Hol az idea mostanában? A Belgium hívójelű kokainelosztóban? A grazi tömegmészárlás Ausztriájában? Bezzegromániában?
Kedves Laci! Bár ismeretségünk féloldalas, talán megbocsátod a személyes hangvételt –
leginkább azért, mert annak idején az ELTE-n te javasoltad a hallgatóknak a tegeződést a reciprocitás jegyében.
Régen volt, s a tajtékos kilencvenes években ez kimondottan szokatlan, laza és innovatív gyakorlatnak tűnt. Azóta – néhány kivételt leszámítva – a magyar nyelvből kihalt a magázódás, tinédzser lányok és fiúk magától értetődő természetességgel tegeznek le jó előre minden szembejövőt, a természetükből adódóan alá-fölérendeltségi viszonyokat további terheltségi rétegekkel bonyolítva, extrém esetben akár fordított csendőrpertut eredményezve. De ennek igazából csak érintőleges szerepe van, hagyjuk is.
A féloldalas ismeretség – azaz én ismerlek téged, te engem nem; bizonyára vannak még így ezzel pár ezren széles e hazában – abból az időszakból származik, amikor párhuzamosan oktattál a pszichológia szakos hallgatóknak matematikát és a matematika szakosoknak pszichológiát.
Utóbbi kurzusnak olyannyira híre ment, hogy más karokról is átjártunk – szabadidőnkben, vagy adott esetben saját óráinkról lógva – csak azért, hogy személyesen téged hallgassunk.
Híredre jártunk, mondhatni. Nekem egy alkalmazott matematikus barátom szólt, hogy van egy lebilincselő stílusú oktató a TTK-n, és szerinte érdemes lenne egyszer vele tartanom az egyik előadásodra. Így is tettem, majd azonmód ott is ragadtam egy szemeszterre (de lehet, hogy volt az egy tanév is) kibicelni. Közírói tevékenységed akkoriban még kibontakozóban-felívelőben volt, az Észjárásokat többen már ismertük és olvastuk, a Mindenki másképp egyforma friss, ropogós újdonság volt.
Ugyanazon motivációk mentén szerettem volna mindezt előrebocsátani, mint Győrffy Ákos tette a minap Lovasi András aktuális produktumának elemzése során. Mert a terület más ugyan, de az alapvető tapasztalás szóról szóra ugyanaz volt: „[i]lyesmit én addig nem hallottam, magyarul legalábbis nem.”
Arra gondolok, hogy csillogó kivétel volt úgy a tartalom, mint a forma – egyértelműen és azonnal látszott, hogy nem kizárólag a magyar egyetemi-akadémiai közegben szocializálódtál,
s ez nekünk, megalvadt struktúrákba beleragadt hallgatóknak egészen új, különleges élmény volt. Akkoriban nem volt még Erasmus (most újra nincs, so it goes), a tömegek internetje első bizonytalan lépéseit próbálgatta, így önképzésre legfeljebb a könyvtárak adtak lehetőséget mindazoknak, akik bírták üleppel (a túlnyomó többség persze nem bírta, ami a lét elviselhetetlen könnyűségét kínáló egyetemi-kollégiumi élet fényében nem is meglepő).
Ezt is ajánljuk a témában
Ha ezt bármelyik mai magyar zenekar adta volna elő a színpadon, nem érdekelne. De, kedves, András, te mostanáig egyike voltál a kétségbeejtően kevés nemzeti minimumnak. Győrffy Ákos írása.
Korai huszonévesként az is felettébb imponáló volt, hogy nem vetted magadat túlságosan komolyan,
nem a katedra autoritásával próbáltál bizonyítani bármit is, mint kortársaid közül oly’ sokan (az azóta eltelt egy embertöltő alatt persze a katedra autoritása is nagyjából úgy járt, mint a magázódás, de ez is csak érintőlegesen érdekes).
Szimpatikus volt az önreflexió, hiszen az mégiscsak embert próbáló feladat, és az azt megspórolni nem kívánó – saját magával szemben is kritikusan gondolkodó – minden tiszteletet megérdemel, legyen akár oktató, tudós, vezető vagy egyszeri ember.
