Itt a forradalmi áttörés a magyar őstörténet kutatásában! – exkluzív interjú a Mandinernek

Nyitókép: Illusztráció, képernyőfotó

Interjúalanyunk Gyuris Balázs archaeogenetikus, a tanulmány egyik első szerzője, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archaeogenomikai Intézetének tudományos segédmunkatársa, az ELTE Biológia Doktori Iskolájának doktorandusz hallgatója.

*

Mi a korszakalkotó tanulmány háttere, mi a fő kutatási irány?

Alapvetően Türk Attila és orosz kollégái kutatásainak nyomdokain haladva 

 annak érdekében, hogy felfejtsük a korai magyarság kialakulásának szálait, történetét. 

Szeretném ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ez a munka és annak eredményei sokkal szélesebb körben, teljes eurázsiai kitekintésben hasznosak a szakemberek számára. Ezért is dolgoztunk ezúttal még nagyobb nemzetközi csapatban és összefogással: a régészeti munkarészbe közvetlenül bekapcsolódtak Leonyid Vjazov orosz és Olekszij Komar ukrán régészek, míg a genetikai elemzésekbe Pavel Flegontov orosz biológus, továbbá David Reich vezetésével 

az itthoni csoportot pedig Szécsényi-Nagy Anna vezette. 

Azt gondolom, sikerült minden korábbinál, illetve nemzetközi kitekintésben is a legmagasabbra raknunk a lécet!

Szakmailag mi az újdonság az eddigi genetikai kutatásokhoz képest?

Míg eddig csupán anyai és apai leszármazási vonalak szintjén vizsgálódtunk Csáky Veronika és Szeifert Bea vezetésével, az utóbbi évek archaeogenetikai előretörését követve már úgynevezett teljes genom szinten elemezzük a mintákat tovább. 

Ezek a vizsgálatok 

Vizsgálatainkba vaskori és kora középkori mintákat vontunk be, összesen 120-at, az Urál mindkét oldaláról. 

A konkrét genetikai kapcsolatokon kívül a szűkebben vett régió genetikai történetét is meg akartuk vizsgálni, illetve hipotézisként megvizsgáltuk a keleten maradt magyarokkal -Julianus-féle magyarok– összefüggésbe hozott, egészen a 14. századig nyomon követett csijaliki kultúra egyes mintáit is a Káma-Belaya folyók vidékéről.

Hogy áll a tanulmány megjelenése? 

Jelenleg elfogadás alatt áll az angol nyelvű kéziratunk egy rangos nemzetközi szaklapnál, de a kézirat már nyilvánosan elérhető az úgynevezett „preprint” kéziratok megosztására alkalmas nemzetközi felületen. 

Melyek a legfontosabb eredmények?

Az eredményeket három kérdéskörre lehet bontani. Először is, 

Régészeti szempontból ez a legfontosabb műveltség, melyet az 1980-as évek derekától napjainkig egyöntetűen kapcsolatba hozott a nemzetközi kutatás a magyarság elődeivel a Volga-Urál térségében. Ez a gyakorlatban távoli rokoni kapcsolatokat jelent, 6-8. fokú rokonokat. 

Biológiai szempontból ez azért jelentős eredmény, mert térben ilyen távoli egyének esetében az adatok feltételezik a pár generációval korábbi közös ősök jelenlétét. 

Itt jön képbe az eredményeink második frontja. 

 vagyis a feltételezett egykori magyar őshaza térségéig! A populációgenetikai vizsgálatok ezzel a régióval mutattak kapcsolatot. 

Vagyis nagy valószínűséggel megvan a magyar őshaza?

Mivel az általunk vizsgált dél-uráli minták nagyrészt egykorúak, abból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magyarországi honfoglalók egy részének és a karajakupovói horizont egyéneinek ősei már 

a Krisztus utáni első évezred első felében. 

Mi a harmadik nagy eredmény?

Eredményeink harmadik vonala a Káma és Belaja folyók mentén való késő középkori tovább élés vizsgálata volt. Sokan a juliánusi magyarokhoz kötik a régióban található csijaliki régészeti kultúra egyes temetőit. Vizsgálataink során egyértelmű jeleket találtunk a keleten maradt magyarok jelenlétére a Káma alsó folyásánál. 

A radiokarbon nyújtotta keltezés szerint 

 Ez jól összecseng a történészek és régészek azon véleményével, hogy a keleti magyarok végleges helyi asszimilációjára csak a 15-16. században került sor. 

Nevezhetjük a tanulmányt minden idők legfontosabb, magyar vonatkozású őstörténeti-archeogenetikai cikkének? 

A magyar őstörténet szempontjából biztosan egy rendkívül fontos puzzle-darab került a helyére: az uráli és délnyugat-szibériai komponensek, ráadásul még megbízhatóbb kutatási módszerekkel. 

