Retorika és a valóság: miért nem lesz G2, ha már rég abban élünk?

Már másfél hónapja, hogy létrejött a „csúcsok csúcsa”, a Donald Trump és Hszi Csin-ping közötti személyes találkozó a dél-koreai Puszanban, az APEC-csúcstalálkozón. A négyszemközt hat év után először zajló eszmecsere egy ideiglenes fegyverszünettel és egy félig-meddig megnyugtató vámcsökkentési és kereskedelmi megállapodás alapjainak elfogadásával zárult – lazán, feltételesen és bármikor visszavonhatóan –, a világ és a piacok már napirendre is tértek felette. Ami azonban a mai napig borzolja a kedélyeket a csúccsal kapcsolatban, az a találkozó előtt történt. Trump szokásos stílusában egyetlen mondatot osztott meg a közösségi médiában: „THE G2 WILL BE CONVENING SHORTLY”, vagyis „A G2 hamarosan összeül”. 

Az elnök tehát – a tényleges megbeszélések előtt – nyilvánosan G2-ként definiálta az USA–Kína-találkozót, jelezve, hogy szerinte a két nagyhatalom hamarosan és kizárólagosan a globális események alakításának élére fog állni. A megfogalmazás a legtöbb elemző szerint túlmutat a Trumptól megszokott retorikai túlzáson, és tudatos politikai jelzéssé vált, amivel az elnök azt sugallta, hogy Washington kész egy Kínával gazdaságilag és politikailag is kooperáló, kettős globális hatalmi rendszer működtetésére. Ugyanakkor ennek nyoma sem volt a találkozón, ahol szóba sem került semmiféle új, formális vagy informális közös intézmény vagy megegyezés, ami alátámaszthatta volna, hogy Trump G2-vel kapcsolatos ötlete valós alapokon nyugodna. Mégis, az az egyetlen mondat mintha formát adott volna annak, amit Washington és Peking évek óta kerülget: a globális rend bipolarizációjának. A G2 emlegetése rávilágított, hogy az Egyesült Államoknak és Kínának akkora az anyagi, technológiai, katonai és ipari hatalma van,  

A multipolaritásról szóló diskurzusok rendre figyelmen kívül hagyják azt a tényezőt, amit a statisztikák nagyon is világossá tesznek. Nem arról van szó, hogy egy bipoláris világrend van születőben, hanem arról, hogy már abban élünk. Tény, hogy egy USA–Kína-páros nehezen képzelhető el „világkormányként”: a kölcsönös bizalmatlanság és a rendszerszintű versengés kizárja a tartós együttműködés lehetőségét. Ám a globális erőviszonyok átrendeződése, a gazdasági tömbök szétesése és a technológiai függések új hálózata máris olyan világképet rajzol, amelyben mindenki más – Európa, a középhatalmak, a feltörekvő államok – óhatatlanul e két óriáshoz képest határozza meg saját mozgásterét. 

Csak kettő maradhat 

A G2 mint intézményes gondolat – ahol az USA és Kína kettesben rendezi át a globális piacokat és szabályokat – régóta a geopolitikai spekuláció tárgya. A koncepciót eredetileg C. Fred Bergsten közgazdász vetette fel a 2005-ben Az Egyesült Államok és a világgazdaság című kötetében, természetesen nem egy politikai blokkot vizionálva, hanem egy olyan, a meglévő globális intézményrendszert kiegészítő együttműködési mechanizmust, amely képes lenne a gyors és hatékony válságkezelésre. Ezt már néhány évvel az elmélet megszületése után mindenki hajlamos volt túlgondolni, olyannyira, hogy Bergsten négy évvel később már így magyarázkodott: „A javasolt G2 soha nem kívánta felváltani a meglévő nemzetközi gazdasági irányító együttműködéseket – amelyek közül a G20 mára kiemelkedő szerepet kapott –, nem is beszélve a régóta fennálló multilaterális szervezetekről, mint például a Nemzetközi Valutaalap és a Kereskedelmi Világszervezet. Épp ellenkezőleg, fő célja a meglévő intézmények kiegészítése és működésük javítása azáltal, hogy előmozdítja a két ország közötti előzetes megállapodást, amelyek együttműködése gyakorlatilag bármilyen nemzetközi gazdasági kérdésben való előrelépés elengedhetetlen feltételévé vált. Ez egyszerűen a két ország közös képviseleti csoportja lenne, nem pedig egy új irányító entitás létrehozására tett kísérlet, ahogyan azt egyesek tévesen jellemzik”. A sors fintora, hogy Trump második ciklusa gyakorlatilag ezt az érvelést verte tönkre, miután épp az amerikai elnök az, aki a bilateralizmus feltétlen híveként gyorsan és hatékonyan elkezdte leépíteni a multilaterális világrendet, benne a hivatkozott G20-szal és egyéb gazdasági csoportosulásokkal, nem beszélve a globális intézményekről.  

