Még egyszer Trianonról, avagy a „kisúri nép” bánatáról itt, „Európa e hátsó fertályában”, ahogy ön fogalmazott.
Igen röviden válaszolva: de, cikkében pontosan azt sugallta, amit leírtam. Tételesen.
Ezt is ajánljuk a témában
Trianon és a maximális országcsonkítás elkerülhetetlen, a revízió lehetetlen délibáb, és mindezt meg is érdemelte a magyar elit, amely bűnös – furcsa ilyesmit 2024-ben elismert történésztől olvasni egy elvileg konzervatív lapban. Veczán Zoltán írása.
Minden szempontból izgalmas viszont a kísérlet, ahogyan a kocsmai vulgártörténészekkel, sőt, utóbb a kommentelő lincshaddal keverne szellemi rokonságba válaszában.
Kapcsolódó vélemény
Vendégszerző
Veczán Zoltánnak azt ajánlom, minél többet olvassa Bánffy Miklóst. Nem fogja megbánni.
Külön érdekes, ahogyan egy konkrét kijelentésem ellentétét sikerült leírni („Véletlenül sem állítom, hogy ezek a sugalmazások valamiféle szándékos »nemzetáruló« tendenciákat mutatnának (...) S különösen nem gondolom azt, hogy valamiféle szocialista történetírás iránti nosztalgia, vagy szimplán megmaradt beidegződések irányították volna a szerző tollát.” – írtam, mire ön a saját cikke megosztása fölött: „Ha baloldaliak szidnak, akkor horthysta vagyok, s ellenforradalmár, ha jobboldaliak, akkor kádárista meg marxista. Amit a kommentekben úgy fordítanak le: nemzetáruló. Most épp ez utóbbi, miután írtam a trianoni fájdalomról. Tényeket.”).
Érdekes az is, ahogyan olyan elemekből nyerne legitimációt az álláspontjának, mint a fenti pszeudobesorolások, vagy éppen a felemlegetett kulák származása (ellenérv egy el nem hangzott érvre) – megjegyezném, őszintén remélem, nem gondolja, hogy az ember nézeteit determinálja a származása.
Ellenben egyetlen felvetésemre sem válaszolt érdemben, és attól is óvakodik, hogy azokat bármilyen módon felidézze és cáfolja – megelégszik a puszta tagadással.
Én minden személyes tiszteletet megadva írtam egy, ha úgy tetszik, narratívaelemzést a cikkéről; ön egy féloldalas, közlésre beküldött e-maillel járult hozzá a diskurzushoz, amelynek a végén kioktató jelleggel küld el regényt olvasni.
Nem az a problémám, hogy fájdalmas a tükör, ahogy ön írta. Hanem hogy torz. Ha a rövidebb szövegekben érdekelt, ezt is el tudom fogadni, ez esetben lerövidítem cikkem másik főbb mondanivalóját az ön számára: jelesül, hogy a „Trianon-fájdalom” magyarázata kapcsán a legsúlyosabb állítása továbbra is az, hogy
mesék módjára szövődő trianoni fájdalom”-ról van szó,
s hogy
Trianon fájdalma „elsősorban azoké, akik valaha urak voltak, vagy annak képzel(het)ték magukat. Akik hozzászoktak, hogy ők nem kérnek – hanem parancsolnak.”
Nem. Mint magyar, akinek fáj Trianon, visszautasítom ezt a leegyszerűsítést: Trianon azért fáj, mert – az egyetlen félig-meddig kivétel Szerbián kívül – még mindig kisebb-nagyobb jogfosztottságban, asszimilációs prés alatt él bő másfélmillió ember.
Velük szemben volt a legnagyobb érzéketlenség ez az írás, de azokkal szemben is, akik a kisantant önkénye elől menekültek, vagy éppen utóbb kitelepítették, „el-lakosságcserélték” őket, esetleg otthon maradva Marosvásárhelyen, Szabadkán, Nyitrán püfölték őket a nemzeti hovatartozásukért.
Trianon fájdalma éppen ezért eleven – akkor is, ha ön szerint ez egy „kisúri nép” bánata itt, „Európa e hátsó fertályában”.
Ehhez önnek olvasni sem kell további forrásokat, elég lenne csupán kevésbé tendenciózusan válogatni közöttük.
Vagy, s ez is egy másik megoldás, nem a viszontválasz egyik mondatába bújtatni azt a limitációt, ami olyan fájóan hiányzott az általános érvényű, determinisztikus magyarázatot ígérő eredeti cikkéből – s amellyel ez az egész beszélgetés megspórolható lett volna: „esszém célja az volt, hogy a közös nemzeti emlékezetből hiányzó, ámde történelmünk megértéséhez (így a jelen és a jövő alakításához) igenis fontos részleteket érzékeltessek, akkor is, ha azok fájó ballépésekkel szembesítik a nemzeti önismeretet.”
Ennyi elég lett volna, lévén az ön által utólag kiragadott mondatomnak is ez volt az erre vonatkozó lényege: a sugallt általános érvényű magyarázathoz képest igen szelektív forrás-összeválogatás, általánosítás, valamint sok esetben a magyarázó kontextus hiánya.
Ezt írtam:
„Igen, Hatos cikke, ami a visszaemlékezéseket illeti, az igazságot mutatja be – de kétségkívül nem a teljes igazságot. Lehetett volna úgy aposztrofálni, hogy egy harminc éve kevéssé tárgyalt nézőpontot mutat be, esetleg hogy tabukat dönt – az újjáéledő Trianon-mítoszok tabuit –, és ezekre koncentrál. A szöveg azonban a Trianon-fájdalom megmagyarázására vállalkozik – és ebben bizony adós marad. Adós marad empátiával a korabeli áldozatok felé, és adós marad a mai áldozatok irányába is”.
Azért köszönöm, hogy utólag, úgy-ahogy, de megtette ezt a korrekciót.
A Hunyadi-könyvekből lassan elkészül a TV-re szánt sorozat, de a szerző attól még nem pihen, hiszen regénnyel és képregénnyel támad fel a hírhedt Fekete Sereg és annak elit alakulata.
A gazdasági semlegesség jegyében új partnerség született.
A kétdukátos harminc évvel ezelőtt bukkant fel egy bécsi árverésen, akkor másfél millió forintért kelt el. Most ennek a többszöröséért kerül kalapács alá.
Többek közt téglagyár helyére épült, emberi léptékű lakótelep és kiváló vizű fürdő jellemzi a húszezer vállalkozás otthonaként szolgáló XX. kerületet. Nizalowski Attila írása.
Több száz szakcikk, könyv, jogszabály került ki a tollából, meghatározó jogásza volt a 20. századi Magyarországnak: Nizsalovszky Endrére emlékezik szerzőnk.
Minden édesanya életre szóló ajándékot ad a méhében növekvő kis embernek, mikor vállalja a várandósság terheit, a szülés fájdalmát és kisbabájában a titokzatos – sok feladattal, izgalommal és persze máshoz nem fogható örömmel is járó – jövőt.
A képet nem más, mint Pablo Picasso festette.
Egy lengyel baloldali újságíró a Der Standard hasábjain óvja az osztrákokat a magyar és a lengyel modell utánzásától, mert az igazából a Nyugat meggyengítésére szőtt putyini forgatókönyv szerinte.
