Nemzetközi mércével is egyedülálló történeti genetikai feltárást végzett egy kutatócsoport, térben és időben is őseink nyomába értek a szakemberek! Kulcsfontosságú kérdések egész sorára kaptunk válaszokat az uráli-honfoglaló rokonságtól a 2-4. századig történő időbeli visszavezetésen át a juliánusi magyarokig.
Nyitókép: Illusztráció, képernyőfotó
Interjúalanyunk Gyuris Balázs archaeogenetikus, a tanulmány egyik első szerzője, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archaeogenomikai Intézetének tudományos segédmunkatársa, az ELTE Biológia Doktori Iskolájának doktorandusz hallgatója.
*
Mi a korszakalkotó tanulmány háttere, mi a fő kutatási irány?
Alapvetően Türk Attila és orosz kollégái kutatásainak nyomdokain haladva
a Dél-Urál vidéke és a 10. századi magyarországi honfoglalók között kerestünk kapcsolatokat
annak érdekében, hogy felfejtsük a korai magyarság kialakulásának szálait, történetét.
Szeretném ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ez a munka és annak eredményei sokkal szélesebb körben, teljes eurázsiai kitekintésben hasznosak a szakemberek számára. Ezért is dolgoztunk ezúttal még nagyobb nemzetközi csapatban és összefogással: a régészeti munkarészbe közvetlenül bekapcsolódtak Leonyid Vjazov orosz és Olekszij Komar ukrán régészek, míg a genetikai elemzésekbe Pavel Flegontov orosz biológus, továbbá David Reich vezetésével
az amerikai Harvard teljes genetikai központja,
az itthoni csoportot pedig Szécsényi-Nagy Anna vezette.
Azt gondolom, sikerült minden korábbinál, illetve nemzetközi kitekintésben is a legmagasabbra raknunk a lécet!
Szakmailag mi az újdonság az eddigi genetikai kutatásokhoz képest?
Míg eddig csupán anyai és apai leszármazási vonalak szintjén vizsgálódtunk Csáky Veronika és Szeifert Bea vezetésével, az utóbbi évek archaeogenetikai előretörését követve már úgynevezett teljes genom szinten elemezzük a mintákat tovább.
Ezek a vizsgálatok
nem csak a mitokondriális DNS-t és a Y kromoszómát vizsgálják, hanem a sejtmagban található testi kromoszómákat is, amelyekkel sokkal közelebbi rokoni kapcsolatok és pontos populációgenetikai térkép rajzolható fel.
Vizsgálatainkba vaskori és kora középkori mintákat vontunk be, összesen 120-at, az Urál mindkét oldaláról.
A konkrét genetikai kapcsolatokon kívül a szűkebben vett régió genetikai történetét is meg akartuk vizsgálni, illetve hipotézisként megvizsgáltuk a keleten maradt magyarokkal -Julianus-féle magyarok– összefüggésbe hozott, egészen a 14. századig nyomon követett csijaliki kultúra egyes mintáit is a Káma-Belaya folyók vidékéről.
Hogy áll a tanulmány megjelenése?
Jelenleg elfogadás alatt áll az angol nyelvű kéziratunk egy rangos nemzetközi szaklapnál, de a kézirat már nyilvánosan elérhető az úgynevezett „preprint” kéziratok megosztására alkalmas nemzetközi felületen.
Melyek a legfontosabb eredmények?
Az eredményeket három kérdéskörre lehet bontani. Először is,
sikerült közvetlen genetikai kapcsolatokat találni a dél-uráli kusneronkovói és karajakupovói régészeti horizontok és a magyarországi honfoglalók között.
Régészeti szempontból ez a legfontosabb műveltség, melyet az 1980-as évek derekától napjainkig egyöntetűen kapcsolatba hozott a nemzetközi kutatás a magyarság elődeivel a Volga-Urál térségében. Ez a gyakorlatban távoli rokoni kapcsolatokat jelent, 6-8. fokú rokonokat.
Biológiai szempontból ez azért jelentős eredmény, mert térben ilyen távoli egyének esetében az adatok feltételezik a pár generációval korábbi közös ősök jelenlétét.
Itt jön képbe az eredményeink második frontja.