2010 után aztán történt, ami történt és elkezdtek kissé furcsa, az általam tapasztalt valósággal kevéssé összevágó irányba tolódni az írásaid. De ezt elfogadtam a valóság részeként, mint Kende Ágnes azt, hogy a gyerekeinek nem lesz roma származású osztálytársa Hidegkúton. Hiszen mindenki másképp egyforma. Ugyanakkor talán pont emiatt éreztem az utóbbi évek egyik legfontosabb közéleti megszólalásának sárazsadányi választói megfigyelői tapasztalataid ATV-béli feldolgozását. Idézzük fel betűhíven, mit tartottál fontosnak elmondani rögtön a legelején:
„Sárazsadányban arra kellett, hogy rájöjjek, hogy nem az ő agyuk van átmosva a Fidesz-propaganda által, hanem az enyém van átmosva a budapesti propaganda által: hogy ott csupa agymosott, fogatlan, mittudomén, buta emberrel fogok találkozni. Közben meg találkoztam egy csomó értelmes, normális, kedves emberrel.”
Ejha, gondoltam, ez újra a hajdani iskolapadban a „szegényeknek lopja” (emlékszel?) és hasonló pszichológiai kísérletekkel sztorizgató Mérő Laci. Kimaxolt önreflexió, tanulságok levonva és elraktározva.
Aztán eltelt három év, és a tanulságok mintha lenn ragadtak volna a raktárban, te pedig visszacsúsztál volna a Sárazsadány előtti időkbe és a mosógép dobjába,
ahova ráadásul folyóvizet kezdtek el bevezetni bizonyos ügyeskedők. Árad a mosás, mintegy. Vagy talán Ivan Karamazovnak van igaza, aki szerint a butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalazik és titkolózik? Hátha mégsem.
Kapcsolódó vélemény
Marie Clarie
Mi Budán, egy jó kerületben lakunk, hiába jártak a gyerekeim állami iskolába, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem lesz cigány osztálytársuk. Ezt elfogadtam a valóság részeként. Önazonosnak kellett maradnom. Interjú.
Igazságod van: a panaszkultúra legalább olyannyira elválaszthatatlan közös hazánktól, mint a gulyásleves-sztereotípia meg a moll-skála. Itt folyton beborul; az általános panaszkultúra mégsem adhat se magyarázatot, se felmentést mindenre. Amikor olyasmit olvasni tőled, hogy „[m]ost épp egy olyan kormányzata és ellenzéke van az országnak, amely a rémtörténeteket erősíti fel, de meggyőződésem, hogy ez úgy olvad majd el, mint tavasszal a hó, mihelyt lesz egy kormányváltás és ellenzékváltás”, bizony nehéz meglátni a tülekedő fellegek mögött a napfényt.
Merthogy az ellenzékváltás itt zajlik a szemünk előtt, present continuousban.
Söprik a pápai utcát, mintegy.
Ezt is ajánljuk a témában
Az egykori miniszter- és pártelnök érzelmes videóüzenetben búcsúzott el a politikai pályafutásától, és kijelentette, ez idő alatt nem a vagyonát gyarapította.
Csak hát nem egészen mindegy, mi előtt. Hogy az elmúlt bő egy évben elúrhodni látszó általános stílusvirágzás mégis minek ágyaz meg. Természetesen lehet napestig vitatkozni akció és reakció mibenlétén, egymáshoz való viszonyán és időbeliségén, amivel garantáltan vagy Ádámig és Éváig (de legalábbis Káinig és Ábelig) jutunk, vagy oda, ahova minden kocsmai verekedésnél, ahol saját elmondása szerint mindig mindenki csak visszaütött. Az is biztos, hogy Magyarországon sok szempontból nem ideális a helyzet, sok a tenni- és javítanivaló. Ugyanakkor adódik a kérdés, hogy hol található az idea?
