Egy irányba mutat a genetika és a régészet: sosem bizonyította ennyi adat, hogy a honfoglalók egy része a Dél-Urál környékéről érkezett, sőt, egészen a 3. századig tudjuk visszakövetni a honfoglalók elődeinek a sorsát. Cikkünkből az is kiderült, mi a helyzet a hunokkal és a türkökkel az új adatok fényében.
A Mandiner 2024 júliusában, elsőként a magyar médiában már beharangozta azt a nagy jelentőségű, magyar őstörténettel foglalkozó genetikai kutatást, amit a napokban tanulmány formájában is közöltek a rangos Cell folyóiratban: az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontjának Archeogenomikai Kutatóintézete (HTK AGI) nemzetközi együttműködés keretében 120 ősi genomot – teljes emberi örökítőanyagot – elemzett Nyugat-Szibéria és a Volga folyó között elterülő térségből.
Ahogy akkor írtuk,
nemzetközi mércével is egyedülálló történeti-genetikai feltárást végeztek, térben és időben is őseink nyomába értek a szakemberek!
Gyuris Balázs archaeogenetikus, a tanulmány első szerzője, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archaeogenomikai Intézetének tudományos segédmunkatársa elmondta, hogy kulcsfontosságú kérdések egész sorára kaptunk válaszokat az uráli–honfoglaló távoli genetikai kapcsolatokon túl a Julianus-féle magyarokig.
Ezt is ajánljuk a témában
Nemzetközi mércével is egyedülálló történeti genetikai feltárást végzett egy kutatócsoport, az eredmények új dimenzióba emelik a komplett őstörténetet. Gyuris Balázs első szerzővel beszélgettünk.
A kutatás fő kérdéseit az alábbi pontokban összegezhetjük:
1. Milyen kapcsolatban álltak a Volga és az Urál közötti területen élt emberek a Kárpát-medence 10. századi népességével?
2. Hogyan modellezhető a Kárpát-medencei népességgel szoros kapcsolatban álló ottani csoportok mélyebb genetikai története?
Milyen mértékű genetikai folytonosság figyelhető meg a vaskor és a középkor között (Kr. u. 300–1000) az Urál tágabb régiójában?
3. Maradtak-e leszármazottjai a 10. századi magyarokhoz köthető népességeknek a Volga és a Káma folyók térségében?
A tanulmány az alábbi, fontos állításokat teszi nagy vonalakban az ELTE Archeogenomikai Kutatóintézetének összefoglaló cikke alapján:
A kutatócsoport genetikai folytonosságot talált az Urál nyugati és keleti előterében élt vaskori csoportok és a kora középkori karajakupovói régészeti jelenség egyénei között.
Ez utóbbi az az Urál körüli 8–10. századi régészeti egység, amely a legtöbb kulturális kapcsolattal bír a Kárpát-medencében megtelepült honfoglaló magyarokkal.
A mostani tanulmány a karajakupovói csoportok legmarkánsabb genetikai forrásaként a késő vagy posztszargatka kultúra (Kr. u. 3–5. század) középső Irtis és a Tobol folyók menti csoportjait azonosította Nyugat-Szibériában. Az ő genetikai örökségük meghatározó volt a karajakupovói népesség, valamint több Kárpát-medencei honfoglaló egyén genetikai állományában is!
A vizsgálatokkal sikerült Nyugat-Szibériába visszavezetni a honfoglaló magyarság egy részének genetikai történetét, egészen a Krisztus utáni első évszázadokra. A kutatók szerint az Urál keleti oldalán az ettől az időszaktól kimutatható karajakupovói típusú génállomány később az Urál nyugati felére is elterjedt, ahol Kr. u. 550 után már bizonyított a jelenléte. A genetika egy egységes, a hegység két oldalán élő, de egymással kapcsolatban álló populációt jelez, így feltételezhető, hogy
a 6. század végére a korai magyarsághoz köthető népesség egy része megtelepült az Urál mindkét oldalán.
A kutatás egy olyan új módszert is alkalmazott, amellyel kapcsolati hálózatok építhetők az emberek genomjai között az egyező kromoszómaszegmensek alapján. Ezek a hálózatok jól leképezik az egyes vizsgált korszakok és régiók populációs szerkezetét, így alkalmasak egymással szoros biológiai kapcsolatban álló embercsoportok és leszármazási közösségek azonosítására is.
