Erős állítások – Krasznahorkai László Nobel-díjára

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia idén Krasznahorkai Lászlónak ítélte az irodalmi Nobel-díjat. A kuratórium indoklása szerint „látnoki erejű műveiért részesült az elismerésben, amelyek az apokaliptikus terror közepette is képesek megmutatni a művészet erejét”. Talányos indoklás, de nem szeretnék a kákán is csomót keresni. Kicsit keresgélnék csak: 

A világban dúló apokaliptikus terrorról lenne itt szó? Vagy a Krasznahorkai egyes regényeiben (leginkább a Sátántangóban és Az ellenállás melankóliájában) megjelenő terrorról? Vagy mindkettőről? Hogy tehát a világban és Krasznahorkai legnagyobb hatású regényeiben egyaránt az apokaliptikus terror dúlna? De tényleg nem lovagolnék itt a kurátori indoklás rejtélyein, nem ennek van itt az ideje. 

Ez nem akármilyen teljesítmény. Látom, hogy (mint 2002-ben, Kertész Imre megdíjazásakor) itt is elszabadulni látszanak némely indulatok a díj kapcsán. Egyfelől az indulatok szabadulnak el („nem is magyar író”, „libsi megmondóember”, „hazaáruló”, „büdös zsidó”), másrészt már most körvonalazódik egy olyan értelmezés is, mely szerint ez a díj a „másik” Magyarországnak szól, annak a Magyarországnak, amely nem kér a jelenlegi – maradjunk ennél a finom megfogalmazásnál – apokaliptikus terrorból. 

Várható volt, hogy ezen törésvonalak mentén alakul majd a honi recepció, kísérteties módon megidézve Kertész Imre már említett, huszonhárom évvel ezelőtti díjazását. 

A helyzet az – és ezt ideje lenne végre minden kedves véleményezőnek felfognia –, hogy az irodalmi díj egy személyes teljesítmény elismerése, függetlenül attól, hogy mi mit gondolunk erről a személyes teljesítményről. Ahhoz, hogy egyáltalán gondoljunk róla valamit, ismernünk kéne ennek a személyes teljesítménynek legalább a meghatározó elemeit. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy ismernünk kellene Krasznahorkainak legalább azt a néhány könyvét, amelyek az életmű fundamentumát jelentik. 

Talán írtam már erről itt, a Mandineren is, hogy rám negyedszázaddal ezelőtt milyen hatást gyakorolt az általam olvasott első regénye, a Háború és háború. Komoly és megrázó élmény volt, és aztán hasonlóan komoly és megrázó élmény volt a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája és az Északról hegy, délről tó, nyugatról utak, keletről folyó. Az urgai fogoly, a Seiobo járt odalent, a Kegyelmi viszonyok. Akárhogy is számolom, ez hét könyv. Hogy Besenyő Istvánt parafrazeáljam: a hét, kérem, az nagyon sok. 

Az életmű ennél jóval tágasabb, de számomra ezek a könyvek jelentik Krasznahorkai írói pályafutásának legerősebb vonulatát. Úgy sejtem, hogy a Nobel-díj is leginkább ennek a pályaszakasznak szól, ezen belül is az első két regényének. 

Krasznahorkainak két erős állítása van a világról, a létezésről. Az egyik állítása az, hogy a világ felfoghatatlan, megismerhetetlen, nem az emberre méretezett, ebből adódóan egyszerre lenyűgöző és rémisztő. A másik pedig az, hogy mivel az ember képtelen felfogni, hogy hol él, hajlamos tévedésben lenni a lényeges dolgokat illetően. A harmadik, zárójeles állítása pedig az lehet, hogy egyedül és kizárólag a zsenialitás, a zseniális ember az, aki legalábbis nagy vonalakban képes ennek az univerzumnak az arányait felmérni, ebben önmagát elhelyezni, ezt artikulálni, felmutatni. 

Van még egy negyedik, dupla zárójeles állítása is (és aztán befejezem), mely szerint Nyugaton és Keleten sokáig létezett egy kifinomult, nemes, magasrendű kifejezési forma, egyfajta civilizációs csúcspont, 

Erős állítások, vitára is ingerlő, de mindenképp erős állítások. A mai világra többek között az a jellemző, hogy már nincsenek erős állítások. Leginkább semmilyen állítások vannak, lózungok, jelszavak, ködösítések. Krasznahorkai életművében, annak legmaradandóbb darabjaiban újra és újra feltűnnek ezek az erős állítások, ezek az erős kérdések, amelyekre nem érkezik válasz, de nem is azért olvas az ember, hogy válaszokat kapjon. 

Van itt tehát egy kivételesen komoly egyéni művészi teljesítmény, és ez a lényeg, még akkor is, ha e teljesítmény létrehozója így vagy úgy nyilatkozik, nekünk esetleg nem tetsző gondolatai vannak. Ha már itt tartunk, sok hülyeséget volt képes mondani egyébként Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Ady Endre vagy Kosztolányi Dezső is. A Nobel-díjnak annyiban van egy tágasabb hozadéka is, hogy jó esetben ráirányítja a figyelmet a megdíjazott hazájára is, esetünkben a magyar irodalomra. Kicsit kíváncsibbá válik az olvasásra még hajlamos ember, hogy mégis miket írtak és írnak más magyar írók, honnan is jött ez a Krasznahorkai. Örüljünk tehát, ahogy egy olimpiai aranynak is örülünk, noha sok közünk nincs ahhoz sem. 

Nyitókép: Krasznahorkai László (magyartanarok.wordpress.com)