Nincs sok szépítenivaló rajta: Hatos Pál nem rombolja a Trianon-mítoszokat, hanem ellenpárt ácsol nekik.
Bevallom, nem olvasok Hatos Pált. Pontosabban szólva: már nem olvasom. A Rosszfiúk világforradalma még mindig a könyvtáramban kallódik valahol, a benne felejtett könyvjelző pedig körülbelül a háromnegyedénél árválkodik. Nagyjából addig juthattam a rögtön a megjelenés után megvásárolt, általam egyébként kifejezetten várt műben.
A sokak által magasztalt könyvről és szerzőjéről is olyan benyomások maradtak meg bennem, amelyek leginkább Mark Twain híres, ironikus mondását villantják fel előttem: „Sose hagyd, hogy az igazság a jó történet útjába álljon.” Na, pont ilyen – kétségtelenül markáns irodalmi vénával megírt – „jó történetek” kissé féloldalasan gördülő, a végére egyre fárasztóbb halmazaként él az emlékezetemben Hatos 2021-es munkája. Nyilván, egyéni ízlés dolga, hogy ki milyen tálalásban és struktúrában szeret olvasni a múltról, de a fentiek magyarázzák, miért nem törtem össze magamat, hogy beszerezzem az előző, illetve ezt követő dolgait, többek között a 2025-ös Hideg polgárháborút sem.
Viszont a történész nemrég adott egy interjút a Telexnek, ami nagyon is arra késztet, hogy reagáljak rá, konkrétabban arra a részre, amiben a trianoni békediktátum okait és következményeit fejtegeti. Tehát, mielőtt valaki a szememre vetné, kizárólag a beszélgetésben kifejtettekre óhajtok reflektálni, így ez a kis gondolatmenet véletlenül sem óhajt recenzió vagy kritika lenni. Illetve nem a sajtóműfaji értelemben az.
Hatos Pál alakját és munkásságát egyesek előszeretettel vonják be a „mítoszrombolás” glóriájába, a szóban forgó beszélgetés is kifejezetten ennek jegyében született.
A tévhitek ellen nagy elánnal folytatott küzdelem hevében azonban Hatos nem a trianoni mítoszokat rombolja, hanem
egy új, kényelmes ellenmítoszt épít, amit mindenáron rá akar erőszakolni a jelenre is.
Mondandójából valami furcsa elegyként köszönnek vissza az 1960-as évek osztályharcos, illetve az utódállamok magyarellenes történelemfelfogásának elemei, de árad belőle egyfajta önellentmondásos, az egész magyar társadalmat megbélyegző – ha jóindulatú akarok lenni, akkor akaratlan – lenézés is.
Amikor Hatos arról beszél, hogy „szomorúan paradox tény, hogy az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés a mai Magyarország születési okmánya”,
akkor óhatatlanul is a szlovák, ukrán vagy a román soviniszták történelemfelfogása köszön vissza ebből a „felismerésből”.
Ők szoktak azzal dobálózni, hogy inkább örülnünk kéne Trianonnak, hiszen az hozta el részünkre az osztrákoktól való függetlenséget.
Nyilván Hatos nem ezzel a töltettel használja a kifejezést, de ha már mindenáron a bürokrácia nyelvére kell átterelni az értelmezést, sokkal jobban adja magát a halotti anyakönyvi kivonat.
Hiszen a diktátumot halálos ítéletnek szánták: lassú sorvadásra és életképtelenségre, pusztulásra kényszeríteni a magyar nemzetet
megfosztott, csonka hazában. Nem a nagyhatalmakon múlt, hogy végül nem így alakult.
Hatos persze – dörzsölt, a témában már a Mandineren is megnyilvánuló szakértőként – számított erre az értelmezésre, és megpróbálja jó előre kivédeni.
Ezt is ajánljuk a témában
Trianon és a maximális országcsonkítás elkerülhetetlen, a revízió lehetetlen délibáb, és mindezt meg is érdemelte a magyar elit, amely bűnös – furcsa ilyesmit 2024-ben elismert történésztől olvasni egy elvileg konzervatív lapban. Veczán Zoltán írása.
