatív módszerek után kell néznie, vagyis ott kell pénzt találnia, ahol nem fáj senkinek. Egyes közgazdászok szerint Trump hatalomra kerülése Európában 150 milliárd eurós mínuszt fog jelenteni, az pedig igen érzékenyen fogja érinteni az egyébként is kehelő gazdaságot – főként Németországban. Az óriási összeg két részből tevődik össze: egyelőre egyik sem bizonyos, hogy bekövetkezik, ám valószínűsíthető, hogy Trump valamilyen módon mind a vámokhoz, mind az ukrán segélyekhez hozzá fog nyúlni. 

Újabb vámháború? 

Bár Biden a kereskedelmi politikát illetően protekcionistábbnak bizonyult Trumpnál is, az elemzők máris a leendő elnök agresszív hozzáállásával riogatják Európát. Ezt arra az ígéretére alapozzák, amely szerint minden importárura (beleértve az európaiakat is) 10 százalékos védővámot fog kivetni. Ez fokozza majd a kereskedelempolitikai bizonytalanságot, az euróövezet ipari termelését csökkentve pedig (a Goldman Sachs számítása szerint) az EU-s GDP 1 százalékos zuhanását eredményezheti.  

Ezek az országok a legnagyobb szállítók az Egyesült Államok felé, évente mintegy 157,7 milliárd, 67,3 milliárd, illetve 51,6 milliárd eurónyi értékben, az esetleges extravám tehát igen érzékenyen érintené gazdaságukat.  

Ha ez nem lenne elég, ott a Trump által követelt (egyébként NATO-egyezségen alapuló) 2 százalékos védelmi hozzájárulás, amelyből az EU összességét tekintve jelenleg csak 1,75 százalékot teljesít. A nyomás az Egyesült Államok részéről bizonyosan óriási lesz, hiszen a 2018-as csúcs éppen Trump miatt fulladt majdnem botrányba, amikor türelmét vesztve számonkérte a jelenlévőket, miért nem hajlandóak több pénzt költeni az európai védelemre, és miért nézik az Egyesült Államokat bankautomatának. 

A Trump-kampány egyik külpolitikai alappillére a háborúk lezárása. Különösen igaz ez Ukrajna esetében: az elnökaspiráns több esetben jelezte, hogy le fogja állítani az értelmetlen, kizárólag emberek ezreinek halálát okozó amerikai segélyeket. Jelenleg az amerikai éves donorösszeg Kijev felé nagyjából 40 milliárd dollár, ez az EU-s GDP 0,25 százalékának felel meg, vagyis a 2 százalékos cél elérése és az amerikai segélyek megvonásának kiegyenlítése az uniónak nagyjából további 0,5 százalékos GDP-összegbe kerülne. Egyes európai politikusok ismét a közös hitelfelvételt vizionálják a védelmi kiadások növelése érdekében. Míg korábban 100 milliárd eurós összegről volt szó, most ennek két-háromszorosát is emlegetik – amennyiben Trump nyeri a választást, és beváltja az ígéretét. 

A helyzet tehát alaposan megváltozik a Biden-féle katasztrofális külpolitikai hegemón törekvések lezárultával. Az európai vezetők most azon gondolkodnak, mit tudnának ajánlani az Egyesült Államoknak, hogy Trump haragja elkerülje őket, és ne folytatódjon a „szövetségeseink árulnak el bennünket először” gondolatra épített külpolitikája. Mert azt mindenki látja, hogy Trump – Bidennel ellentétben – a külkapcsolatokat ismét pénzügyi, nem pedig ideológiai alapokra kívánja helyezni. A leendő elnököt és helyettesét egy cseppet sem érdekli, hogy mi volt Biden vagy éppen mi a brüsszeli vízfej kommunikációja Ukrajnával kapcsolatban: számukra kizárólag az a fontos, hogy az Egyesült Államok kikecmeregjen a most visszalépett elnök elbaltázott gazdasági döntéseinek hatásaiból. Az pedig a legkevésbé sem fér bele az értelmezésükbe, hogy Washington egy másik gazdasági tömböt szponzoráljon, pusztán azért, mert az ehhez szokott hozzá.  

Távoli Afrika, közeli kelet 

Afrikával kapcsolatban Trumpnak merőben más megközelítést kell alkalmaznia, mint elődjének. Biden (ahogyan az európai nagy gazdaságok) a szokásos klasszikus gyarmatosító, nyersanyagrabló eszközök mellett még ideológiai pofonokat is kiosztott a most már a globális dél keménymagjának számító országoknak, kérve, fenyegetve, nem egy esetben zsarolva azokat, hogy szálljanak be az Oroszország elleni szankciós politikába, és szakítsák meg kapcsolatukat Moszkvával. Kontraproduktív módon a törekvés éppen Washington hatalmát kezdte gyengíteni, ezzel párhuzamosan soha nem látott módon erősítette a globális dél nagyságát és világrend-változtató képességeit. Mindeközben Kína és Oroszország befolyása nőtt a kontinensen – mind gazdasági, mind biztonsági, mind humanitárius, mind kereskedelmi szempontból. Trump nem fogja elkövetni az ideológiai köntösbe bújtatott hibákat: míg Biden Ukrajnától tette függővé nagyvonalúságát, Trump a háború befejezésének kikényszerítésével magát az alapkérdést szüntetné meg.  