A Majestätsbeleidigungsparagraf Németországában? Az alternatív szabadság Britanniájában? A Belgium hívójelű kokain-, amfetamin- és fentanil-elosztóban? A grazi tömegmészárlás Ausztriájában? Bezzegromániában? A get rich or die trying Amerikájában?
Ezt is ajánljuk a témában
A Hegyvidéken rettenetesen szoros küzdelem várható 2026-ban.
Számos gondolat bánt engemet. Művelt, nyelveket beszélő, világlátott, tapasztalt ember képes lehet-e hinni az ennél csak jobb lehet faékegyszerű, konstruált valóságában úgy, hogy közben azt is bebeszéli magának: ez szigorúan tényalapú jogos felháborodás, nem pedig a gyűlölet-kontrahárfa érzelmi húrjainak gyepálása? Ki lehet-e magyarázni legalább önmagunk számára, hogy amikor a Hotel Ruanda szelleme elevenedik meg „minőségi” „áthallásokban”, annak egyenes következménye majd a vegytiszta szeretet eljövetele és áradása lesz?
Lehet-e olyan szintű önáltatást és -altatást végezni, hogy valaki tényleg elhiggye: a legócskább, legalantasabb módon zsidózó-cigányozó-kripliző „humor” ördöge nem lép majd le a falvédőről abban a szent pillanatban, amint lehetősége adódik rá?
Zárójel: a kripliző alváltozattal kapcsolatban az ember eszébe juthat Liam Neeson karaktere a The Ballad of Buster Scruggs című zseniális Coen Brothers-mozi Meal Ticket jelenetéből, ahol a végkifejlet is megtekinthető. Zárójel bezárva.
Ezt is ajánljuk a témában
A katolikus egyház „tartalomgyártója” nem e világból való. Ez a mi nagy szerencsénk. Ha nem így lenne, tényleg hagyhatnánk a fenébe az egészet. Győrffy Ákos írása.
Lehet-e azt gondolni: édes mindegy, hogy egy kitömött barbár búvárruha, egy mosógép, egy sorozatgyártott-fröccsöntött helytartó, vagy maga Incitatus vezeti az országot, a Szent Cél érdekében nincs túl nagy ár? És főleg: lehet-e szakavatott pszichológusként nem látni, vagy tagadni a nyilvánvalót?
De miről is beszélek itt ilyen bő lére eresztve, mikor te magad adtad kezünkbe a megoldókulcsot, imígyen:
Ahhoz, hogy egy valláshoz tartozzunk, igazából nem is hinni kell benne, hanem a dogmáit kell elfogadni.”
Így hát marad a kínzó kérdések legkínzóbbika, amelyet csakis önmagad számára tudsz megválaszolni:
(el)fogadod-e?
Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner
A világhírű horror író a merényletben meggyilkolt Charlie Kirkről írt egy bejegyzést, amit rövid időn belül törölt is az oldaláról.
Nehezményezte a katolikus egyetem által előírt képzést, amelynek célja a katolikus tanítás mélyebb megismerése volt.
A balliberális jogszociológus a köztársasági elnök megfenyegetéséről beszélt a Tisza Párt egyik rendezvényén. Semmi következménye nem lett.
A tanszékvezető szerint egyébként is egyszerű a megoldás.
A pszichológusból lett kampánytanácsadó karrierje Demszky Gábor mellett kezdett felívelni, és még az SZDSZ eltűnése után is képes volt befolyásos maradni az ellenzéki térfélen.
Az ismert pszichológus, kampányszakértő szerint a miniszterelnök „már csak a múlt”, Magyar Péternek pedig az a dolga, hogy „víziót és reményt adjon, hogy lehet itt egy másik Magyarország”.
Kiből lehet ma férfi példakép, és milyen értékeket kellene képviselnie? Többek között erre kerestük a választ összeállításunkban.
Szabadfi Szabolcs által a Highlights of Hungary díjra jelölt könyv egyedülálló krónika. A Szőlő Jövésnek Könyve nem csupán városi dokumentum, hanem az évszázadok lenyomata.