Fontos kiemelni, hogy cikkünk mélysége és a megszerzett tudás nemcsak a hazánkban méltán fontos őstörténeti kérdésre vonatkozik, hanem 

Az archaeogenetikai cikkek gyakran hozzávetőleges képet adnak a mobilitási kérdésekről, az egyes újonnan érkező csoportok esetében nagyjából egy földrajzi régiót feltételezve. 

És az Önök tanulmányában?

Jelen kutatásunkban

A honfoglalókkal kapcsolatot mutató dél-uráli népesség genetikai történetét szerettük volna megérteni, és ehhez a környező volgai bolgár és proto-obi-ugor kultúrák népességeit is megvizsgáltuk. 

Két fontos jelenséget fedeztünk fel a honfoglalókkal kapcsolatot mutató dél-uráli népességben: lokalitás és biológiai egyediség. A populációgenetikai elemzésekkel jól tudtuk lokalizálni térben és időben a genetikai ősöket a Tobol és Irtis folyók környékén a 2-4. századig. 

 a nomád népek genetikai kutatását illetően. 

Mit takar az egyediség, a cikk egyik jelentős fogalma?

Azt, hogy a honfoglalókkal kapcsolatot mutató népesség genetikailag is karakteres képet mutatott a tágan értelmezett Volga-Urál régióban, elkülönülve a régió többi népétől. Egy 

 az elemzések során. Ez a megállapítás szerintem fontos további kérdéseket vethet fel a magyarság etnogenezisét illetően. 

Végül pedig azt se hallgassuk el, hogy a történeti kérdések, folyamatok rekonstrukciójában kiemelkedő szerepet játszó időrend, kronológia tekintetében a modern archeogenetika már egyre biztosabb megállapításokat tud tenni.

Mit cáfolnak vagy erősítenek az eredmények? Van olyan adat, amikorábbi elképzeléseket borít, vagy más fénytörésbe helyez?

A kusneronkovói és karajakupovói, illetve a későbbi csijaliki kultúrával mutatott régészeti kapcsolatok a honfoglalók esetében nagyon erős megerősítést nyertek, ráadásul mindezt a történeti, régészeti és nyelvészeti alapú, 

amely a megbízhatóságot tekintve kiemelkedően fontos tény. 

Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme van az archaeogenetikai kutatásoknak, ha már ismert jelenséget erősítettünk meg. Ezt a kérdést nem szeretném megkerülni, hanem inkább új megvilágításba helyezni, az előző kérdéshez egy pillanatra visszatérve. Azt gondolom, hogy a direkt kapcsolatok felkutatásán kívül a több száz éves sikeres visszavezetés és 

 a további magyar őstörténeti kutatásokhoz. 

Mire gondol?

Sokkal tisztább fénytörésbe kerülhet a vándorló magyarság egyes csoportjainak elkülönülése, gondolok itt az Etelközben végbement találkozásokra és egyesülésekre, ahonnan szintén vizsgálunk temetőket. 

Úgy tudom, további adatok állnak rendelkezésre egy titokzatos új komponensről.

Így van! Az úgynevezett ’uráli’ komponensen túl, amit ebben a tanulmányban leírunk, minimum egy másik genetikai komponens jelenlétét is azonosítottuk. Ennek a genetikai komponensnek a behatárolása jelenleg is tart, de 

Kissé sötétben tapogatózunk, de az elkülönülés nyilvánvaló. Míg az ’uráli’ komponens karakteresen megtalálható például a Vas megyei Szakony lelőhelyen eltemetett egyének esetében, illetve elszórtan sok más lelőhelyeken is, ennek a másik komponensnek az elterjedése a honfoglalók között sokkal szórtabb. Az európai népességekkel történő keveredés nehezíti ennek a genetikai komponensnek a felkutatását, de a jövőben egy érdekes további vonalat képezhet.

Milyen következtetéseket vonhatunk le az eredményekből a magyar őstörténetre vonatkozólag?

Azt gondolom, hogy a régészeti eredmények figyelembevételével több fontos megállapításra is jutottunk. A Kárpát-medencei honfoglalók jelentős része távoli rokoni kapcsolatokat mutat a dél-uráli régió karajakupovói régészeti horizontjával, így ennek fokozottabb kutatása a jövőben indokolt. Ez 

 – a 2-4. századi Tobol és Irtis folyó lelőhelyeiről van szó. 

A keleten maradt magyarság számos jelenlétére a Káma folyó térségében szintén erős bizonyítékokkal rendelkezünk, egészen a 14. századig bezárólag. Véleményem szerint a kutatásunk biztos 

 amelyek még korántsem zárultak le, hanem éppen most kezdődhetnek majd el még részletesebben és kiterjedtebben.