Földvári-Oláh Csaba új regénye úgy nyit ajtót a 19. század végére, mintha a tuzséri kastély szalonjába lépnénk be. A Szeánsz nemcsak egy különös haláleset története, hanem annak a kornak a tükre is, amikor a sajtó a szenzációért, az emberek pedig a misztikumért rajongtak.
A Szeánsz első lapjaitól kezdve belerángat a 19. század végi Magyarország világába. A pesti nyüzsgés szinte ismerősen lüktet: azt érezzük, hogy a város azóta sem sokat változott, csak a fakockás utcákon kopogó fiákereket cseréltük le aszfaltúton dübörgő autókra. Ami igazán idegenné válik számunkra, az a vidék: a tuzséri kastély élő, dohányfüstös szalonokkal teli világa, ahol az arisztokrácia még otthon van – nem vitrin mögé rendezett enteriőrként, mint a mai múzeumpedagógiai kiállításokban, hanem lüktető, veszélyes és titkokat rejtő térként.
Földvári-Oláh Csaba nem a mai krimik sémáját követi, hanem a korabeli sajtó ösvényén vezeti végig az olvasót. A regény középpontjában egy 1894-es, világsajtót bejáró, máig megfejtetlen rejtély áll:
Egy hipnotikus szeánsz során meghal egy fiatal nemesi lány, s az eset köré azonnal ráfeszül a korszak szenzációra éhes nyilvánossága.
A hipnózis misztikuma éppen úgy habzik a pletykákban és a híradásokban, ahogy ma bármi, ami rejtélyes és nehezen ellenőrizhető: az emberek itt sem elsősorban az igazságra, hanem a történetre, a „miről lehet beszélni” élményére vágynak.
Ebben a közegben különösen erős ellenpont Ferenczy Károly, a Pesti Hírlap bűnügyi riportere. Ő az, aki szembemegy a szenzációhajhászással: amikor a szerkesztőség címlapsztorit kínálna neki, ő inkább azon dolgozik megszállottan, hogy a tuzséri hipnózis-ügy végére járjon. Akkor sem tudja elengedni a történetet, amikor formálisan más feladatra osztják be –
az asztalfiókba tett ügy nem hagyja nyugodni, mert számára a bűneset nem csak jó cím, hanem morális kérdés.
A regény nagy erénye, hogy a hipnózis köré épülő misztikum nem válik olcsó ijesztgetéssé. Sokkal inkább azt látjuk, hogyan gerjeszti ezt a misztikumot maga a sajtó: ahogy a lapok egyre újabb „szenzációs” részleteket vadásznak, miközben az újságírók egy része – Ferenczy alakjában – mégis a tényeket, az emberi motivációkat, a valódi felelősséget keresi.
A korszak nagy botrányai közül talán csak a tiszaeszlári vérvád mérhető ahhoz a hullámhoz, amelyet ez az egyetlen haláleset kivált.
A Szeánsz nem csupán bűnügyi regény, hanem lélektani kísérlet is arra, hogyan sodorják az embert az intuíciói és a véletlenek. Ferenczy nyomozása távol áll a modern, technokrata krimik logikájától: itt nem laboreredmények, hanem megérzések, elszórt félmondatok, véletlen találkozások és a riporter makacs kíváncsisága tolják előre a történetet.
Ez a sodródás-tapasztalat a regény egyik legőszintébb rétege: az olvasó is érzi, hogy egy ponton túl már nem csak az igazság érdekli a főhőst, hanem a saját lelkiismerete, sőt egy plátói szerelem védelme is.
Az író jól érzékelteti, hogy a szenzációéhséggel szemben az igazságkeresés gyakran magányos, hálátlan munka. Ferenczy figurája egyszerre klasszikus bűnügyi riporter és antihős: miközben mindenki a hangos botrányokra vadászik, ő az apró, nehezen bizonyítható összefüggéseket feszegeti. A regény szépen mutatja meg, hogy az ember döntéseit sokszor nem racionális okfejtés, hanem összefonódó intuíciók és véletlenek láncolata mozgatja.
Külön öröm, hogy Földvári-Oláh nem csak a tuzséri esetet, hanem a hozzá kapcsolódó irodalmi pályakezdést is beemeli a történetbe. Krúdy Gyula nem csupán lábjegyzetként bukkan fel, hanem szereplőként is. Az ifjú Krúdyt a szerző igyekszik valós természetében, mentalitásában megrajzolni:
Egy tehetséges, kicsit szemtelen, a sajtó világában még épp csak kapaszkodó fiatalemberként, aki egyszerre vonzódik a szenzációhoz és érzi annak korlátait.