A békediktátum Hatos másik értelmezésében „annak a »történelmi« Magyarországnak halotti bizonyítványa, amelyet a századforduló óta egyre többen Nagy-Magyarországnak szerettek nevezni, sőt gyakran Magyar Birodalomnak is becéztek”.
A kiegyezés Magyar Királysága Anne Applebaum-i éleslátással kapja meg a vádat, hogy annak irányítói holmi „magyar nagyhatalmi” ábrándokat kergettek. Az „imperializmus” szó nyilván csak a terminológiához kapcsolódó kellemetlen konnotációk miatt nem hangzott el. Az pedig, hogy a kor magyar közéletében a birodalmi tudat leginkább az Osztrák–Magyar Monarchia egészéhez, illetve annak intézményrendszeréhez kötődött, pedig csak holmi zavaró tényező lenne ebben a megfejtésben.
„Eperjesről magyar városként beszélünk, a Tátrát magyar hegyvidéknek vesszük”, tehát valamiféle „hamis birodalmi képet” dédelgetünk még ma is – hagyja jóvá a vádat Hatos (ahelyett, hogy „mertünk volna kicsik lenni”, sopánkodik bele Fehér János újságíró).
A magyar közjogi gondolkodás azonban nem hódító programként értelmezte és érvényesítette a történelmi kereteket, hanem a függetlenség elvesztése ellenére is
egy – a világon korántsem egyedülálló módon nemzetiségi, politikai, osztály- és még megannyi ellentéttel terhelt, de – egységes országot.
Majd némi előmelegítés után meg is érkezünk a lényeghez:
„A magyar fájdalom, ellentétben a némettel, olyannyira beleszervesült a nemzeti identitásba, hogy annak legfontosabb hivatkozási pontja ma is. Miért? Talán azért is, mert a legyőzöttség fájdalma, elsősorban azoké, akik valaha urak voltak, vagy annak képzelhették magukat. Akik hozzászoktak, hogy ők nem kérnek – hanem parancsolnak.”
A következő etapban pedig már félreérthetetlen az üzenet:
a magyar elit igazából a nagyhatalmi álmokat siratta (...), nem az elszakadt magyarság jogfosztottsága, hanem az elvesztett dicsőség gyásza mozgatta inkább a revíziós politikát, és mozgatja ma is a nagy-magyarországos nosztalgiákat”.
Tehát a nagy mítoszrombolás közepette Hatos Pálnak sikerült körberajzolnia a marxista történelemírás cvikkeres-cilinderes, végtelenül önző és kapzsi arisztokratáját, ami már akkor is inkább volt karikatúra, mint komolyan vehető, hiteles jellemrajz.
Az utolsó tagmondat még inkább a komikum területére löki ezt a furcsa torzképet, amelynek jelenkori megfelelője ezek szerint az immár államosított kastélyok mélyén is holmi homályos „dicsőségről” álmodozva szövögeti a trianoni gyászleplet, amire nem átall irredenta csipkét eszkábálni, és magyarnak meri gondolni Eperjest.
Bizonyára „ezért nem láttuk meg a függetlenségben a lehetőséget”, véletlenül sem azért, mert a halálos ítélet nemcsak „a Magyar Birodalomnak”, hanem a Csonka-Magyarországnak is szólt. (Az utódállamok magyargyűlölői pontosan tudják ezt, nem véletlenül erőltetik ezt az értelmezési keretet; a magyar történész pedig jellemzően vak rá, „ha bevallja, ha nem”.)
Különben nem fordulhatott volna elő, hogy 1920 őszén egész egyszerűen lezárják a sorompót a magyar menekülők előtt, akiket kiüldöztek az új országukból, és azt mondták, hogy nem is kell menekülniük”
– tör pálcát a történész a magyar uralkodóosztály felett, úgy, hogy „ütős” állításai megint csak kontextus nélkül lógnak a levegőben. Kezdjük ott, hogy a megszállt, majd később elcsatolt területekről nem akart mindenki elmenekülni. Nem azért, mert a szívtelen magyar arisztokrácia azt mondta, „nem is kell menekülniük”. Mai szemmel, amikor azt látjuk, hogy egy fél ország vette a sátorfáját, és iramodott neki Európának egy öldöklő háború elől, talán nehezen érthető, hogy 1918–19 kataklizmái után az elszakított magyarság többsége úgy gondolta, hogy inkább megmarad a szülőföldjén.