Ha alaposabban vizsgáljuk a bipoláris rend kialakulásának jellemzőit, azt látjuk, hogy a polaritásnak valójában nincs sok köze a diplomáciához, vagyis a rend még akkor sem konszenzusos megoldáson alapul, ha Trumpot egyre gyakrabban vádolják azzal, hogy –visszatérve egy kvázi hidegháborús állapothoz – megegyezéses alapon érdekszférákra akarja osztani a világot, amiben a nyugati félteke az Egyesült Államok övezete lenne. Valójában (mint mindig) az anyagi alapok, a GDP, a katonai költségvetés, a technológiai kapacitás, az ipari bázis, az innovációs potenciál formálják át a világrendet. Ebből a szempontból pedig nem kell várni a kétpólusú rendszer kialakulására: az USA és Kína előnye annyira aránytalanul magas, hogy gyakorlatilag már évek óta abban élünk. 

Ez azonban nem egyenlő a G2 konszenzusos alapon kialakuló, intézményesített bipolaritásával. Nem két szövetségesről van szó, hanem két független, a totális szuverenitásáért egyre nagyobb elánnal küzdő rivális nagyhatalomról, amelynek az érdekei a legtöbb esetben ellentétesek. Kína technológiai és gazdasági ambíciói éppúgy fenntartják a rivalizálást, ahogyan az amerikai ipari és technológiai dominancia törekvései.  

Egy másik dimenzió 

A globális polaritásról szóló közbeszédet Kína gazdasági berobbanása, a globális dél felemelkedése és Trump újabb elnöki ciklusa óta általános káosz jellemzi. A probléma gyökere valójában az, hogy a közbeszéd gyakran összemossa a hatalmat mint erőforrást (a rendelkezésre álló anyagi, demográfiai, technológiai és katonai kapacitásokat) a hatalom mint eredményességgel (egy adott pillanatban elért politikai, diplomáciai vagy katonai eredmények). A strukturális és offenzív realizmus klasszikus alakjai – Kenneth N. Waltz és az ő nyomán John Mearsheimer – erre a különbségre építették kritikájuk egyik alappillérét: valójában nem az egyes vezetők taktikai lépései formálják alapvetően a nemzetközi rendszert, hanem az, hogy az anyagi kapacitások hogyan rendeződnek el a nemzetközi struktúrában. Ez a megközelítés azt is magyarázza, hogy miért képes egy nagyhatalom hosszabb távon túlélni egy sor taktikai kudarcot, miközben egy kisebb állam egyetlen súlyos hibából rendszerszintű sérülést szenvedhet.  

Mearsheimer a radikálisabb megközelítést kínálja: a nagyhatalmak törekvése a hegemón pozíció elérésére vagy legalább regionális dominanciára racionális válasz a rendszer szerkezetére. Ebből következik az a gyakorlatias megállapítás, hogy a hatalom birtoklása (erőforrások) önmagában nem automatikus eredmény, de anélkül nincs tartós eredményesség sem – ezért a polaritás értékelésénél elsődleges a kapacitások eloszlásának mérése. Az elmélet közvetlenül alkalmazható Trump G2-es kijelentésére: a diplomáciai gesztusokon túl a lényeg valójában az, hogy az USA és Kína milyen mértékben birtokolják (és képesek-e fenntartani) azokat az erőforrásokat, amelyek hosszabb távon meghatározzák a politikai eredményességüket. A nagyhatalmi státusz ugyanis nem csupán az elért eredmények függvénye, hanem a biztonsági ráhagyásé: mindketten sokkal több „hibát” képesek elviselni, mert gazdasági, demográfiai, technológiai és katonai súlyuk még nagyobb stratégiai tévedések esetén is megvédi globális egzisztenciájukat.  

