Olyasmi eddig nem fordult elő, hogy a valósággal való kapcsolatban tömeges méretekben álljon be törés. Vagy nem is törés, inkább tömeges elfordulás.
Lányok és fiúk állnak a tengernek háttal és látványosan mosolyognak a telefonjukba. Sokan vannak, legalább húsz ilyen lányt és fiút láttam a nagyjából egy kilométeres tengerparti séta során. Szigorúan háttal a tengernek, mert a lényeg az ő látványos és leginkább mesterkélt mosolyuk, amihez a tenger csupán háttérnek kell.
Mintha az egész világ, illetve a világ általuk erre alkalmasnak ítélt összes részlete csak azért létezne, hogy háttérként szolgáljon az arcukhoz.
A világ, mint díszlet, csak az a kérdés, mihez. A folyamatos nárcisztikus önreprezentációhoz. Amikor a világ díszletté válik, az egyúttal azt is jelenti, hogy a valósággal való kapcsolatban törés áll be.
Tételezzük fel, hogy az általunk ismert világ a valóság. Ezt csak azért szükséges megjegyezni, mert nem tudjuk teljességgel kizárni, hogy nem így van. Mi van, ha nem ez a valóság. Mi van, ha egy szimulációban élünk. Mi van, ha valakinek az álmában élünk. Mi van, ha egy beláthatatlanul fejlett technológia által megalkotott virtuális térben élünk. Mi van, ha a tényleges valóságnak egy elhanyagolható részét vagyunk csak képesek érzékelni, és ezt tekintjük totális valóságnak. Lehetne még sorolni további variációkat. A világvallások ezoterikus vonulatai sincsenek kibékülve a köznapi valóságfogalommal. Ezt a valóságot leginkább egyfajta valóságszurrogátumként írják le. Legfeljebb lefokozott valóság, takaréklángon pislákoló létezés. Munkahipotézisként maradjunk annál, hogy az általunk ismert világot nevezzük valóságnak.
Miközben van valami nyugtalanító, irritáló elem ebben a valóságban, ami miatt az ember folyamatosan gyanakszik rá. Valami nem stimmel vele.
Nem tudom, mi. Nem érhető tetten, nem megfejthető. A tudatban, az érzékelésben csak az irritáció lenyomatát hagyja. Nyugtalanít. De ebbe most ne menjünk bele, maradjunk a munkahipotézisként elfogadott valóságnál. Ennek a valóságnak fordít hátat a szemünk láttára egy egész nemzedék. Pontosabban mostanra már egymást követő nemzedékek. Létezésük súlypontjait a virtuális térbe helyezték át. Az emberiség eddigi históriájában példátlan fordulópont. Még csak hasonlót sem ismerünk.
Olyasmi eddig sosem fordult elő, hogy a valósággal való kapcsolatban tömeges méretekben álljon be törés.
Vagy nem is törés, inkább tömeges elfordulás. Mert a törés traumatikus előzményeket feltételez, itt viszont traumatikus előzmény nem volt, csak ez az elfordulás. Köszönjük, de ezt, amit valóságnak neveznek, mi többé nem kérjük, gondolják ezek a tömegek, vagy nem is gondolják, egyszerűen csak megtörtént velük. Ez, amit valóságnak neveznek, háttérnek még megfelel. A hullámzó tenger, egy levendulamező, egy drámai naplemente, egy sikátor egy régi városban, mint háttér ahhoz, hogy minél hatásosabban tűnjek fel az immár otthonomként meghatározott virtuális térben.
De mindez persze csak a felszín, mert a nárcisztikus önreprezentáció dögletes intenzitású áradása a közösségi médiában csak a legkülső héja valaminek.
A legkülső héj alatt van más is, még ennél is cifrább jelenségek.
A virtuális valóságba áthelyezett tudat kísértetiesen hasonlít ugyan a valóságban maradt tudatra, de már nem ugyanaz. A valóságban ugyanis van valami, amit a virtuális tér nem képes maradéktalanul rekonstruálni. A valóságos dolgokkal, jelenségekkel való közvetlen kapcsolat minősége adja ki egy élet súlyát, térfogatát és jelentőségét. Az e kapcsolatból adódó következtetések, tapasztalatok és felismerések nélkül nem beszélhetünk sorsról, szerelemről, barátságról, tragédiáról, boldogságról, halálról, egyszóval arról, ami életünk tényleges értelmét adja.