Elsősorban azért, mert szinte mindenki – ideértve a megszállók egy részét is – ideiglenesnek gondolta az idegen csapatok jelenlétét, és ez a remény még 1920. június 4-e után is makacsul tartotta magát sokakban.
Akárcsak 1955 után az a bizakodás, hogy a szovjetek majd innen is önként kivonulnak, mint Ausztriából. (Ha nekünk, magyaroknak van össznemzeti jellemhibánk, akkor az nem holmi birodalmi nagyravágyás, hanem inkább a gyermeki naivitás, amelynek bűvöletében képtelenek vagyunk elhinni, hogy a világ hatalmai, minden, általuk hirdetett fennkölt eszme és mézes-mázos szó ellenére is ilyen gazságokra képesek ellenünk.)
A határokat pedig már jóval 1920 előtt maguk az utódállamok tették jó részt átjárhatatlanná (a nekik kellemetlen embereket pedig ezután is előszeretettel utasították ki „új országukból”, aki – láss csodát – Csonka-Magyarország kebelére voltak kénytelenek megtérni, amely be is fogadta őket). De még ha nem is lett volna így, hogy lett volna képes a világháború vesztes, vörös- és fehérterror dúlta, megcsonkított Magyarország befogadni, és főleg eltartani ennyi embert? Lehet, hogy a ma történésze kevesli a vasúti pályaudvarok környékén éktelenkedő, huzatos vagonlakások tömkelegét, amelyekbe így is jócskán kényszerültek azok, akik az újdonsült anyaországban kerestek menedéket, de talán nem ártana mondjuk Zilahy Lajos erről a világról szóló gondolataiban elmélyedni (a vendégszövegként használt Kern András meg ki tudja még, kik helyett). A földönfutó város ugyan nem egy „szinte állandó értelmiségi érzést” fogalmaz meg, de talán jobban szemlélteti az így is épp eléggé szomorú helyzet mélységeit.
Kapcsolódó vélemény
Veczán Zoltánnak azt ajánlom, minél többet olvassa Bánffy Miklóst. Nem fogja megbánni.
De Hatos nem áll meg a „bűnös” magyar arisztokrácia ostorozásánál, mások is alaposan megkapják a magukét:
Azt is láthattuk, hogy az alföldi magyar parasztság például egyáltalán nem tekintett részvéttel a trianoni menekültekre. Nem az országcsonkítás, hanem az zavarta őket, hogy a nagybirtokból vannak kizárva.”
Hogy ezek után még azon is sopánkodik egy keveset, hogy a „paraszt” szavunk még ma is bír pejoratív jelentéssel, már egészen tragikomikusnak ható gesztus.
Nagyon szívesen visszakérdeztünk volna, hogy mégis mit kellett volna tennie annak a „részvéttelen” parasztságnak, amely ha egyáltalán élve került haza az előző évek háborúiból – volt egy pár, az első világégésen túl is –, akkor többnyire nem azt siratta, hogy nem kapott elkártyázott grófi földet, hanem amiatt aggódott, hogy amit otthon hagyott, azon maradt-e még egyáltalán életképes gazdaság. A háború alatt kezdődött, a Tanácsköztársaság idején is nagyban űzött terményrekvirálások, a magánéleti és anyagi tragédiák szintén vastagon sújtották a búzamezők népét. Sokan adtak volna, de nem volt miből, sokan viszont még így is adtak.
De az alföldi, a Duna–Tisza-közi és a dunántúli földművelők – akik egyébként kivétel nélkül katonák is voltak, és akik Hatos fogalmazásában – olyan „rideg közönnyel nézték a »nagyhaza« politikai szétesését, amelyhez sem érzelmi, sem polgári közük nem sok volt”, hogy 1921-ben fegyvert fogtak a még megmenthetőnek tűnő Őrvidék védelmében. Annak a cselekvő arisztokratának a vezetése alatt, akit Hatos látványosan nem szívlel.
