Stagnálás mint gazdaságpolitikai bravúr: így mentette meg a gazdaságpolitika Magyarországot

A magyar gazdaság elmúlt három évét sokan egyetlen szóval próbálják leírni, ez pedig a stagnálás. Friss példa erre Palócz Éva makroelemző, a Kopint-Tárki vezérigazgatójának interjúja a 444-en. Az általa is használt stagnálás kifejezés mögött gyakran ott húzódik egy hallgatólagos ítélet is: ha nincs látványos GDP-növekedés, akkor a gazdaságpolitika máris kudarcot vallott.

Csakhogy ma már nem ebben a világban élünk. A kérdés ezért nem az, hogy miért nem úgy növekszünk, mint egy zavartalan globális konjunktúra idején, hanem az, hogy mi történt volna velünk ebben a történelmi léptékű válságban, ha nincs saját gazdaságpolitikai mozgásterünk, saját eszköztárunk és víziónk. 

Először is, a gazdaságpolitika nem egyetlen mutató – például a GDP-növekedés – maximalizálásáról szól, hanem egy sajátos, helyzetfüggő célrendszer követéséről. Vannak időszakok, amikor a gyors növekedés az elsődleges, máskor viszont a biztonság, a stabilitás vagy a korábban elért eredmények megvédése válik fő feladattá. Válsághelyzetekben az újraelosztás, a társadalmi és gazdasági feszültségek tompítása kerül előtérbe, míg kedvező környezetben a hatékonyság és a beruházások ösztönzése dominálhat. A jó gazdaságpolitika lényege éppen az, hogy minden körülmény között az adott helyzethez mérten optimális eredményt érjen el, nem pedig az, hogy mechanikusan egyetlen célmutatót hajszoljon.

A 2020-as évek eleje nem egyszerű ciklikus lassulást hozott, hanem egymást erősítő külső sokkok sorozatát. A pandémia utóhatásai, majd a háború és az energiaár-robbanás olyan mértékű terhet raktak az európai gazdaságokra, amire évtizedek óta nem volt példa. Magyarország esetében az energiaimport költsége egyetlen év alatt 6,8 milliárd euróról 16,8 milliárd euróra ugrott. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 10 milliárd euró tűnt el a gazdaságból, nem beruházások, nem bérek, nem fejlesztések formájában, hanem pusztán azért, hogy ugyanazt az energiát meg tudjuk vásárolni, mint korábban. Ez önmagában olyan mértékű sokk, amely bármely nyitott gazdaság növekedését képes lenullázni.

Ehhez járult hozzá az a tény, hogy Magyarország legfontosabb ipari partnere, Németország saját maga és az uniós bürokrácia gazdaságpolitikai kudarcsorozatának köszönhetően történelmi mélypontra került. Három egymást követő év német stagnálása illetve recessziója olyan környezetet teremtett, amelyben a magyar exportvezérelt ipar is elkerülhetetlenül fékeződik. A német ipari megrendelések visszaesése, az autóipari átállás nehézségei és a beruházások elhalasztása közvetlenül húzzák vissza a magyar gazdaságot is. Ezek a hatások nagyságrendileg akár két százalékponttal is csökkenthetik a GDP-t, függetlenül attól, hogy a belső oldalon mi történik.

A belső kereslet oldaláról ugyanis a gazdaság nem omlott össze, a saját belső dinamika megmaradt és megtámasztotta a kívülről lesokkolt gazdaságot. A fogyasztás és a szolgáltatások ma is körülbelül két százalékponttal járulnak hozzá a növekedéshez. A gondot az jelenti, hogy a külső kereslet gyengesége és a vállalati beruházások visszafogása ezt a pozitív hatást gyakorlatilag kioltja. Így alakul ki az a 0–1 százalék közötti növekedési sáv, amelyet sokan stagnálásként értelmeznek, miközben valójában egy az évtizedek óta nem látott külső válságsorozat ellenére is működő belső motor és egy erős külső fék eredőjéről van szó. A közgazdászok feladata nem a két oldalt összemosni, hanem különválasztani.

A valódi választóvonal ennek megfelelően ott húzódik, hogy mi történt volna, ha a gazdaságpolitika ebben a helyzetben megszorít, visszafogja a béreket, elengedi a fogyasztást, és hagyja, hogy a válság teljes súlya a háztartásokra és a munkaerőpiacra zuhanjon – azaz benne marad egy előző nemzetközi gazdasági rezsimre optimalizált növekedésfókuszú célrendszerben. Ez történt 2008–2009-ben: akkor a magyar gazdaság is összedőlt, a munkanélküliség megugrott, a bérek estek, a társadalmi költségek évekig velünk maradtak, a válság végigsöpört a magyar gazdaságon és társadalmon. 

Ettől tér el teljes egészében a 2010 utáni gazdaságpolitika, mert bár válságok továbbra is beütnek, ezek hatásaitól igenis meg lehet védeni a társadalmat. Így már nem csupán közpénzügyi értelemben simítja ki a kormányzat a ciklikusságok hatásait, hanem társadalmi, szociális, jóléti értelemben is így tesz, így növelve a kiszámíthatóságot. Az elmúlt években ennek megfelelően egy egészen más pálya rajzolódott ki, mert a gazdaságstratégia – egy a korábbinál válságállóbb magyar modell létrehozását követően – védekező állásba helyezkedett és a biztonságot helyezte előtérbe. 