Csakhogy ez éppúgy nem igaz napjainkban, mint ahogyan az első világháború kőkemény blokkstruktúrái sem hoztak létre bipoláris világot, ellenben a hidegháborúban a világ akkor is bipoláris maradt, amikor sok ország megpróbált harmadik utas kísérleteket tenni. A legtöbb állam azért hangoztatja a multipolaritás iránti vágyat, mert attól remél nagyobb mozgásteret, nem pedig azért, mert az anyagi feltételei lehetővé tennék, hogy aktív szerepet vállaljanak egy ilyen világrendben. A realitás valójában az, hogy az USA és Kína anyagi hatalmi értelemben úgy magasodik minden más ország fölé, hogy annak alapjain még a különböző koalíciós és multilaterális forgatókönyvek sem változtatnák. Ez az az aszimmetria, amely miatt a világ (már) jelenleg bipoláris, még akkor is, ha a G2 mint pozitív együttműködési rendszer eszméje a kölcsönös bizalmatlanság miatt a technológiai vagy kereskedelmi egymásrautaltság ellenére sem életképes. Vagyis a világ nem azért nem válik multipolárissá, mert Trump G2-t vizionál, hanem azért, mert az anyagi hatalomeloszlás olyan mértékben egyenlőtlen, hogy a multipolaritás ma még csak vágykép azok részéről, akik profitálnának belőle. 

De mi az üzenet? 

A szokásos pánik tehát, amely kitört a G2 emlegetésekor, teljesen felesleges. Pillanatnyilag is egy G2-korszakban élünk, ennek jelenlegi, laza és egyáltalán nem közös érdekeken alapuló kerete azonban kizárja, hogy az formálissá váljon. Mint tartós, intézményesített és együttműködő bipoláris rendszer (tehát olyan, amelynek a kialakítási törekvéseivel éppen Trumpot vádolják) egyszerűen nem illeszkedik a jelen geopolitikai valóságába.  

Az elképzelést, hogy Washington és Peking közösen, kvázi társ-vezérigazgatóként irányíthatná a világ ügyeit, Kína is következetesen visszautasítja, egyébként éppen a multipolarizáció eszméjére hivatkozva. Az ugyanis szembemenne eddigi kitartó törekvéseivel, a szisztematikusan felépített „globális déli vezető” szereppel. Egy G2-duopólium azt üzenné Indiának, Brazíliának, Dél-Afrikának és a többi feltörekvő hatalomnak, hogy a világ legfontosabb döntései továbbra is két állam zárt alkuitól függenek – ez pedig túl nagy diplomáciai és gazdasági kárt okozna a multipolaritást hangoztató Pekingnek. Ráadásul a G2-logika politikai értelemben súlyos terhet pakolna Kínára: konfliktuskezelési, globális stabilizációs problémákat és felelősségvállalást olyan ügyekben is, amelyekbe egyáltalán nem akar belesodródni.  

Ebből a szemszögből Trump kiabálása inkább pillanatnyi „szelfipolitikai” gesztus volt, mintsem egy új világrend előképe – Kína pedig ennek megfelelően udvariasan, de egyértelműen visszautasítja a G2-kategóriát, miközben továbbra is kész közösen felelősséget vállalni a globális ügyek egy részében anélkül, hogy beállna bármiféle duális hegemón szerkezetbe. Az amerikai elnök próbálkozása annak az illúziónak a kivetülése, miszerint Washington egyetlen jól időzített tárgyalással képes uralni a világpolitikát. (Lásd: ukrajnai háború lezárási törekvései vagy éppen a folyamatosan változó vámháború.)  

A más államokban érzékelhető idegesség nem abból fakad, hogy bármiféle valódi, pozitív G2 körvonalazódna, hanem abból, hogy Trump retorikája, amelyben a nemzetközi rendszer a „mi és a kínaiak” típusú bináris logikára egyszerűsödik, megint összezavart mindenkit. Ez a fajta kommunikáció ugyanis azt az érzést erősíti a G7-ben, a G20-ban és gyakorlatilag az összes multilaterális intézményben, hogy a mozgásterük véglegesen és végzetesen beszűkülhet. Még akkor is, ha a valóságban semmilyen tartós stratégiai közeledés nem látszik Peking és Washington között. 

*** 

Kapcsolódó:  

    
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon.    

 Nyitókép: MTI/EPA/YNA