Lényegében elrabolták egy ember életét, az érintettek azonban persze mindent tagadnak. A férfi a fotó mögött lerántja a leplet arról, hogy ki is készítette a vietnámi háború talán legemblematikusabb fényképét.
Ha valaki látta a Napalm Girl című fotót, annak valószínűleg örökre beleégett a retinájába. Az 1972 júniusában megörökített felvételen egy kilencéves kislány szerepel több gyermek gyűrűjében, ahogyan meztelenül menekül azt követően, hogy az amerikaiak napalmot dobtak egy vietnámi falura.
A fénykép a pacifizmus egyik legerősebb szimbólumává vált, miközben brutálisan erőteljesen hívja fel a figyelmet a háborúk ártatlan áldozataira. Készítője, Nick Ut pedig számos más elismerés mellett elnyerte vele a Pulitzer-, valamint Az év sajtófotója díját, majd végig is haknizta vele a következő évtizedeket, több amerikai elnök társaságában jelent meg különféle háborúellenes rendezvényeken. Egy bibi van csupán:
szinte biztos, hogy nem ő kattintott a gépével.
Röpke ötven év kellett ahhoz, hogy mindez kiderüljön. Ugyanis a háború alatt ezrével tartózkodtak fotósok Vietnámban, ha megneszelték, hogy valahol összecsapás várható, rohantak a helikopterek felé. És mivel őrnagyi rangjuk volt, simán leparancsolhattak egy századost egy felszállni készülő gépről, hogy minél hamarabb a helyszínre érjenek. Az amerikai Associated Press (AP) hírügynökség előszeretettel vásárolta meg szabadúszók felvételeit, a képek készítőit azonban már annál ritkábban tüntették fel. Különösen, ha ázsiai származású volt az illető, a tengerentúlon ugyanis jót mulattak a számukra viccesen hangzó neveken. Enyhén szólva is más világ volt, hogy egy ilyen érv komolyan elhangozhatott.
Amikor pedig a szóban forgó világhírű fotó az AP asztalán landolt, az egyébként kétszeres Pulitzer-díjas Horst Faas kérésére az akkori fotószerkesztő, Carl Robinson megváltoztatta a kép készítőjének a nevét. Aztán gyötörte a lelkiismeret ötven éven keresztül, miközben látta, hogy Nick Ut micsoda karriert fut be. Nem tudott elszámolni magában azzal, hogy a felvétel valódi tulajdonosát senki nem ismeri, így végül kitálalt.
És persze hatalmas vihart kavart, amikor kiderült, az ominózus jelenetet valójában Nguyen Thanh Nghe örökítette meg, aki mindössze húsz dollárért adta el a felvételt az AP-nek. És akárcsak Robinson, ő is ötven éven keresztül őrizte a titkát.
A Netflix dokumentumfilmje miközben részletekbe menően feltárja az ügyet, egyszerre teljesíti túl a feladatát és hagy mégis hiányérzetet.
Megindító és önmagán túlmutató drámát kínál azáltal, hogy megismerhetünk egy férfit, akinek nem elég, hogy szó szerint elrabolták a sorsát, de emellett azt kellett látnia évtizedeken keresztül, hogy a kifosztásának következtében egy másik ember az ő lehetséges életét éli le, a fotójával sorra aratja a babérokat; és nem mellesleg nyilván milliókat is keres közben.
És rendkívül izgalmas alapvetően a bizonyítási folyamat is,
csak a Netflixnek sosincs kellő arányérzéke a játékidő tekintetében.
Míg a legtöbbször egy mozifilmnyi történetet nyújtanak el egy évadnyi sorozatban, addig esetünkben a teljes sztorit vidáman el lehetett volna mesélni negyven percben, de ragaszkodtak az egész estés terjedelemhez. Így rendkívül szájbarágósan és repetitíven vezetik le, miért teljesen kizárt szinte, hogy Nick Ut készítette a felvételt. A kép keletkezésének az időpontjában ugyanis számos más fotós jelen volt, utólag majdnem tökéletesen rekonstruálni lehet, hogy az adott pillanatban az imposztor mintegy tizennyolc méterre volt attól a pozíciótól, amelyből Nguyen Thanh Nghe kattintott. Mindezt újra és újra elmagyarázzák, hogy az is megértse, aki épp mosogat a film közben.
A legnagyobb probléma azonban, hogy olyan érzésünk lehet a végére, mint amikor egy Bűnvadászok YouTube-videóban nem sikerül nyakon csípni a tettest. Nick Ut ugyanis nem meglepő módon mindent tagad, nem is kívánt nyilatkozni, miként az AP sem hajlandó elismerni, hogy hibáztak, véleményük szerint ma már nem lehet egyértelműen bizonyítani, ki is készítette a felvételt. Arról persze nem tehet a Netflix, hogy a felelősök nem álltak a kamerák elé gyónni, hanem lapítanak, de talán kicsit rámenősebben szembesíteni lehetett volna őket.
Azt viszont, ami Nguyen Thanh Nghevel történt, utólag már helyrehozhatatlan, hiszen sem anyagi, sem erkölcsi értelemben nem lehet igazán kárpótolni, ám legalább még az életében némi sajtónyilvánosságot kapott az igaza. Ez a legkevesebb, de ez is több, mint a semmi.
A férfi a fotó mögött – amerikai dokumentumfilm. Megtekinthető a Netflix kínálatában.
Nyitókép: A férfi a fotó mögött. (Netflix)
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
Az Orion négyfős személyzetével magyar idő szerint este hétkor fog elhaladni a Hold mellett, amit az interneten élőben lehet majd követni.
Nyitott párkapcsolat, házasságtörés, LMBTQ és metoo-ügy: mindegyik ütőkártyáját kiterítette a Netflix.
A Rubicon folyóirat égisze alatt forgatott alkotás történész szakértőkkel és dramatizált jelenetek segítségével lép túl a vesztes csatát kísérő állandó bűnbakkeresésen és az összeesküvés-elméleteken.
A bő másfél órás játékidőben egyetlen emberi momentum sincsen.
Mi történik akkor, amikor a politikai indulatok kilépnek az online térből, és a valóságban is megjelennek? A Mandiner új dokumentumfilmje, a Sajtóvadászat olyan történeteket mutat be, amelyek az elmúlt időszakban egyre gyakrabban fordulnak elő a magyar közéletben.
Aki fizetni tud, az megmenekül; aki nem, az a vágóhídra kerül. Szalai Zoltán írása.
Ritkán látható találat esett csütörtökön az Európa-ligában.
A nyugatiak száz évvel ezelőtt egyszer már az életünkre törtek.