Hogy még közelebbi példákat is említsünk: először a Felvidékről, majd később Balassagyarmatról is kiverte ám valaki a betolakodó cseheket, ahogy november–decemberben is megindult a Székely Hadosztály szervezése Erdővidéken. Mindkét kezdeményezés szakszerűtlen kezelése és szabotálása egyetlen miniszterelnök lelkén szárad.
Ezt is ajánljuk a témában
Telt házas kerekasztal-beszélgetés a Magyarságkutató Intézetben Erdély román elrablásának évfordulóján.
Hatos Pál, kissé talán szájbarágósan, óva int a bűnbakkereséstől is, amiben igaza van, ugyanakkor nem mulaszthatja el felmenteni a fő felelősök egyikét:
Azt is gyakran mondogatják, hogy másképp lett volna, ha Károlyi Mihály fegyverbe hívott volna mindenkit. Azt elfelejtik, hogy többször fegyverbe is hívott, de hívása teljes kudarc volt.”
Ezzel csak annyi a bökkenő, hogy Károlyinak senkit sem kellett volna fegyverbe hívnia,
ha nem szerelteti le és ereszti szélnek azokat, akik már eleve fegyverben voltak.
Mert bizony nem egy magyar ezred érkezett vissza csodával határos módon katonás fegyelemben, intakt felszereléssel, és ami talán a legfontosabb: a hon védelmére kész elszántsággal az összeomló frontról. A népköztársasági kormány agitátorai az ilyen alakulatok zömét a tisztjeik ellen heccelték és szétzüllesztették. Már, amelyek nem engedelmeskedtek maguktól a gránátverésbe belehülyült Linder Béla, részeges hadügyminiszter azonnali fegyverletételi és leszerelési hadparancsainak.
Mind Károlyi, mind a szociáldemokraták hatalmi logikáját az szolgálta a legjobban, ha a hozzájuk hű katonákon kívül nem marad cselekvőképes fegyveres erő az országban.
Az sem véletlen, hogy sem a vörös gróf, sem a szövetségesei nem írták ki soha az eleinte nagyon hangoztatott választásokat, amivel legitimálni akarták magukat. Pontosan azért, amiért – Nyugat-Magyarország kivételével, ott is csak kényszerből – az idegen megszállók sem tartottak sehol népszavazást az elorzott magyar területek hovatartozásáról. Mindannyian jó előre tisztában voltak a várható eredményekkel.
Kapcsolódó vélemény
Még egyszer Trianonról, avagy a „kisúri nép” bánatáról itt, „Európa e hátsó fertályában”, ahogy ön fogalmazott.
Az idegen megszállás bagatellizálásának szándékát, az országvesztés fátumszerű elkerülhetetlenségéről szóló „ütős”, de önmagában hazug kijelentésekre épülő koncepcióját talán Hatos alábbi gondolatmenete szemlélteti a legjobban:
1918 iszonyú nagy veresége után az Érchegységtől délre lévő erdélyi városokat sietve hagyta el a magyar közigazgatás és a vezetőréteg. Nem is kellett, hogy megérkezzenek a román csapatok, hogy leváljanak bizonyos területek. Hasonlóan zajlottak az események a Délvidéken és a Felvidéken is.”
Ez a Károlyi-puccs első időszakára talán igaz volt, de november 10. környékére még a legsúlyosabb erdélyi fosztogatásokat, rablásokat, nemzetiségi villongásokat is sikerült úgy-ahogy megfékeznie a valamelyest magára találó államhatalomnak. Ami utána következett, tényleg nem nevezhető szigorú értelemben vett rendnek, de ez egyértelműen az összeomlással terhelt „forradalom” számlájára írható. A közigazgatás válsága és menekülése a mai Magyarország területén éppolyan jellemző jelenség volt ebben az időben, mint azokban a napokban az ország bármelyik táján.
Az pedig, hogy az idegen csapatok nélkül is elszakadtak volna területek, tényszerűen nem igaz.