Ez a gesztus szépen kapcsolja össze a regényt a korabeli sajtótörténettel: látszik, hogy a Szeánsz nemcsak egy ügy regénye, hanem annak a pillanatnak is, amikor a magyar tömegsajtó megszületik, és a riporterek szó szerint járják a hírek, a bűnügyek nyomát. A hipnózis köré szerveződő tragédia így egyszerre orvosi, társadalmi és irodalmi esemény – ezt a komplexitást a regény jól tudja érzékeltetni.
A regény nem marad a tuzséri kastély és a pesti szerkesztőségek háromszögében. Van benne kitérő a millenniumi ünnepségekre, sőt Bécsbe is elkísérjük Ferenczyt. Olvasóként elsőre valóban nehéz megérteni, mi szükség van erre a bécsi szálra: úgy hat, mintha puszta töltelékként toldaná meg a történetet, egy kis „korszakdíszletként”, amely csak színesíti, de nem mélyíti a cselekményt.
A regény vége felé azonban ezek az epizódok is a helyükre kerülnek.
A bécsi kitérő nem puszta dekoráció, hanem a szereplők lelki útjának része: rámutat arra, hogyan kapcsolódik össze a magyar provincialitás a birodalmi központtal, milyen illúziókkal és milyen kijózanodással jár ez az ingázás.
Visszamenőleg egységesebbnek látjuk a szerkezetet, és kiderül, hogy a szerzőnek nagyon is volt szándéka ezzel az „oldalazó” mozdulattal.
A Szeánsz kicsúcsosodása jóval erősebb, mint amire egy szép, korhű krimi alapján számítanánk. Nem is gondolnánk, hogy egy egyszerű bűnügyi riporter, aki eleinte csak egy furcsa haláleset szálait bogozza, és plátói szerelme védelmében próbálja tisztára mosni annak nevét, végül milyen helyzetben találja magát.
A finálé meglepő fordulatot hoz, de nem öncélú csavarral, hanem a korábban elvetett motívumok következetes továbbgondolásával.
A befejezés azzal szembesít, hogy az igazság keresése – különösen egy olyan ügyben, amelyben a hipnózis, a társadalmi hierarchia, a sajtó és a tudományos divatok egyaránt érintettek – nem marad következmények nélkül. Ferenczy nyomozása nem csak újságírói rutinmunka, hanem erkölcsi próbatétel, amelynek az ő sorsa is a részévé válik.
Összegzésként: a Szeánsz olyan lélektani krimi, amelynél a legnagyobb hatás nem a haláleset „trükkjéből”, hanem a világ megteremtéséből fakad. Földvári-Oláh Csaba odavarázsol bennünket a 19. század végére, ahol a pestiek ugyanúgy tolonganak a szenzációk körül, mint ma, Tuzsér úri rezidenciájának szalonjai pedig sokkal elevenebbek, mint bármely mai felújított, „múzeumosított” kastély enteriőrje. A regény egyszerre tisztelgés egy korszak misztikus ügye előtt és pontos látlelet arról, hogyan bánik a társadalom a rejtéllyel – akkor és most.
Nyitókép: Földvári-Oláh Csaba
Takács Márk regénye egy izgalmasan megírt geopolitikai thriller, amely főleg a katonaság és a mai hadviselés iránt érdeklődő ínyencek amúgy nagy létszámú szubkultúrájának izgalmas olvasmány.
Tizenéves fejjel azt hittem, hogy rejtőzik a könyvtárban valami, valami titok, amit meg kell fejtenem, aminek a végére kell járnom.
A Sinistra körzet az utóbbi évtizedek legjobb magyar regénye. Arról, hogy mi történt a kelet-európai társadalmakkal a második világháborút követő időkben, nagyon kevés irodalmi mű tud ennyit. Győrffy Ákos írása.
„Én a magyarokkal vagyok!” – szögezte le a kormányfő egy Facebook-kommentben.
Az amerikai elnök keményen beleállt az olasz miniszterelnökbe az iráni háború kapcsán.
A választás eredményhirdetése óta eltelt 2,5 napban az alábbi dolgok történtek.
Ha a haza érdekében cselekszel, el fogom ismerni, ha ellene, szóvá fogom tenni.
