A katolikus egyház „tartalomgyártója” nem e világból való. Ez a mi nagy szerencsénk. Ha nem így lenne, tényleg hagyhatnánk a fenébe az egészet.
Cum clave. Latin kifejezés, azt jelenti: kulccsal. Ebből lett a konklávé, azaz a pápaválasztás aktusának neve. Ezeréves aktusról van szó, a keresztény szokásrendszer számos ilyen évezredes jellegzetességgel bír. Többek között ez a szép benne: a nagyvonalú időkezelés.
Nem ötéves tervben vagy négyéves választási ciklusokban gondolkodik.
Ezer év ebben a rendszerben nem különösebben szokatlan fesztáv. Amikor misén vagyunk, bizonyos értelemben az idők mélyébe is belelátunk, egy szinte felfoghatatlanul régóta ismétlődő rítus változatlanságába. Amivel csak azt szeretném mondani, hogy a kereszténység ideje nem azonos a mindennapi értelemben vett idővel, a kronosszal, hanem a kairosz az, ami meghatározza. A kronosz a sivár anyagi idő, a kairosz a jelentéssel és jelentőséggel teli idő, amely az örökkévalósággal rokon. De le is csatlakozom gyorsan erről a vonalról, mert nem erről szeretnék beszélni, ez csak úgy eszembe jutott. A Konklávé című filmről jutott eszembe, amit nemrég néztem meg egy minden bizonnyal illegálisan működő orosz oldalon, kiváló minőségben.
Ebben a filmben a kairoszról nem esik szó, csak a kronosz kétségbeejtő működésével szembesülünk.
Magas labda lenne azonnal, zsigerből gyalázni ezt a tavaly ősszel bemutatott, Edward Berger rendezésében készült filmet. Magas labda lenne, kényelmes, olyasmi, mint például Magyar Pétert vagy Puzsér Róbertet (másfelől Orbán Viktort vagy Bayer Zsoltot) gyalázni. Tőlem gyalázást senki nem fog hallani vagy olvasni, mert Pilinszky Jánossal mély egyetértésben azt gondolom, hogy „nincs az a marhabélyeg, mit meg ne érdemelnék.” Ami szabad értelmezésemben azt is jelenti, hogy nincs jogom gyalázni senkit ezen az árnyékvilágon. Azért nincs, mert magam is érintett vagyok az általános és a specializált gyarlóságban, honnan is venném hát a bátorságot ahhoz, hogy mások gyarlóságait megítéljem. Véleményem lehet mások viselt dolgairól, mondatairól, egyetérthetek velük vagy elutasíthatom őket, de a másikat megalázni, gúny tárgyává tenni, emberi mivoltában sérteni – ez valami egészen más.
Ezt a kitérőt csak azért tettem, mert nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá azt a tébolyt, ami erre az országra rászabadult.
E téboly születésének körülményeit most nem boncolgatnám, messzire vezetne, és talán már felesleges is, csak annyit mondanék, hogy abból nem lesz országegyesítés, ha a politikai ellenfeleinket nem tekintjük embernek, ha arcpirítóan primitív mémekben, videókban, plakátokon, mifenén mocskoljuk őket. Ha Hont András Deák Dániellel smárol a Puzsér Róbert által megálmodott mémben, az mennyiben szolgálja a készítője által az Erzsébet-hídon hangoztatott és hőn óhajtott nemzetegyesítést? De ugyanígy mennyiben szolgálja a haza üdvét az, ha ötszázadik alkalommal látom a videót, amelyben Magyar Péter erősen spiccesen kúszik át egy csaj lábai között az Ötkertben?
Ez csak két kiragadott példa arra az okádék nívóra, ami itt elúrhodott, már jó ideje, és amit személy szerint kikérek magamnak.
És úgy vezet ez a Konklávé című filmhez, hogy ott is nagyjából ezzel a nívóval találkozhat a néző. Megkapjuk itt mindazt, amit a mai magyar közélettől is megkapunk. De semmi többet. Ármánykodás, helyezkedés, aljasság, egymás lejáratása, izzó gyűlölet. A Sixtus-kápolnában ugyanaz történik, mint a világban, ezt állítja ez a film, ez az üzenete. Jó, rendben. Nem kizárt, hogy ez (is) történik. Nekem nincsenek illúzióim. A baj itt azzal van, hogy ennek a filmnek ezen kívül az égadta világon semmi más mondandója nincs. Illetve ami van, a végső csavar, a „cliffhanger”, az viszont olyan, mintha egy gender-aktivista találta volna ki az Auróra nevű szórakozóhely kerthelyiségében.
