Még egyszer Trianonról, avagy a „kisúri nép” bánatáról itt, „Európa e hátsó fertályában”, ahogy ön fogalmazott.
Igen röviden válaszolva: de, cikkében pontosan azt sugallta, amit leírtam. Tételesen.
Ezt is ajánljuk a témában
Trianon és a maximális országcsonkítás elkerülhetetlen, a revízió lehetetlen délibáb, és mindezt meg is érdemelte a magyar elit, amely bűnös – furcsa ilyesmit 2024-ben elismert történésztől olvasni egy elvileg konzervatív lapban. Veczán Zoltán írása.
Minden szempontból izgalmas viszont a kísérlet, ahogyan a kocsmai vulgártörténészekkel, sőt, utóbb a kommentelő lincshaddal keverne szellemi rokonságba válaszában.
Kapcsolódó vélemény
Vendégszerző
Veczán Zoltánnak azt ajánlom, minél többet olvassa Bánffy Miklóst. Nem fogja megbánni.
Külön érdekes, ahogyan egy konkrét kijelentésem ellentétét sikerült leírni („Véletlenül sem állítom, hogy ezek a sugalmazások valamiféle szándékos »nemzetáruló« tendenciákat mutatnának (...) S különösen nem gondolom azt, hogy valamiféle szocialista történetírás iránti nosztalgia, vagy szimplán megmaradt beidegződések irányították volna a szerző tollát.” – írtam, mire ön a saját cikke megosztása fölött: „Ha baloldaliak szidnak, akkor horthysta vagyok, s ellenforradalmár, ha jobboldaliak, akkor kádárista meg marxista. Amit a kommentekben úgy fordítanak le: nemzetáruló. Most épp ez utóbbi, miután írtam a trianoni fájdalomról. Tényeket.”).
Érdekes az is, ahogyan olyan elemekből nyerne legitimációt az álláspontjának, mint a fenti pszeudobesorolások, vagy éppen a felemlegetett kulák származása (ellenérv egy el nem hangzott érvre) – megjegyezném, őszintén remélem, nem gondolja, hogy az ember nézeteit determinálja a származása.
Ellenben egyetlen felvetésemre sem válaszolt érdemben, és attól is óvakodik, hogy azokat bármilyen módon felidézze és cáfolja – megelégszik a puszta tagadással.
Én minden személyes tiszteletet megadva írtam egy, ha úgy tetszik, narratívaelemzést a cikkéről; ön egy féloldalas, közlésre beküldött e-maillel járult hozzá a diskurzushoz, amelynek a végén kioktató jelleggel küld el regényt olvasni.
Nem az a problémám, hogy fájdalmas a tükör, ahogy ön írta. Hanem hogy torz. Ha a rövidebb szövegekben érdekelt, ezt is el tudom fogadni, ez esetben lerövidítem cikkem másik főbb mondanivalóját az ön számára: jelesül, hogy a „Trianon-fájdalom” magyarázata kapcsán a legsúlyosabb állítása továbbra is az, hogy
mesék módjára szövődő trianoni fájdalom”-ról van szó,
s hogy
Trianon fájdalma „elsősorban azoké, akik valaha urak voltak, vagy annak képzel(het)ték magukat. Akik hozzászoktak, hogy ők nem kérnek – hanem parancsolnak.”
Nem. Mint magyar, akinek fáj Trianon, visszautasítom ezt a leegyszerűsítést: Trianon azért fáj, mert – az egyetlen félig-meddig kivétel Szerbián kívül – még mindig kisebb-nagyobb jogfosztottságban, asszimilációs prés alatt él bő másfélmillió ember.
Velük szemben volt a legnagyobb érzéketlenség ez az írás, de azokkal szemben is, akik a kisantant önkénye elől menekültek, vagy éppen utóbb kitelepítették, „el-lakosságcserélték” őket, esetleg otthon maradva Marosvásárhelyen, Szabadkán, Nyitrán püfölték őket a nemzeti hovatartozásukért.
Trianon fájdalma éppen ezért eleven – akkor is, ha ön szerint ez egy „kisúri nép” bánata itt, „Európa e hátsó fertályában”.
Ehhez önnek olvasni sem kell további forrásokat, elég lenne csupán kevésbé tendenciózusan válogatni közöttük.
Vagy, s ez is egy másik megoldás, nem a viszontválasz egyik mondatába bújtatni azt a limitációt, ami olyan fájóan hiányzott az általános érvényű, determinisztikus magyarázatot ígérő eredeti cikkéből – s amellyel ez az egész beszélgetés megspórolható lett volna: „esszém célja az volt, hogy a közös nemzeti emlékezetből hiányzó, ámde történelmünk megértéséhez (így a jelen és a jövő alakításához) igenis fontos részleteket érzékeltessek, akkor is, ha azok fájó ballépésekkel szembesítik a nemzeti önismeretet.”
Ennyi elég lett volna, lévén az ön által utólag kiragadott mondatomnak is ez volt az erre vonatkozó lényege: a sugallt általános érvényű magyarázathoz képest igen szelektív forrás-összeválogatás, általánosítás, valamint sok esetben a magyarázó kontextus hiánya.
Ezt írtam:
„Igen, Hatos cikke, ami a visszaemlékezéseket illeti, az igazságot mutatja be – de kétségkívül nem a teljes igazságot. Lehetett volna úgy aposztrofálni, hogy egy harminc éve kevéssé tárgyalt nézőpontot mutat be, esetleg hogy tabukat dönt – az újjáéledő Trianon-mítoszok tabuit –, és ezekre koncentrál. A szöveg azonban a Trianon-fájdalom megmagyarázására vállalkozik – és ebben bizony adós marad. Adós marad empátiával a korabeli áldozatok felé, és adós marad a mai áldozatok irányába is”.
Azért köszönöm, hogy utólag, úgy-ahogy, de megtette ezt a korrekciót.
Van egy létfontosságú szám, amiben minden egyes nagyobb utódállamot előzünk. Mutatjuk!
Kit lehet hősnek nevezni ebben a történetben? A választól jóval többet kaptunk, mint amire számítottunk.
Szijjártó Péter tiszta vizet öntött a pohárba.
Az 1989. december 15-i forradalom „ellopott” kezdete – Kincses Előd írása.
Trianon az, amikor az édesanyád Magyarországon nem az édesanyád, mert az ő magyar személyi igazolványában az áll, hogy Szabó Irén, a tiédben pedig az, hogy anyja neve Sabo Iren.
Luxemburgi Zsigmondot félte a cseh nép, ami persze nem véletlen. A Kingdom Come: Deliverance 2 erre a félelemre építve mutatja be, hogy milyen volt a középkor egy egyszerű ember szemszögéből.
Sztanyiszlav Csercseszov jó szívvel emlékszik vissza a zöld-fehéreknél töltött időre, ahogy a Ferencváros drukkerei is az orosz trénerre.
A közel két órás interjúban Magyar Péter többször is hibázott.
