Éljen a háború! Éljen Von der Leyen és Mark Rutte lelkes idiotizmusa!

Nyugaton a helyzet változatlan. Erich Maria Remarque nagy hatású regényének címe egyszerre idézi fel az értelmetlenül lemészárolt generációk sorsát, a boldog békeévek temetését és a mit sem tanuló nyugatiak ostoba, soha el nem múló felelőtlenségét.

ami akkor is begyógyíthatatlan sebeket ejtett volna, ha csakugyan hazatérnek, mire a falevelek lehullanak. És aki azt hitte, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő (ugye, ismerjük Apró Antal esetét, aki 1956. október 6-án, a Rajk temetésen azt mondta: „Soha többé!”, aztán nem telt el két év, és ő jelentette be a Parlamentben az újabb koncepciós per vádlottainak kivégzését…), nos számukra

A NATO főtitkár Rutte például két nem NATO-tagállam harca kapcsán így nyilatkozott: annak érdekében, hogy Ukrajna a lehető legjobb pozícióban legyen a béketárgyalások kezdetekor, az országot a lehető legerősebbé kell tenni katonai szempontból. Az ukrán hadsereg megerősítése érdekében a „létfontosságú amerikai felszerelések beszerzését” sürgette, amelyek közül az elfogó vadászgépeket és a légvédelmi rendszereket emelte ki.

Éljen a háború!

Nekem tényleg a szívem csücske Itália, az olasz nyelvnek köszönhetem a feleségemet, de inkább arról kéne nyilatkoznia a tábornok úrnak, igaz-e, hogy honfitársai jó pénzért embervadász szafarikat rendeztek Szarajevó ostromakor a környező hegyekből a civilekre. Vagy a túlzott kardcsörtetést az a vicc motiválja, mely szerint beront Hitlerhez a szárnysegédje: „Mein Führer, az olaszok beléptek a háborúba!” „Hát küldj ellenük egy hadosztályt!” „De mellettünk léptek be.” „Akkor kettőt küldjél!”

Éljen a háború! A franciáknál egy bizonyos

És nem, nem a Földközi-tenger partján, a nizzai sétányon vagy az Alpokban, a La Manche csatornánál, esetleg az égő Notre Dame mellett védené az identitást, hanem Oroszországban; ott kellene elesni sok ezer kilométerrel arrébb, ahogy már Napóleon katonái is tették. Nekünk ismerős ez a helyzet, amint fiaink a hazától távol, teljesen értelmetlenül hullanak el, ahogy az első világháborús katonanóta szól: „Ha kimegyek a doberdói harctérre, feltekintek a csillagos nagy égre. Csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám?”

Ami viszont mégis változik, hogy az egykor a világ legprofesszionálisabb hadseregének számító német (és tegyük hozzá, még nekik sem sikerült az oroszokat legyőzni), ma ott tart, hogy egy civil szállítmányozó tehergépjárművéből mintegy 20 ezer darab lőszer tűnt el. Az incidens a múlt héten történt keddre virradóra. A lőszereket egy utánfutóból lopták el, amit a teherautó sofőrje egy őrzés nélküli parkolóban hagyott éjszakára egy iparterületen.

Hogy mindez megmaradhasson komédiának (de legalábbis tanulságos, maximum bosszantó, esetleg olykor szomorú bohózatnak), azon pedig – iszonyatos ellenszélben – a magyar miniszterelnök próbál dolgozni. (No meg az USA elnöke, továbbá még egy-két felelős politikus az elmebetegek között.)

A honvédelem és a hazafiság természetesen szent fogalmak. Mi, akik Petőfin nőttünk fel és Egertől a Corvin-közig, Nándorfehérvártól Pákozdig tudjuk és merjük dicsőíteni a harcot („annak a kezében, kit fegyver szorongat, a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd”, írja Dsida), sosem vonjuk kétségbe a jogos önvédelmet. Ám itt most nem erről van szó.

Az ukránok sem a saját szabadságukért halnak meg, hanem a már rég eladott termőföldért, a multik vagy ki tudja, kiknek a kezére jutó ásványkincsekért. Annyi hasznuk lesz talán az egészből, hogy néhány ügyesebb legény eltesz pár fegyvert, amikkel még 5-10-20 év múlva is lehet bankot rabolni, ellenszenves szomszédot agyonlőni, bandát szervezni, iskolai lövöldözést játszani.

A német fiatalok, ellentétben Remarque nemzedékével (talán éppen azért, mert olvasták a könyvet, vagy tudják, mi jött utána), december 5-én országszerte iskolai sztrájkot és utcai demonstrációkat hirdettek a kötelező sorkatonaság tervezett bevezetése ellen.

Olaszországban sem kérnek az efféléből: a fiatalkorúak hatvannyolc százaléka nemet mond arra a kérdésre, hogy ha az ország háborúba lépne, elmenne-e katonának – derül ki abból a felmérésből, amelyet a kis- és fiatalkorúakért felelős olasz hatóság kezdeményezett a 14-18 évesek korosztályában.

S miközben Európa önjelölt urai hajszolnának bele minket egy külső ellenséggel vívott véres és értelmetlen háborúba (ld. még Isonzó), belül már vadul rágja az ellenség a fák gyökerét. Amiképpen az első világháborút is a hátországban veszítettük el, a jól megszervezett „forradalmaknak” köszönhetően.

Látva a német lőszerek sorsát, felmerül bennünk, hogyan jutnának el ezek Moszkváig? Ezúttal jobb lenne el sem indulni…

***

(Nyitókép: Sebastien Bozon / AFP)

***