Orbán Viktorral a magyar külpolitika felkerült a világtérképre

Kossuth az emigrációból élesen bírálta a kiegyezést, amivel az egyik fő baja az volt, hogy hozzákötvén sorsunkat egy birodaloméhoz, nem tud megjelenni – például a külpolitikában – a magyar hang és a magyar érdek. 

Érdekeink pedig végképp közömbössé váltak; Bosznia-Hercegovina, amelyik közvetlenül okozójává vált a casus bellinek, igazán nem a mi szívügyünk volt. Sőt: a terület annexiójával csak a monarchián belüli szláv lakosság arányát növeltük, bajszot akasztottunk Szerbiával, ráadásul Ferenc Ferdinánd igazán nem érte meg mindazt, ami utána jött, hiszen a trónörökös nem csinált titkot belőle, mennyire nem kedvel minket, és a birodalom szerkezetét is átalakította volna a mi rovásunkra.

Az 1914-et megelőző évtizedek hiányos – illetve a birodalminak alávetve gyakorlatilag nemlétező – magyar diplomáciája súlyos következményekkel járt.

Az utóbbi időben minden részrehajlás nélkül elmondható, hogy a magyar miniszterelnök elképesztő energiát fektet a külpolitikába, nem is eredmény nélkül. Magyarország jóval valós súlyát meghaladóan van jelen a nemzetközi tárgyalásokon, véleménye és karaktere nem csak kirajzolódik, hanem élesen el is különül attól a tömbtől, amelybe elvileg belesimul, mint annak idején a Habsburgok uniójába. Sokan kétségbe vonják, hogy szükség van-e ilyen markáns megjelenítésre, de a történelmi tapasztalat szerint sosem jöttünk ki jól belőle, ha csak sodródtunk.

A második világháborút megelőző években (igaz, Trianonban gyakorlatilag alternatíva nélküli kényszerpályára löktek minket) a németekhez, illetve a tengelyhatalmakhoz láncoltuk magunkat,

A valódi érdekeinket csak nagyon áttételesen tudtuk érvényesíteni, és igazából a Donnál éppen úgy nem a magunk háborúját vívtuk, mint korábban az Isonzó völgyében.

Aztán következett a szovjet megszállás, a külvilág számára megint eltűntünk egy birodalomban. 1956 rajzolt ugyan némi arcot (hosszú idő után egy nyugaton is népszerű és szép arcot) nekünk, de aztán a kádári reménytelen szürkeségben újra elvesztünk a kommunista országok gyűjtőfogalma mögött. 1989-ben a németek kiengedésével megint szereztünk egy kis előnyt, de kiaknázni nem tudtuk, 2004-ben csak tizedmagunkkal vettek fel az aktuális Unióba, és megmaradtunk a szemükben „Kelet-Európának”.

Már meg sem lepődünk, ha nagy újságok, tévés társaságok hírei, nagyhatalmak vezetői emlegetik a miniszterelnökünket, elemzők és ilyen-olyan oldali véleményformálók referenciaként (szélsőséges esetben akár elrettentő példaként) hivatkoznak rá. Most éppen Moszkvában tárgyalt, de az amerikai és a kínai elnök is szokta fogadni (az előbbi néha zavarba ejtően dicséri), de a feltörekvő országokkal, a Türk Tanáccsal éppen úgy kapcsolatot tart, ahogy száz év óta talán most a legjobb a viszonyunk a szlovákokkal és a szerbekkel. A mainstream európai vonalból ugyan kilóg, de volt ereje és képessége egy új frakció alapításával megvetni a lábát az Unió parlamentjében is,

Igaz ez a migráció és a háború kérdésében, de beigazolódni látszik az európai versenyképesség ügyében is.

Végre a ránk boruló, minket eltakaró, gyakran negligáló nagy egészből (amelyik soha nem akarta képviselni a mi érdekeinket, sőt) kidugtuk a fejünket, és a lehetőség szerint saját válaszokat keresünk. Újra az ajtónkon dörömböl egy olyan háború, amihez semmi közünk, bármiféle végifejlettel is jár, abból nekünk nagy hasznunk nem lehet, ellenben kárunk bőven. A korábbi kényszerpályák helyett most – rettenetes ellenszélben, de eltökélten – megpróbáljuk a magunk útját járni, bízva abban, hogy ezúttal más lesz a végkifejlet.

Tudjuk, hogy még a matematikában is olykor igazolást nyernek a sejtések, a politikában pedig sokkal gyakrabban. 

Nyitókép: Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Fischer Zoltán