A foglalkoztatás a sikeres gazdaságvédelemnek megfelelően végig stabil maradt, nagyjából 4,7 millió ember dolgozik, miközben a bérek nemhogy nem estek, hanem reálértelemben is jelentősen emelkedtek. 2021 vége óta az átlagos nettó reálkereset több mint 15 százalékkal nőtt, a teljes reáljövedelem pedig – amelybe a nyugdíjak, transzferek és egyéb jövedelmek is beleszámítanak – ennél is nagyobb mértékben emelkedett.

Ez önmagában is rendkívüli teljesítmény egy olyan időszakban, amikor Nyugat-Európa több országában a reálbérek hosszú ideig stagnáltak vagy csökkentek, és a gazdaságpolitika első reakciója sok helyen a megszorítás volt, ami a külső sokk belső felerősítését jelenti és a gazdaság belső elsorvasztásától várja a gazdasági visszapattanást. Magyarország ezzel szemben tudatosan bérvezérelt és fogyasztásvezérelt élénkítést választott rövid távú célként, mert abból indult ki, hogy ha a belső kereslet összeomlik, akkor a válság önmagát erősíti fel. 

A válságkezelés inkluzív jellege nem merült ki a bérekben. A családtámogatási rendszer, az anyák személyi jövedelemadó-mentessége, az otthonteremtési programok és a kamattámogatott hitelek mind azt szolgálták, hogy a bizonytalanság idején is legyenek kiszámítható kapaszkodók. Ezek nem egyszerű szociálpolitikai gesztusok voltak, hanem a gazdasági stabilizálás, avagy a biztonságteremtés eszközei: csökkentették a sokk továbbgyűrűzését, és fenntartották a jövőbe vetett bizalmat a társadalomban és a hazai vállalkozások között is. 

A hiány nem általános osztogatásra, hanem válságkezelésre, kamattámogatásra, beruházások előfinanszírozására és a háztartások védelmére ment el. A bevételi adatok összhangban vannak ezzel: a lakossághoz kötődő adók időarányosan teljesülnek, miközben a vállalati adóbevételek elmaradása a beruházási ciklus megtorpanását jelzi. Vagyis a válság súlya elsősorban ott jelenik meg, ahol valóban keletkezett: a külső piacokhoz kötődő vállalati szférában, nem a mindennapi megélhetés szintjén. Magyarországnak tehát nagyon is van költségvetése: a szuverén, rugalmas, a gazdaságpolitika céljait a lehető leghatékonyabban támogató büdzsé éppen az, ami nem csak papíron létezik.

Ebben az összefüggésben az iparszerkezetről szóló vita is más megvilágításba kerül. Az autóipari és akkumulátoripari fókusz sok kritikát kap, de a döntési helyzetet gyakran elfelejtik rekonstruálni. Az elektromos átállás idején nem az volt a kérdés, hogy ideális-e ez az út, hanem az, hogy megmarad-e az iparunk gerince. Akkumulátorgyártás nélkül az autóipar fokozatos leépülése lett volna a reális forgatókönyv. Az új kapacitások többsége 2025–26-tól kezd érdemben termelni, miközben párhuzamosan zajlik az elmozdulás más ágazatok – logisztika, élelmiszeripar, gyógyszeripar, védelmi ipar, üzleti szolgáltatások – felé. Ez a szerkezetváltás nem lehet látványos egy válságban, azonban a csendben zajló iparszerkezeti forradalom ilyenkor is zajlik.

A nagy kép tehát így rajzolódik meg: a magyar gazdaság egy soha nem látott külső sokk közepette nem omlott össze, nem veszítette el a foglalkoztatását, nem engedte el a béreket, nem mondott le a családok támogatásáról, és nem fagyasztotta be a jövőbe mutató beruházásokat. Ez nem kudarc, hanem a megváltozott világhoz való gyors és mély alkalmazkodás bizonyítéka. Sőt, ha a mércét nem a békeidős növekedési csúcsokra, hanem a válságállóságra és a biztonságteremtésre hangoljuk át, akkor kifejezetten siker. A magyar gazdaságpolitika ugyanis válságüzemmódba kapcsolva képes megvédeni a magyar társadalmat és a jövőbeli növekedési képességet. 

Ezekben a válságos időkben a gazdaságban a növekedés helyett a biztonság kerül előtérbe, ideértve a korábbi gyors növekedés eredményeinek megőrzését (növekedési potenciál). Ez a biztonság mikroszinten azt jelenti, hogy a más gazdaságokat és társadalmakat szétrázó sokkhatás ellenében össze kell tartani a társadalmi-gazdasági alrendszereket. Itt értékelődik fel a bevonó gazdasági növekedés, ami újraoszt, megvéd, és védőhálót húz a családok és a vállalkozások köré. 

Az elmúlt évek jelentették a rendszerváltoztatás óta eltelt időszak legkomolyabb stressztesztjét, amely a magyar modell minden elemét megkérdőjelezhette volna. A magyar gazdaságpolitika azonban átment a valóság tesztjén és csak ez a lényeges, mert a gazdaságpolitikának semmilyen közgazdász vagy intézmény kritériumainak nem kell megfelelnie, különben az emberek bizalmát veszítheti el.

2010 előtt a magyar családok voltak a gazdaságért, utána viszont a gazdaság a magyar családokért – így írta át a pragmatikus, patrióta gondolkodás a magyar gazdaságirányítás programkódját. 

***

***