A több mint ezer ősi minta hálózatelemzése alapján a Volga–Urál régióból és a Kárpát-medencéből származó 116 kora középkori egyén egy közös csoportot alkotott, amely egy nagy méretű, távoli rokoni szálakkal összekapcsolódó populációra utal. Kiemelendő, hogy a kutatók jelentős számú és hosszúságú kromoszómaszakaszok egyezését azonosították a Kárpát-medencei honfoglalók és a karajakupovói népesség között, annak ellenére, hogy a minták egymástól akár 2700-3000 km távolságban feltárt sírokból származtak. A Kárpát-medencei temetők közül a nyugat-magyarországi Szakony-Kavicsbánya lelőhely mutatta a legerősebb uráli kapcsolatokat.
A kapcsolat a szakonyi honfoglalók és az uráli karajakupovói horizont egyénei között több más típusú elemzés során is igazolódott.
A Julianus barát által megtalált magyarok hagyatékát az orosz régészeti kutatás szerint az Uráltól nyugatra eső csijaleki típusú temetőkben (10–15. század) kell keresni. A mostani kutatás alapján biológiai folytonosság mutatható ki a kora középkori karajakupovói csoportok és a Káma folyó alsó szakaszán élt késő középkori csijaleki kultúra népessége között.
A csijaleki és a karajakupovói népesség 10. századi magyar genetikai kapcsolatai azt jelzik, hogy az előbbiek a keleten maradt magyarok leszármazottainak tekinthetők.
A tanulmányhoz kapcsolódó szénizotópos keltezések alátámasztják, hogy az utódok a tatárjárást túlélve, még a 14. században is jelen voltak a térségben. A keleten maradt magyarok leszármazottai a 15–16. században asszimilálódhattak végleg a többnyelvű, új kulturális környezetbe.
De mi lesz a hunokkal?
A tanulmány magyar nyelvű összefoglalója szerint egy korábbi tanulmánnyal (Maróti és mtsai. 2022) szemben kijelenthető, hogy az Urál térségében a 4–5. században nem történt keveredés az ázsiai vagy európai hunokkal, mivel ebben a régióban a karajakupovói horizontban a helyi folytonosság volt a meghatározó.
Kérdésünkre Gyuris Balázs így fogalmaz: „Szeretnénk kiemelni, hogy nem a korábbi tanulmányt támadjuk, illetve nem volt prekoncepciónk, hanem a már régészetben leírt eredményekkel vetettük össze a genetikát a Volga–Urál régióban kitekintve Eurázsia más területeire is. Azt állítjuk, hogy alapvetően az uráli régió népességeinek genetikai történetére nem lehet pusztán 10-11. századi honfoglalás kori genomokon keresztül visszakövetkeztetni, hanem ehhez
szükséges a feltételezett kiindulási régiók időben is közel élt népességeinek részletes biológiai történetét ismernünk.”
Hozzátette, hogy tanulmányuk nem egy válasz a 2022-es cikkre, hanem egy új gyűjtés, amivel a következő, régészeti alapú hipotézist tesztelték: „A kulturális kapcsolatok mellett vannak-e direkt genetikai kapcsolatok az uráli régió és a Kárpát-medence között?” Új eredményként kijött, hogy egyes csoportok esetében szoros kapcsolat van, más honfoglaló csoportok esetében pedig más, az urálitól eltérő sztyeppi genetikai elemek jelentek meg.
„Népesség folytonosságát azonosítottuk az uráli régióban, olyan csoportok esetében, amelyek szoros genetikai kapcsolatokat mutattak a Kárpát-medencei honfoglalók egy részével. Mindemellett nem láttunk nyomot jelentős Kelet-Ázsiai eredetű keveredésre az Urálban a 6–10. században” – mondja a kutató.
Szécsényi-Nagy Anna rávilágít, hogy a 2022-es tanulmány több értelmezési lehetőséget is megengedett, szerinte érdemes a cikk egyik kiemelt téziséhez visszakanyarodni: „Conquering Hungarians and Mansis had common ancestors, but proto-Hungarians further admixed with Sarmatians and Huns.” Ez magyarul annyit tesz, hogy „A honfoglaló magyarok és a mansik közös ősökkel bírtak, de az előmagyarok tovább keveredtek szarmatákkal és hunokkal” – tudjuk meg.
„Ez az a tézis, amit mi a jelen cikkben cáfolunk, mégpedig úgy, hogy megvizsgáltuk azokat a Kárpát-medencei, 10. századi genomokat is, amiket Maróti Zoltánék publikáltak. Azt mutattuk ki, hogy az általuk központi ázsiai csoportba sorolt minták egy része
a Volga–Urál területről érkezett, őseik pedig az Urál keleti oldaláról terjedtek a nyugatira a 6. század derekán.