Hogy Erdély példájánál maradjunk: mi szüksége lett volna különben a Román Nemzeti Tanács vezetőinek arra, hogy Aradon mindenféle időhúzó tárgyalásokkal hülyítsék Jászi Oszkárékat, és dr. Apáthy Istvánnal, Erdély akkori kormánybiztosával is mindenféle macska-egér játékot játsszanak? A válasz egyszerű: bár tudták, hogy Erdély hágóit már nem őrzi katonaság – hála Linder esztelen intézkedéseinek –, meg kellett várniuk, mire november 13-án a reguláris román erők elérik a határt, addig pedig biztosítaniuk kellett, hogy Budapest nem is küld fegyveres erőket a feltartóztatásukra. Sajnos nagyon is bejött a számításuk.
Hatos Pál szerint egyszerre igaz, hogy „a trianoni béke súlyosan igazságtalan volt”, és hogy „Trianon már a trianoni békeszerződés előtt lezajlott”. Hogy a két állítás között azért feszül némi ellentmondás, talán az érzékelteti a legjobban, hogy ő is kénytelen elismerni:
A magyar békeszerződés, akárcsak a németekre vagy osztrákokra kényszerített békediktátumok, semmibe vették a győztesek erkölcsi alapját, a népek önrendelkezésének magasra emelt wilsoni elvét.”
És valahol talán itt bújik meg a lényeg, amit valahogy nem sikerül teljesen megértenie a történésznek: Trianon valódi tragédiája nem abban rejlik, hogy „nem láttuk meg a függetlenségben a lehetőséget”, hanem, hogy
Trianonnal eleve elvették a függetlenségünk értelmét – a tényleges önrendelkezést – és vele együtt szinte minden lehetőséget.
Mert az összes indok, amelyre hivatkozva Magyarország állami létezésének feltételeit átruházták az utódállamokra, ránk is érvényes, mi is csak azok mellett a feltételek mellett tudunk prosperálni. A magyarság nem a nagyhatalmi hóbortjai miatt „nem keveredett ki százéves átkából”, ahogy Hatos Pál igyekszik elhitetni az olvasókkal és talán saját magával is, hanem azért, mert napról napra élet-halál küzdelmet kell folytatnia a megmaradásért egy halálra ítélt földdarabon.
Az évszázados keret, a trianoni vasszűz ugyanis nem változott.
És amint feszegetni próbáljuk, kívül és belül egyaránt magasba emelt mutatóujjakkal dorgálnak, fenyegetnek és oktatnak ki egyesek, hogy „nana, tessék csak kicsinek maradni!” Szomorú, hogy Hatos Pál is azok közé sorol, akik „birodalmi” meg „nagyhatalmi” ábrándnak titulálják, ha a fuldokló levegőre vágyik, a béna újra járni, a vak pedig újra látni akar.
Ezt is ajánljuk a témában
Akik ezzel riogatnak, azok csak egy dolgot árulnak el magukról: nem értik és nem érzik át a magyar sorstragédiát. Tari Tamás írása.
***
Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP
Az is kiderült, miért zajlik nagyüzemben a hetente változó számháború.
A múlt nem lezárt fejezet, a bántás pedig nem elszigetelt jelenség. A Vekker új adása megmutatja, hogyan térnek vissza ugyanazok a mintázatok hősökben, döntésekben és hétköznapi mondatokban – generációkon át.
Mi az oka ennek a bénító vakságnak az európai vezetésben? Rodrigo Ballester írása.
Hogyan élt az első világháború egyik leghíresebb tábornoka, aki megmentette Magyarországot a hadszíntérré válástól?
A Bánság kapujában, a Maros völgyében fekvő Arad vidéke a magyar történelem sűrű fordulatainak emlékeit őrzi. Folytatódik 64 régi vármegyénk örökségét bemutató sorozatunk.
Valós történelmi forrásokat hézagosan vagy torzan tartalmazó, tudománytalan, ellenségképgyártó mesével kábítják a romániai diákokat a mai napig – vallja Köő Artúr történész, tanár, aki a jelenkori romániai tankönyvek vizsgálata után megdöbbentő dolgokat tárt fel.
Mindeközben Kijevben csak várakoznak.
Hagyományosan februárban értékeli az évet a miniszterelnök, az idei beszéd azonban a közelgő választások miatt különös politikai súlyt kap.
Ráadásul az elemző alig egy héttel korábban még „behozhatatlan” Tisza-előnyről beszélt.
