A gyerekeim Budára jártak iskolába (2018)

"Szerettél ide járni?

Egyáltalán nem. Nincsenek jó emlékeim az egyetemről, sok komplexusos évet okoztak nekem, nem igazán találtam a helyem. Mi voltunk az első A szakos diákok, akik 18 évesen felvételt nyertünk. Ez a rendszerváltás éve volt, nagy zavar uralkodott a szakon. Nem voltak még lefordítva a könyvek, az angol könyvekhez nem lehetett hozzáférni, a tanárok nem tudtak mit kezdeni velünk, mert túl fiatalok voltunk. A szakdolgozatomra értem be, amit pont a tábori élményemből írtam meg. Cigány gyerekekkel készítettem interjúkat arról, hogy nekik milyen érzés cigánynak lenni Magyarországon. Pont fordítva közelítettem az előítéletesség témájához, addig elsősorban azzal foglalkoztak a kutatások, hogy a nem romák hogyan viszonyulnak a romákhoz. Az egyetem alatt fél évet Utrechtben töltöttem, majd kikerültem New Yorkba a New Schoolba, ahol már kifejezetten rasszizmus-elméletekkel foglalkoztam. Elmentem önkéntesnek Bronxba, egy iskola-előkészítő programba, ahol nagyon szegény fekete és Puerto Ricó-i gyerekekkel foglalkoztak. Nagy felismerés volt látni, hogy mennyire hasonló dolgokkal küzdenek az ottaniak, mint mi itthon. (...)

Három gyereked van. A gyereknevelésbe tudatosan beépítetted ezt a szemléletet, vagy a gyerekek a jó példákból tanulnak?

Sokat beszélünk a munkámról, de inkább a minta számít, nem a tudatosság. Mi Budán, egy jó kerületben lakunk, hiába jártak a gyerekeim állami iskolába, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem lesz cigány osztálytársuk. Ezt elfogadtam a valóság részeként, és nem vittem át őket csak azért egy másik iskolába, hogy megtapasztalják, milyen az, amikor vegyes az osztály összetétele. Önazonosnak kellett maradnom. De Dávid fiam az 50 órás közösségi szolgálatát egy cigánytelepen töltötte, óvodás gyerekeket korrepetált. Szerette ezt a munkát, másfél évig csinálta. Amikor nagyon sok időt töltöttem nyomorúságos helyzetben élő családok között, ahol szívszorító történetekkel szembesültem, az összes gyereket legszívesebben örökbe fogadtam volna, nehéz volt hazajönni, és a gyerekeim individualista problémáit a helyén kezelni. A két teljesen különböző világot összeegyeztetni a fejemben meg az érzelmeimben. Mindig arra gondoltam, de jó, hogy háromszáz kilométert kell utaznom, és az M3-as autópályán van időm átállni.”