Ehhez tapintani, érezni, látni, hallani, szagolni, értelmezni kell a valóságot.
Ernst Jünger írja egy naplójegyzetében, hogy ha belemarkolunk a langyos anyaföldbe, az mindennél otthonosabb és megnyugtatóbb érzés, ami tudatosítja bennünk, hogy létezünk, és hogy miféle rejtélyes kapcsolatban is vagyunk a világmindenséggel. Le kell hajolni és bele kell markolni a földbe.
Ma mintha az látszana, hogy az emberiség egy nem elhanyagolható része már nem óhajt lehajolni és belemarkolni a földbe. Ami drámai következményekkel jár. Az emberiségnek hosszú története során még soha nem kellett szembenéznie azzal, hogy mi történik, ha a technológiája által létrehozott világba költözteti át a tudatát.
Nem belátható egyelőre, hogy mi minden fog következni ebből. Bizonyos tendenciák azért már most is láthatók.
Az elég jól látható például, hogy egy társadalom működésére milyen végzetes hatással lehet mindez. Alig hallani valódi beszélgetéseket, inkább csak kinyilatkoztatásokat. Önjelölt véleményvezérek százai ontják napi szinten a tartalmakat követőik legnagyobb örömére, de ezeknek a tartalmaknak a legritkább esetben van tartalma, mintha ugyanazt hallanánk és olvasnánk minden áldott nap. Mert tényleg ugyanazt halljuk és olvassuk minden áldott nap.
Néhány napja adta hírül egy lap, hogy megszűnt a tihanyi visszhang, pedig fénykorában tizenhat szótagnyi szöveget is képes volt visszhangozni. Egy ismerősöm azzal kommentálta mindezt, hogy
azért tűnt el, mert nem maradt mára tizenhat elismétlésre méltó szótag. Tényleg nem nagyon maradt.
A valósággal való kapcsolatunk került súlyos válságba. Néha fizikailag is érzem ezt a krízist. Olyan, mintha minden lebegne. Mintha semminek nem lenne súlya már. Mintha már semmiből nem következne semmi. Ami tegnap még hallatlanul fontos hírnek tűnt, mára jelentéktelenné vált, a mai nap hallatlanul fontos eseménye pedig holnapra válik jelentéktelenné.
Amiről itt záros időn belül döntenünk kell, az leginkább az, hogy a valóságban szeretnénk-e élni a továbbiakban, vagy nem.
Ennek a döntésnek természetesen vannak politikai, társadalmi, közéleti vetületei is, de elsősorban életbevágó emberi vetületei vannak. A legjobb talán az lenne, ha az előttünk álló, minden jel szerint pokolinak ígérkező évben a valósággal való kapcsolatunkon merengenénk, és nem a tartalomgyártók legfrissebb kontentjein. Minden más ebből következik majd.
***
Ezt is ajánljuk a témában
A forrást, amelyből a hellén, a római és a később ezekre épülő kultúrák születtek, ihatatlanná tettük. Győrffy Ákos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Ideje volna észrevenni, hogy minek is tapsolnak oly sokan mostanában. A kötelező érvényű felismeréseknek, mondanám most finoman és visszafogottan. Győrffy Ákos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Adódik a kérdés: Schiff András vajon mennyire érti azt, amit játszik? Mennyire érti Bachot, mennyire Bartókot, mennyire Beethovent? Győrffy Ákos írása.
(Nyitókép: R.J. / Mandiner)
A Nemzeti Tömörülés vezetője szerint Franciaország, Németország és Olaszország közösen alakíthatná át az európai migrációs és gazdasági politikát.
A kétoldalú kapcsolatokat javítanák.
„Készen állunk az előrelépésre” – fogalmazott Andrij Szibiha a magyar-ukrán kapcsolatok kapcsán. Az ukrán tárcavezető hangsúlyozta, hogy országa a partnerekhez méltó, közvetlen párbeszédet sürget az új budapesti kabinettel, ám a technikai részletek és a pontos időpontok egyelőre még tisztázásra várnak.
A Szlovák Nemzeti Párt elnökének nem tetszett a „felvidékezés”.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Scott Bessent szerint a korábbi könnyítést szegényebb országok kérték, de Washington nem hosszabbít.
A magyar válogatott játékosokat foglalkoztató német Melsungen legyőzte az Imre Bencével felálló THW Kiel gárdáját a férfi kézilabda Európa-liga fináléjában.
Több rekord is megdőlt az álomgyárban.