A Közel-Kelet legjelentősebb országai szintén nem aggódják túl magukat az új elnök miatt. Szaúd-Arábia kifejezetten jó viszonyt ápolt Trumppal első elnöksége alatt, az elmúlt esztendőben pedig máris felmelegítette vele a kapcsolatait. A cél természetesen egy közös védelmi egyezmény kialakítása, amely Szaúd-Arábiának biztonságot garantál (a nélkül, hogy Rijádot Biden céljainak megfelelően belerángatnák egy Izraellel kötött kényszerdiplomáciába), a washingtoni felet pedig meggyőzné arról, hogy Kína helyett/mellett az Egyesült Államok befolyása nőhet a Közel-Keleten.  

Ami Izraelt illeti: Netanjahu volt a legnagyobb kerékkötője a szívélyes viszonynak. Trump rendkívül nehezményezte, amiért Bibi azonnal, kérdőjelek nélkül elfogadta Biden 2020-as győzelmét, dühítette az Irak elleni amerikai katonai csapásokban tanúsított „lagymatag viselkedése”, ám haragja már elpárolgott: az izraeli vezető videóüzenetben üdvözölte a sikertelen merénylet után Trumpot, akit mélyen megérintett a gesztus – ez pedig a Fehér Ház leendő uránál nagyon is jó kezdő lépés az újabb jó kapcsolat kiépítése felé.  

És lesznek vesztesek… 

A legfontosabb kérdés természetesen az, hogy milyen üzenettel bír a tajvani problémára nézve, ha Trump valóban véget vet az ukrajnai háborúnak. Bár Trump első ciklusában a Kína elleni kereskedelmi háború megindításával és a biztonsági garanciák fenntartásával Tajvannak kedvezett, a sziget természetesen borsos árat fizet Washingtonnak a védelemért. Az ukrajnai konfliktus Trump-i lezárásával azonban felerősödhetnek azok a szkeptikus hangok, amelyek megkérdőjelezik ennek a védelemnek a szavakon túli valóságát.  

A kapcsolatkeresés Trump felé érezhetően felgyorsult tajvani részről, de ugyanez a helyzet Dél-Korea esetében is, amely még Biden regnálása alatt igyekszik tető alá hozni az amerikai csapatok finanszírozásáról szóló megállapodást. De már azon is gondolkodik, hogy Trump elutasító magatartása esetén miként tehetne szert saját atomarzenálra – amennyiben az amerikai nukleáris ernyőt már nem tekinthetné 100 százalékos garanciaként. Azt persze Szöul is tudja, hogy van az a pénz, vagyis amennyiben több és nagyobb volumenű befektetést eszközöl a kétoldalú gazdasági kapcsolatokban, az tárgyalási alapnak tekinthető biztonsági kérdésekben is. Japán már nem is tapogatózik, hanem egyenesen bekopogott az ajtón: hónapok óta keresi a tárgyalási lehetőségeket, amelyekkel újraépítheti Trump felé a hidat, és előre kiegyenesítheti a legfelsőbb szintű kapcsolattartás görbéjét.  

Mexikó már forróbb pite. Az illegális migráció valóban katasztrofális problémája Trump kampányának és leendő elnöki ciklusának egyik alappillére. A kitoloncolás mint megoldási lehetőség, nagy népszerűségre tett szert a választók között, azt pedig Mexikó is tudja, hogy a két ország között fennálló szabadkereskedelmi egyezmény legközelebbi, 2026-os felülvizsgálata méretes revolvert ad Trump kezébe. Ami azt illeti, a déli szomszéd vezetése éppen a közelmúltban szerzett fájdalmas tapasztalatot, amikor Biden a szó legszorosabb értelmében megzsarolta: vagy kitiltja területéről az építkezni készülő kínai elektromos autóipari vállalatokat, vagy búcsút inthet a szabadkereskedelemnek. Az új mexikói elnök, Claudia Sheinbaum még csak pár hónap múlva foglalhatja el hivatalát, ám leendő kabinetjébe máris olyan gazdasági és külügyi vezetőket választ be, akik kiváló kapcsolatokkal rendelkeznek (az éppen regnáló kormány összetételétől függetlenül) Washingtonban, és eredményesen képviselhetik az országot a szabadkereskedelmi tárgyalásokon, miután megalapozták a jó kapcsolatot a leendő Trump-kormánnyal.  

Argentína rocksztár miniszterelnöke, Javier Milei kifejezetten örül Trump sikereinek: soha nem titkolta csodálatát az amerikai politikája és módszerei iránt. Milei célja egy IMF-megállapodás megkötése még az amerikai választások előtt, ám ha nem jön össze, okkal bízhat abban, hogy Trump felgyorsítja majd a folyamatot a Nemzetközi Valutaalapnál.  

