Henger Éva, Cicciolina és aki felfedezte őket – film készült az olasz pornóipar fénykoráról

Jakab Bertalan írása

Van, amikor a magyar címek alaposan átejtik a nézőt. Erre a legszélsőségesebb talán az Erőszakik volt, amely alapján Martin McDonagh drámájáról azt gondolhatnánk, egy idióta vígjáték, de említhetnénk az – IMDB szavazatai alapján – minden idők legjobb sorozatának számító Breaking Badet is. Utóbbit itthon Totál szívásra keresztelték át, mintha egy füves komédia lenne kretén kölykökről. 

Esetünkben azonban a forgalmazó nem azzal veri át a nézőket, hogy teljesen eltérő műfajú alkotást ígér, hanem egy egészen más történetet. Bár a Diva Futura – A Cicciolina-sztori valóban ábrázolja a magyar származású olasz pornósztár emberi arcát, mégis olyan, mintha a Csillagok háborúja annak idején A Leia Organa-sztori alcímmel futott volna; fontos része persze Lucas világának a Carrie Fisher által megformált hercegnő, de mégiscsak mellékszereplő.

A történet középpontjában ugyanis esetükben sem a Staller Ilona néven született szexikon, hanem az őt felfedező Riccardo Schicchi áll, akivel együtt alapították meg a Diva Futura nevű céget, 

És nemcsak a magyar címadók, hanem eleinte a rendező is megvezeti a nézőt. A kronológiailag ugráló elbeszélésmód kezdetben egy ahhoz hasonló őrült ámokfutást sejtet, mint amilyet például A Wall Street farkasában láthatunk; ezúttal is egy olyan férfi útját követjük végig, aki villámgyorsan dúsgazdaggá és szupersikeressé vált, majd a felívelés után jött a leejtő, de közben félúton elveszti a józan eszét. Legalábbis ezt gondolhatnánk, amikor az első jelenetben egy temetésén járunk, Schicchi pedig arról panaszkodik, hogy akitől épp végső búcsút vesznek, annak megették a fejét. Biztosan valami kemény maffialeszámolás történhetett, gondolhatjuk joggal, de aztán kiderül, hogy nem egy ember, hanem egy házi kedvencként tartott kígyó gyászszertartása zajlik.

Aztán visszaugrunk az időben, és ahogyan elkezd kirajzolódni előttünk a főszereplő, egyértelművé válik, hogy nem egy Tiger King típusú szélsőséges figuráról van szó, hanem egy kifejezetten szürke alakról, akinek legfeljebb a hivatása érdekes. Nem látjuk kokaint szívni lányok fenekéről, semmi olyasmit nem tesz, mint amit elképzelnénk egy pornóproducerről a filmes élményeink vagy rapszövegek alapján 

Sőt, nagy valószínűséggel tiszteletteljesebben is viszonyul a gyengébbik nemhez, mint a legtöbb munkahelyen a góré: bár a felnőttfilmes iparra a legtöbben teljes joggal a nők tárgyiasításának és kizsákmányolásának a szimbólumaként tekintenek, a műfaj 2012-ben meghalt úttörőjét – ha még élne – valószínűleg feleannyira sem tudnák szétszedni egy podcastben a vadfemministák, mint a legtöbb kollégáját. 

A filmből kiderül, hogy Riccardo Schicchi már különc gyermekként is bálványozta a nőket, és később a forgatások során is mindent megtett, hogy a helyzethez mérten komfortosan érezzék magukat, sőt művészetként tekintett a szakmájukra. Részben ennek köszönhetően is ment csődbe; amikor népszerűvé váltak az erőszakos, a nőket megalázó alkotások, 

Tudta jól, igenis felelőssége van: a filmjei fantáziákat ültetnek a nézők fejébe. 

Ugyanakkor azért némileg álszent is volt, a saját feleségének, Henger Évának megtiltotta, hogy pornókban szerepeljen. Ironikus módon intelmei süket fülekre találtak, végül a házastársa ugyancsak szép kis karriert futott be a szakmában. Viszont ezt a képmutatást leszámítva alapvetően jóindulatú és nem szélsőséges figuráról van szó – legalábbis a film szerint, nem mentem utána, mennyire színezték ki, hanem önálló alkotásként kezeltem. 

Ezért viszont nem annyira izgalmas a sztorija. És csalódni fog az is, aki némi erotika reményében zarándokol el a moziba, 

Viszont nem is a kéjelgés volt a célja Giulia Louise Steigerwalt rendezőnek, hanem hogy részletgazdag képet alkosson erről a világról. És ha kissé felszínesen is, de azért megismerhetjük a civil arcát a korábban említett Cicciolina és Henger Éva mellett például a tragikusan fiatalon elhunyt Moana Pozzinak is, aki hazájában jóval ismertebb volt, mint kolléganői. Utóbbit remekül illusztrálja, hogy a 2016-os Disney-mesének, a Moanának Olaszországban meg kellett változtatni a címét, ugyanis könnyen távolmaradtak volna a családok, és hidegzuhanyként ért volna számtalan idősebb férfit is, aki nem vágyott volna másra, mint hogy nosztalgiázzon egyet a pubertáskori szexuális ébredésén, aztán egy animációs mesét kap helyette.

És bár a Diva Futura kifejezetten langyos, de azért a korabeli olasz slágerek, a vibráló, a korszakot tökéletesen megidéző képei és néhány drámai pillanata miatt 

Kivéve, ha eszünkbe jut, hogy ez idő alatt az otthonunk kényelmében újranézhettük volna Paul Thomas Andersontól a Boogie Nightsot, ami azért mégis a mai napig az abszolút csúcsfilm ebben a tematikában.

Diva Futura: A Cicciolina-sztori – olasz filmdráma, 2024. A Vertigo Média forgalmazásában december 4-től országszerte a mozikban.

Nyitókép:  Groenlandia