Értem én, hogy az általánosan elfogadott nézet szerint a katolikus egyházon túllépett a történelem,
hogy a felvilágosodás óta nem vehető komolyan, hogy a „láthatatlan barátokra” való folyamatos hivatkozás egyre inkább megmosolyogtató ebben a mai világban, ami szerencsésen megtalálta a maga algoritmikus isteneit. Azt is értem, hogy a pápaválasztás végső soron nem más, mint hatalmi játszma, egymásnak feszülő érdekkörök izmozásának eredménye. Értek én mindent.
A Konklávé azt sugallja, hogy a katolikus egyház menedzsmentje semmiben sem különbözik egy multinacionális cég menedzsmentjétől, legfeljebb csak annyiban, hogy fura ruhákban járnak.
Nem slim fit zakók, hanem reverendák, ennyi a különbség. Edward Berger filmjeiben minden halott.
Előző munkája, a Nyugaton a helyzet változatlan ugyanezt a hullabűzt árasztotta, és nem azért, mert az első világháborús lövészárkokban játszódott, hanem mert minden gesztus és mozdulat élettelen volt benne. Sematikus, buta és felszínes volt az is, mint a Konklávé. Berger minden bizonnyal azért lett filmrendező, mert nagyon üzenni akart valamit a közönségnek. Ehhez az üzenethez azonban nem kell filmrendezőnek lenni. Sokkal egyszerűbb élete lenne, ha csupán posztolgatna.
Ez nem filmrendezés, hanem aktivizmus, ugyanúgy, ahogy jobbára az újságírás sem más ma már, mint aktivizmus.
Nem állít semmit a világról, pusztán egy narratívát népszerűsít. A Konklávé olyan, mint egy nagyon-nagyon hosszú Facebook-bejegyzés, amely szólhatna bármiről, kóbor kutyákról ugyanúgy, mint Magyar Péterről, Orbán Viktorról, Donald Trumpról vagy a román elnökválasztásról. A tárgya érdektelen, a hangoltsága pedig csak annyiban érdekes, hogy egy újabb bizonyítéka annak, hogy tényleg mindegy, miről készítünk filmet vagy miről írunk egy posztot, nem az a lényeg, hanem az üzenet. Az üzenet, ami leginkább a követőimnek szól, akik majd úgyis lájkolják, mert én írtam, függetlenül a tartalmától. A tartalom ma már lényegtelen.
A katolikus egyháznak van tartalma, van lényege, és roppant sajnálatos módon van üzenete is.
A katolikus egyház „tartalomgyártója” nem e világból való. Ez a mi nagy szerencsénk. Ha nem így lenne, tényleg hagyhatnánk a fenébe az egészet.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Néztem ki a konyhaablakon, nem tudtam mit mondani. Sokáig nem tartott a csend, mert hirtelen másról kezdett beszélni, talán a vakondokról, amik kitúrják az eperpalántákat a konyhakertben. Győrffy Ákos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Olyasmi eddig nem fordult elő, hogy a valósággal való kapcsolatban tömeges méretekben álljon be törés. Vagy nem is törés, inkább tömeges elfordulás. Győrffy Ákos írása.
(Nyitókép: Joe Raedle/Getty Images, Konklávé)
A ma kezdődő 21. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválnak magyar szempontból is erős a felhozatala. Itt debütál Nemes Jeles László és Deák Kristóf új mozija, és egész estés portréfilm rajzolja fel Bölöni László és Dargay Attila életét.
Vérgőzös akcióvígjáték a család, a feleség, a gyerekek és persze a nagypapa fontosságáról. Senki 2. – kritika.
Pedig az a remény költözött a szívekbe, hogy egy ilyen összetartó, egyet akaró közösség tartósan, társadalmi méretekben is megteremthető.
Kényes témát csomagolt nevetős-megható road movie-ba első játékfilmjében a francia Enya Baroux. A Jó utat, Marie inkább a családi összetartozás fontosságáról, mintsem arról beszél, van-e joga az embernek megmondani, mikor óhajtja befejezni a földi pályafutását.
A Többesélyes szerelem lehetett volna egy izgalmas, a jelen társadalmára reflektáló, okos film – sőt, az Előző életek után pontosan ezt vártuk. Ehelyett egy kliséhalmazt kapunk. Igaz, beszélgetésindítóként még így is működik.
Egy, a helyszínen talált írás szerint gázlopásban érintett bűnszövetkezetek csaptak össze.
A nyár második felére égető kérdés lett a vaddisznóhelyzet Hegyvidék területén: a XII. kerületben egyre több vaddisznó tűnik fel, amit az önkormányzat altatólövedékekkel próbál kezelni. Az állatvédők szerint ez embertelen, petíció indult a vaddisznók védelmében.
31 évesen, két gyerek apjaként mártírrá vált, ami sokkal rosszabb az ellenzői számára, mintha még száz évig beszélgethetett volna diákokkal.