A közös ősöknek ezt a csoportját a Kr. u. 2-4. századig sikerült visszavezetni a Tobol és Irtis folyók vidékére,
vagyis a feltételezett egykori magyar őshaza térségéig! A populációgenetikai vizsgálatok ezzel a régióval mutattak kapcsolatot.
Vagyis nagy valószínűséggel megvan a magyar őshaza?
Mivel az általunk vizsgált dél-uráli minták nagyrészt egykorúak, abból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a magyarországi honfoglalók egy részének és a karajakupovói horizont egyéneinek ősei már
biztosan a Dél-Urál keleti oldalán éltek
a Krisztus utáni első évezred első felében.
Mi a harmadik nagy eredmény?
Eredményeink harmadik vonala a Káma és Belaja folyók mentén való késő középkori tovább élés vizsgálata volt. Sokan a juliánusi magyarokhoz kötik a régióban található csijaliki régészeti kultúra egyes temetőit. Vizsgálataink során egyértelmű jeleket találtunk a keleten maradt magyarok jelenlétére a Káma alsó folyásánál.
A radiokarbon nyújtotta keltezés szerint
egészen a 14. századig voltak olyan egyének, akik egyértelműen a keleten maradt magyarság genetikai jeleit mutatták.
Ez jól összecseng a történészek és régészek azon véleményével, hogy a keleti magyarok végleges helyi asszimilációjára csak a 15-16. században került sor.
Nevezhetjük a tanulmányt minden idők legfontosabb, magyar vonatkozású őstörténeti-archeogenetikai cikkének?
A magyar őstörténet szempontjából biztosan egy rendkívül fontos puzzle-darab került a helyére: az uráli és délnyugat-szibériai komponensek, ráadásul még megbízhatóbb kutatási módszerekkel.
Fontos kiemelni, hogy cikkünk mélysége és a megszerzett tudás nemcsak a hazánkban méltán fontos őstörténeti kérdésre vonatkozik, hanem
tágabb, tudományos értelemben is jelentős.
Az archaeogenetikai cikkek gyakran hozzávetőleges képet adnak a mobilitási kérdésekről, az egyes újonnan érkező csoportok esetében nagyjából egy földrajzi régiót feltételezve.
És az Önök tanulmányában?
Jelen kutatásunkban
mélyfúrást végeztünk.
A honfoglalókkal kapcsolatot mutató dél-uráli népesség genetikai történetét szerettük volna megérteni, és ehhez a környező volgai bolgár és proto-obi-ugor kultúrák népességeit is megvizsgáltuk.
Két fontos jelenséget fedeztünk fel a honfoglalókkal kapcsolatot mutató dél-uráli népességben: lokalitás és biológiai egyediség. A populációgenetikai elemzésekkel jól tudtuk lokalizálni térben és időben a genetikai ősöket a Tobol és Irtis folyók környékén a 2-4. századig.
Az ilyen mélységű történeti genetikai feltárás tudtommal egyedülálló
a nomád népek genetikai kutatását illetően.
Mit takar az egyediség, a cikk egyik jelentős fogalma?
Azt, hogy a honfoglalókkal kapcsolatot mutató népesség genetikailag is karakteres képet mutatott a tágan értelmezett Volga-Urál régióban, elkülönülve a régió többi népétől. Egy
kisméretű, zárt közösségre utaló nyomokat találtunk a Dél-Urál két oldaláról
az elemzések során. Ez a megállapítás szerintem fontos további kérdéseket vethet fel a magyarság etnogenezisét illetően.
Végül pedig azt se hallgassuk el, hogy a történeti kérdések, folyamatok rekonstrukciójában kiemelkedő szerepet játszó időrend, kronológia tekintetében a modern archeogenetika már egyre biztosabb megállapításokat tud tenni.
Mit cáfolnak vagy erősítenek az eredmények? Van olyan adat, amikorábbi elképzeléseket borít, vagy más fénytörésbe helyez?
