Az emberiség történetében példátlan fordulópont jött el – még csak hasonlót sem ismerünk

Lányok és fiúk állnak a tengernek háttal és látványosan mosolyognak a telefonjukba. Sokan vannak, legalább húsz ilyen lányt és fiút láttam a nagyjából egy kilométeres tengerparti séta során. Szigorúan háttal a tengernek, mert a lényeg az ő látványos és leginkább mesterkélt mosolyuk, amihez a tenger csupán háttérnek kell.

A világ, mint díszlet, csak az a kérdés, mihez. A folyamatos nárcisztikus önreprezentációhoz. Amikor a világ díszletté válik, az egyúttal azt is jelenti, hogy a valósággal való kapcsolatban törés áll be. 

Tételezzük fel, hogy az általunk ismert világ a valóság. Ezt csak azért szükséges megjegyezni, mert nem tudjuk teljességgel kizárni, hogy nem így van. Mi van, ha nem ez a valóság. Mi van, ha egy szimulációban élünk. Mi van, ha valakinek az álmában élünk. Mi van, ha egy beláthatatlanul fejlett technológia által megalkotott virtuális térben élünk. Mi van, ha a tényleges valóságnak egy elhanyagolható részét vagyunk csak képesek érzékelni, és ezt tekintjük totális valóságnak. Lehetne még sorolni további variációkat. A világvallások ezoterikus vonulatai sincsenek kibékülve a köznapi valóságfogalommal. Ezt a valóságot leginkább egyfajta valóságszurrogátumként írják le. Legfeljebb lefokozott valóság, takaréklángon pislákoló létezés. Munkahipotézisként maradjunk annál, hogy az általunk ismert világot nevezzük valóságnak.

Nem tudom, mi. Nem érhető tetten, nem megfejthető. A tudatban, az érzékelésben csak az irritáció lenyomatát hagyja. Nyugtalanít. De ebbe most ne menjünk bele, maradjunk a munkahipotézisként elfogadott valóságnál. Ennek a valóságnak fordít hátat a szemünk láttára egy egész nemzedék. Pontosabban mostanra már egymást követő nemzedékek. Létezésük súlypontjait a virtuális térbe helyezték át. Az emberiség eddigi históriájában példátlan fordulópont. Még csak hasonlót sem ismerünk.

Vagy nem is törés, inkább tömeges elfordulás. Mert a törés traumatikus előzményeket feltételez, itt viszont traumatikus előzmény nem volt, csak ez az elfordulás. Köszönjük, de ezt, amit valóságnak neveznek, mi többé nem kérjük, gondolják ezek a tömegek, vagy nem is gondolják, egyszerűen csak megtörtént velük. Ez, amit valóságnak neveznek, háttérnek még megfelel. A hullámzó tenger, egy levendulamező, egy drámai naplemente, egy sikátor egy régi városban, mint háttér ahhoz, hogy minél hatásosabban tűnjek fel az immár otthonomként meghatározott virtuális térben. 

De mindez persze csak a felszín, mert a nárcisztikus önreprezentáció dögletes intenzitású áradása a közösségi médiában csak a legkülső héja valaminek.

A virtuális valóságba áthelyezett tudat kísértetiesen hasonlít ugyan a valóságban maradt tudatra, de már nem ugyanaz. A valóságban ugyanis van valami, amit a virtuális tér nem képes maradéktalanul rekonstruálni. A valóságos dolgokkal, jelenségekkel való közvetlen kapcsolat minősége adja ki egy élet súlyát, térfogatát és jelentőségét. Az e kapcsolatból adódó következtetések, tapasztalatok és felismerések nélkül nem beszélhetünk sorsról, szerelemről, barátságról, tragédiáról, boldogságról, halálról, egyszóval arról, ami életünk tényleges értelmét adja.

Ernst Jünger írja egy naplójegyzetében, hogy ha belemarkolunk a langyos anyaföldbe, az mindennél otthonosabb és megnyugtatóbb érzés, ami tudatosítja bennünk, hogy létezünk, és hogy miféle rejtélyes kapcsolatban is vagyunk a világmindenséggel. Le kell hajolni és bele kell markolni a földbe. 

Ma mintha az látszana, hogy az emberiség egy nem elhanyagolható része már nem óhajt lehajolni és belemarkolni a földbe. Ami drámai következményekkel jár. Az emberiségnek hosszú története során még soha nem kellett szembenéznie azzal, hogy mi történik, ha a technológiája által létrehozott világba költözteti át a tudatát.

Az elég jól látható például, hogy egy társadalom működésére milyen végzetes hatással lehet mindez. Alig hallani valódi beszélgetéseket, inkább csak kinyilatkoztatásokat. Önjelölt véleményvezérek százai ontják napi szinten a tartalmakat követőik legnagyobb örömére, de ezeknek a tartalmaknak a legritkább esetben van tartalma, mintha ugyanazt hallanánk és olvasnánk minden áldott nap. Mert tényleg ugyanazt halljuk és olvassuk minden áldott nap. 

Néhány napja adta hírül egy lap, hogy megszűnt a tihanyi visszhang, pedig fénykorában tizenhat szótagnyi szöveget is képes volt visszhangozni. Egy ismerősöm azzal kommentálta mindezt, hogy

A valósággal való kapcsolatunk került súlyos válságba. Néha fizikailag is érzem ezt a krízist. Olyan, mintha minden lebegne. Mintha semminek nem lenne súlya már. Mintha már semmiből nem következne semmi. Ami tegnap még hallatlanul fontos hírnek tűnt, mára jelentéktelenné vált, a mai nap hallatlanul fontos eseménye pedig holnapra válik jelentéktelenné. 

Ennek a döntésnek természetesen vannak politikai, társadalmi, közéleti vetületei is, de elsősorban életbevágó emberi vetületei vannak. A legjobb talán az lenne, ha az előttünk álló, minden jel szerint pokolinak ígérkező évben a valósággal való kapcsolatunkon merengenénk, és nem a tartalomgyártók legfrissebb kontentjein. Minden más ebből következik majd.

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)