Nem mosolyog ennyire a brazil Lula elnök, aki viszont Trump hazai hasonmásaként tekint bukott elődjére, Jair Bolsonáróra. Meglátása szerint annak hívei éppen a Capitolium ostromát akarták lemásolni puccskísérletükkel, Lula tehát nem is nagyon csinált titkot abból, hogy véleménye szerint Trump győzelme „veszélyt jelenthet” a globális demokráciára. Megjegyzendő: amikor elnök lett, Bidennel madarat lehetett volna fogatni. Mindenki azt várta, hogy Lula személye garancia lesz Brazília vazallus szerepének erősödésére, ám nem így lett. A dél-amerikai elnök a lehető legpragmatikusabban igyekszik országát irányítani, és egy pillanatig sem foglalkozik azzal, milyen elvárásokat fogalmaz meg vele szemben az amerikai kormány. Ami már most biztosan közös benne és Trumpban: pontosan úgy látja az ukrajnai háborút, ahogyan az amerikai exelnök. A gyors befejezés híve, Oroszország gazdasági tönkretételét pedig hevesen ellenzi.  

Nincs más opció 

A napokban a lengyel külügyminiszter mondta ki a legérthetőbben, mit kell tennie Európa és a világ országainak az amerikai eseményeket figyelve. Radek Sikorski a jelenlegi elnök visszalépése után megvonta a vállát, és úgy fogalmazott:  

Igaz, a tárcavezető elsősorban az európai védelmi képességek erősítésére gondolt, tudván, hogy Trump nem lesz hajlandó finanszírozni azt az Egyesült Államok érdekein túl, nem beszélve arról, hogy Washington szeme egyáltalán nem Ukrajnán, hanem Ázsián, pontosabban Kínán lesz a következő négy évben. Sikorski udvariasan hozzátette: az USA továbbra is stratégiai partnere marad Európának, függetlenül az ottani vezetéstől. Ebben igaza is van, bár a stratégiai partnerség pontos definícióját nehéz belőni egy olyan elnök esetében, aki nehezen viseli, ha nem figyelnek oda arra, amit mond, különös tekintettel a NATO-ra és annak finanszírozására. Nem kell hozzá különleges elemzői logika, hogy mindenki rájöjjön, az izolacionista filozófiát valló J.D. Vance szenátor alelnökjelöltsége a legsúlyosabb figyelmeztetés Európának: új korszak jön, amelyben a NATO regionális erői lesznek a meghatározók, az Egyesült Államok pedig nem kívánja tovább játszani a világ csendőrének szerepét Kizárólag azzal fog foglalkozni, amihez szoros érdekek fűzik.  

Nadia Schadlow, az első Trump-kormány nemzetbiztonsági tanácsadó-helyettese még ennél is egyszerűbben fogalmazott, amikor azt mondta:  

Amit ugyanis a fejüket a brüsszeli homokba dugó európai politikusok még mindig nem akarnak értelmezni, az éppen a változás által hozott változtatás elkerülhetetlensége.  

„Természetesen az elkövetkező hónapokban erős lesz az a narratíva, amelyben az Egyesült Államok szövetségesei aggodalmukat fejezik ki Trump visszatérése miatt, és a „Trump-biztos” NATO-ról vitatkoznak. De nem számít, ki nyeri az Egyesült Államok elnöki posztját, a tény az, hogy Trump az amerikai választók körülbelül felét képviseli. Egy kicsit több gondolkodás és egy kicsit kevesebb gyűlölködés sokat segíthet a tartós transzatlanti konszenzus megteremtésében, amely ahhoz szükséges, hogy a miénkhez hasonló demokráciák érvényesüljenek az előttünk álló geopolitikai versenyben” – fogalmaz Schadlow, tömören összefoglalva azt, miért néz gyakorlatilag a fél világ úgy az Európai Unióra, mint egy óvodára, ahol a homokozólapáton veszekednek a pöttömkék, miközben nem veszik észre, hogy homokozó sincs.  

A következő év egyik legfontosabb geopolitikai kérdése az lesz, miként viszonyul a Trump-kormány a világhoz, és miként viszonyul a világ hozzá. Vannak országok, amelyek pragmatizmusa bölcsen felülírja az ideológiába pácolt agresszív kinyilatkoztatáspolitikát. (Nem kell messzire mennünk, Magyarország éppen ilyen.) És vannak a Biden–Brüsszel eszmék megszállottjai, akik most is csak azt kiabálják: ha Trump jön, mindennek vége. És éppen itt rontanak el mindent, ami még be sem következett. Kiszámíthatatlanságokról üvöltenek, miközben saját kiszámíthatatlanságuk vonja meg az esélyt attól, hogy ne rombolják le mindazt, amit ezzel a hozzáállással fel sem tudnak építeni.  
Ideje lenne kezet nyújtani. Nem ökölbe szorítva. 

*** 

Fotó: MTI/AP/Evan Vucci / MTI/EPA/Jim Lo Scalzo  

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.