A kusneronkovói és karajakupovói, illetve a későbbi csijaliki kultúrával mutatott régészeti kapcsolatok a honfoglalók esetében nagyon erős megerősítést nyertek, ráadásul mindezt a történeti, régészeti és nyelvészeti alapú,
jelenleg érvényesnek tekintett őstörténeti modellel összhangban,
amely a megbízhatóságot tekintve kiemelkedően fontos tény.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi értelme van az archaeogenetikai kutatásoknak, ha már ismert jelenséget erősítettünk meg. Ezt a kérdést nem szeretném megkerülni, hanem inkább új megvilágításba helyezni, az előző kérdéshez egy pillanatra visszatérve. Azt gondolom, hogy a direkt kapcsolatok felkutatásán kívül a több száz éves sikeres visszavezetés és
a karakteres dél-uráli, honfoglalókhoz köthető teljes genom komponens leírása olyan áttörés, ami biztos alapokat adhat
a további magyar őstörténeti kutatásokhoz.
Mire gondol?
Sokkal tisztább fénytörésbe kerülhet a vándorló magyarság egyes csoportjainak elkülönülése, gondolok itt az Etelközben végbement találkozásokra és egyesülésekre, ahonnan szintén vizsgálunk temetőket.
Úgy tudom, további adatok állnak rendelkezésre egy titokzatos új komponensről.
Így van! Az úgynevezett ’uráli’ komponensen túl, amit ebben a tanulmányban leírunk, minimum egy másik genetikai komponens jelenlétét is azonosítottuk. Ennek a genetikai komponensnek a behatárolása jelenleg is tart, de
előzetesen annyit látunk, hogy az Urálhoz képest délibb, sztyeppei elterjedésre utal.
Kissé sötétben tapogatózunk, de az elkülönülés nyilvánvaló. Míg az ’uráli’ komponens karakteresen megtalálható például a Vas megyei Szakony lelőhelyen eltemetett egyének esetében, illetve elszórtan sok más lelőhelyeken is, ennek a másik komponensnek az elterjedése a honfoglalók között sokkal szórtabb. Az európai népességekkel történő keveredés nehezíti ennek a genetikai komponensnek a felkutatását, de a jövőben egy érdekes további vonalat képezhet.
Milyen következtetéseket vonhatunk le az eredményekből a magyar őstörténetre vonatkozólag?
Azt gondolom, hogy a régészeti eredmények figyelembevételével több fontos megállapításra is jutottunk. A Kárpát-medencei honfoglalók jelentős része távoli rokoni kapcsolatokat mutat a dél-uráli régió karajakupovói régészeti horizontjával, így ennek fokozottabb kutatása a jövőben indokolt. Ez
a dél-uráli népesség erős folytonosságot mutat a korábbi, a régióban elterjedt késő vaskori szargatkai régészeti horizont egyéneivel
– a 2-4. századi Tobol és Irtis folyó lelőhelyeiről van szó.
A keleten maradt magyarság számos jelenlétére a Káma folyó térségében szintén erős bizonyítékokkal rendelkezünk, egészen a 14. századig bezárólag. Véleményem szerint a kutatásunk biztos
kiindulópontot ad a jövőben a korai magyar történeti genetikai kutatásokhoz,
amelyek még korántsem zárultak le, hanem éppen most kezdődhetnek majd el még részletesebben és kiterjedtebben.
Európában kétféle Attila-kép létezett, az Árpádok nem voltak rászorulva Attilára, mint ősre, krónikásaink esetében pedig „ősvállalásról” beszélhetünk, nem „ősválasztásról” – mondja Szabados György.
A Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztály csapata tartott közösségi régészeti napot.
A források a hunokat nevezik hunnak és szkítának, az avarokat szkítának, hunnak és avarnak, végül a magyarokat szkítának, hunnak, türknek, ám a magyarokat nem nevezik avarnak – hangsúlyozza a kutató.
Eddig is minden jel erre utalt, az új tömegsír feltárásával nem igazán maradtak kérdések az 1526-os mohácsi csata helyszínével kapcsolatban, miközben a részletekről is egyre többet tudunk.
Az emberi génszerkesztés hatalmas lehetőségeket kínál a betegségek megelőzésére, ám az emberek véleménye megoszlik, különösen, ha a fizikai jellemzők, mint például a szemszín vagy az intelligencia módosításáról van szó.
A neves régész-történész Kontos Gábor hun és avar Attilákról szóló, érdekes elméletére válaszolva többek között kifejti: Attila a germán kultúrában lényegében pozitív hős, nem szörnyeteg! Első rész.
Komoly vállalást jelentett be az ukrán elnök.
Ez egy jogi intézmény (is), amelynek célja a nemzedékek rendjének biztosítása, és amely minden kultúrában és minden időben megtalálható.