Így visszavezetve térben és időben ezt a központi csoportot, már nem volt szükség a Maróti Zoltánék által használt távoli forráscsoportokra. Ők azért használták ezeket a modellekben, mert nem volt még akkor elérhető Volga-Urál vidéki összehasonlító ősi adatsor a dél-uráli szarmatákon kívül” – fejti ki a genetikus.
Hangsúlyozza: „A mi új eredményeink alapján a »hun« hatás nem kimutatható a karajakupovói kultúra egyéneinek génállományában.”
Rengeteg sztyeppi minta kellene még a keleti kapcsolatrendszer mélyebb ismeretéhez
Gyuris Balázs és Szécsényi-Nagy Anna leszögezi: „Eredményeink azt igazolják, hogy a vizsgált honfoglalók egy részében uráli eredetű komponens található, de a bárki számára hozzáférhető tanulmányban hangsúlyoztuk azt is, hogy a 10. századi Kárpát-medencében akadnak más sztyeppi genetikai elemekkel bíró egyének is, akiknek a forrásait még nem azonosítottuk, de feltételezhetően a honfoglalás korában jelentek meg a térségben, mert a korábbi keleti avarokkal nem mutattak genetikai folytonosságot”.
A kutatók felhívják a figyelmet, hogy az ázsiai hunok vegyes etnikumú birodalma a Kr. u. 2. századra megszűnt, és a „Xiongnu” birodalom lakóinak a leszármazottjai szerteszét élhettek Ázsiában – csak nemrég sikerül azonosítani részleges kapcsolataikat az európai hunokkal.
„A »hun« kifejezéssel egyébként érdemes genetikai értelemben is óvatosan bánni, mert amint egy legutóbbi tanulmányban is rámutattunk,
a hun kori népesség igen vegyes eredetű volt a Kárpát-medencében is, csak hat százalékuk származott Északkelet-Ázsiából.
Időbeli sorozatok és rengeteg sztyeppi minta kellene még – vagy jól irányított régészeti hipotézisek –, hogy a magyarság esetében a sztyeppi kapcsolatrendszer kérdésének olyan szinten utána tudjunk menni, mint most az uráli tanulmány esetén tettük” – fejtik ki a tanulmány szerzői.
A néprajz szerepe
A kutatókat megkérdeztük, egyetértenek-e azzal az állítással, hogy a genetika és a régészet a néprajzi adalékok ismerete nélkül sok fontos kérdésben nem tudja megadni a helyes válaszokat. Példaképpen Agócs Gergely kutatásaira utaltunk, miszerint nem biztos, hogy az őshaza fix helyszínekhez kötődik a sok ezer kilométereket vándorló népek esetében.
Ezt is ajánljuk a témában
A magyar őshaza meghatározásánál a mai életformánkból indulunk ki, ám őseink több ezer kilométert tettek meg pár hónap alatt – mondja az etnográfus. Kutatásai arra utalnak, Kodálynak is igaza volt.
Szécsényi-Nagy Anna szerint „a mi esetünkben a fix helyszíneknek a feltárt temetők tekinthetők. A néprajz segíthet minket a vándorlási vagy legeltető útvonalak meghatározásában, ahogy a csontokból és a fogakból kinyerhető izotópok vizsgálata is. Ez a kérdés azonban nem volt témája ennek a genetikai kutatásnak.
Mi a temetkezőhelyekből indultunk ki, amelyek a legtöbb esetben több száz éven át használt helyszínek voltak,
az Urálon túli Ujelgi esetén például egyértelmű népességfolytonossággal. A helyszín, amit meghatároztunk, az a karajakupovói régészeti műveltség területe, amely körbeölelte a Dél-Urált a 8–10. században.”
Mivel Agócs Gergely megemlíti a Kaukázus és az Urál közötti szezonális mozgásokat is, a szakemberek kijelentették:
„A most leírt karajakupovói kultúra népében nem találtuk nyomát a tipikus kaukázusi genetikai örökségnek.”
Ahogy arról korábban írtunk, Agócs Gergely legújabb kutatásai szerint a magyarság egy olyan népközösségből szakadt ki, amelynek egységes volt a zenei kultúrája – a zenei nyomok pedig délebbre vezetnek. A kérdésre, lehetséges-e, hogy a honfoglalók egyik meghatározó komponensének az eredete ide, a nogaj-karakalpak „vidékekre” vezet – különösen annak fényében, hogy a zenei kultúra az egyetlen a nyelv mellett, ami évezredes összevetésben is őrzi alapjait –, Szécsényi-Nagy Anna így válaszolt:
„Biztosan érdemes lenne a Kaukázus északi előteréből (ahogy Közép-Ázsiából is) több genetikai mintát vizsgálni, Lezsák Gabriella munkái nyomán volt már erre példa Maróti Zoltánék tanulmányában. Az ott feldolgozott Anapa (Krasznodar régió, RU) lelőhelyről származó emberi minták azonban
egyáltalán nem mutattak genetikai hasonlóságot a honfoglalás kori népességgel,
inkább a helyi, kaukázusi őskorra voltak visszavezethetők.”
De mi lesz a türkökkel?
Amennyiben a fókuszt bizonyos törzsek vagy a vezetőréteg türk eredetére helyezzük, fontos megjegyezni, hogy a füves sztyepp népei között a türk uralom (Kr. u. 6–8. század) majd a kimek-kipcsak törzsek időszakában (Kr. u. 9–11. század) élt egyének genetikája még kevésbé feltárt, de
az Urál tekintetében ezekben a korszakokban nem látszott új genetikai elemek beáramlása. „Ettől függetlenül, a vándorlás későbbi állomásain csatlakozó törzsek között lehettek türkök is, mi ezt nem tagadjuk”
– hangzott el.
Gyuris Balázs ehhez hozzáfűzte: „Akár a Volga vidéken is találkozhattak más törzsekkel, hiszen a szamarai Volga-könyökben (novinki-típusú lelőhelyek) egyértelműen kimutatható belső-ázsiai kapcsolatú leletek és temetkezési szokások. Ebben a novinki-horizontban nagyfokú diverzitást fedeztünk fel, sokféle genetikai hátterű egyénnel.”
Gyuris Balázs megjegyezte, hogy Maróti Zoltán és munkatársai is kimutatták már a honfoglalók sokszínűséget, köztük olyan egyéneket, akiknek a genetikai története az Uráltól még keletebbre, feltételezhetően valahova Közép-Ázsiába vezet, de ezeket az ázsiai forrásokat nem tudják még pontosan feltárni, így a további konkrét kora középkori kapcsolatokat mutató leletek feldolgozásáig maradnak a távoli genetikai forrásokat használó modellek.
Szécsényi-Nagy Anna összegzése szerint „a most meghatározott uráli forrás azért rendkívüli fontosságú, mert ennek mentén összeáll a kép: a 10. századi Kárpát-medence régészeti leleteinek párhuzama egybevág a genetikai távoli rokonsággal. A Kárpát-medencében számos olyan példánk van már, ahol a tipikus leletanyaggal kísért sírban uráli felmenőkkel bíró személyt temettek.”
Természetesen a genetika nem tudja megmondani, hogy a sírban nyugvók kinek vallották magukat vagy milyen nyelven beszéltek. Itt a régészet sem tud segíteni, hiszen nem voltak feliratos tárgyak ezekben a sírokban.
„Mégis, a szoros vérségi szerveződés, amit mi az Urál vidékén és a Kárpát-medencében is megtaláltunk, párhuzamosan a kulturális kapcsolatokkal, akár identitásképző alap is lehetett egyben. Az Urál környékén a vaskortól tapasztalt biológiai folytonosság a nyelvi és régészeti – egykori anyagi műveltségi – származással is egybecseng, így kézenfekvő a hipotézis,
hogy a honfoglalók uráli csoportja beszélhette a magyar nyelvet”
– állítja a Archeogenomikai Kutatóintézet igazgatója.
Nyitókép: Helyszíni antropológiai vizsgálat és genetikai mintavétel (Mende Balázs G., Tyumenyi Állami Egyetem) fotó: Szöllősi Mátyás
A kutatások szerint Szibéria és Kazahsztán határvidékén élhetnek a magyarság távoli rokonai, akik ma is őrzik hagyományaikat.
A mongol kutató úgy véli, az eredmények fontosak lesznek a mongolok, az európai hunok, a magyarok ősei, valamint a mai mongolok közötti genetikai kapcsolat és rokonság meghatározásában.
A kutatók az őstörténeti „krumplitól” a hunok kulturális identitásán keresztül a „barbár” hunok mítoszáig és Attila sírjáig minden lényeges kérdést fölvetettek.
Nálunk még mindig több hónapos lemaradással készülnek állati kellemetlen videók.
„Ne nézzetek ferde szemmel a mi Kárpátaljánkra, nincs itt nektek semmiféle jogotok!”
A Nemzeti Tömörülés már régóta szorgalmazza az algériai migránsokat támogató egyezség elítélését. A nyilatkozat elfogadása újabb szög lehet a francia – algériai kapcsolatok koporsójába.
Mivel mással?!
Vagy nézhetem végre a SkyShowtime-on a Tulsa Kinget?
