Magyar Péter és Zelenszkij egy brancs – Kövér László a Mandinernek

Egy évvel ezelőtt azt mondta, hamarosan vége lehet az orosz–ukrán konfliktusnak, legalábbis katonai értelemben. Csalódott Donald Trumpban, amiért nem sikerült véget vetnie a háborúnak? Mikor lehet végre béke?

Nem csalódtam. Egy évvel ezelőtt, hasonlóan azokhoz, akik velem együtt optimistábbak voltak, csak reménykedtem abban, hogy van realitása a háború gyors befejezésének. Aztán mindannyiunknak szembesülnünk kellett azzal, hogy Donald Trump mozgásterének is vannak határai. Ő mégiscsak az Egyesült Államok elnöke, amely országnak hosszú évtizedeken keresztül – a hidegháború vége, a Szovjetunió bukása után – Oroszország volt az egyik legfontosabb geopolitikai riválisa. Utóbbi megközelítés az amerikai politikai elitben a mai napig létezik, a demokraták tekintetében egyöntetűen, de a republikánusok körében is részben jellemző. Másrészt – és ez a nagyobbik problémája – a jelenlegi európai elit az amerikai elnök belpolitikai ellenfeleinek, mondjuk ki, ellenségeinek a legszorosabb szövetségese.

Mire gondol? 

Akárcsak az ukrán, az európai vezetők is a háborúból élnek. Addig tart a politikai karrierjük, ameddig a konfliktus. Ez a háború – valamennyi fegyveres konfliktushoz hasonlóan – egyrészt tömegek mérhetetlen, emberi ésszel felfoghatatlan és nehezen leírható szenvedését hozza, másfelől egy szűk kisebbség meggazdagodását. Tehát erkölcsileg természetesen nem, de logikáját tekintve megértem mondjuk egy egyszerű TCK-s (az ukrán hadsereg mozgósítási szerve – a szerk.) gondolkodását: ha ebből aranybudit lehet varázsolni Kijevben, meg dollármilliárdokat lehet keresni a világ túlsó oldalán, akkor neki miért nem jár semmi? Még egy gondolat. Nem tudom, tisztában vagyunk-e azzal, hogy a Jóisten milyen adományában részesültünk akkor, amikor ezer évvel ezelőtt létrehoztuk a keresztény magyar államot, amely aztán Európában csupán három másik társra találva jogfolytonosan létezett a térképen. A folyamatos állami lét egyik fontos velejárójaként mindig is létezett egy magyar politikai elit, amely már a kezdetekkor is rendkívüli volt. A honfoglalás zseniális akciónak nevezhető, akárcsak a keresztény magyar állam létrehozása, felépítése és Európába való beillesztése. Bár csak Szent Istvánra szoktunk hivatkozni, államalapítónk mellett ott állt egy politikai vezetői réteg, a magyar törzsi, illetve a Gizellával beköltöző német papi és katonai elit, amely megvetette az állam alapjait. Ezt követően a magyar társadalomnak, nemzetnek mindig volt egy olyan vezető elitje, amely képes volt a történelemről való gondolkodás folytonosságát fenntartani, azaz mindig tanult az elődök tapasztalataiból, példáiból. Mindez később többek között a Hunyadiak, Bethlen Gábor, majd Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és a két világháború közötti politikai elit teljesítményében csúcsosodott ki. Ne felejtsük el, utóbbi mégiscsak képes volt egy halálra ítélt országot talpon tartani és Európa középmezőnyének élére vinni – aztán sajnálatos módon ez a politikai elit is elbukott a második világháborúban, nem tudván kimaradni a konfliktusból. Ukrajna sosem kapta meg ezt az adományt a történelem Urától. Nincs egy államszervező, államfenntartó képességekkel bíró nemzeti vezetői rétege. A fronton tisztességgel, bizonyos szempontból bámulatra méltó módon helytáll – tegyük hozzá, erre nem lenne képes nyugati katonai és pénzügyi segítség nélkül. Ugyanakkor a vezetőinek szemlátomást nincs meg a képességük ahhoz, hogy az utolsó ukrán katonáig vívott háború helyett a még megmaradt ukránságot megmentsék, és a saját szülőföldjükön való boldogulás esélyét megteremtve békét kössenek.

Mégis ki a fő felelős? 

Az, hogy Vlagyimir Putyin miért felelős, ezerszer elmondták és elmondják, nem is akarom kétségbe vonni. De a történet valójában onnan indult, hogy valakik jó üzletnek tartották Ukrajnát kibillenteni az ütközőzóna-státuszából. Az a globális politikai, pénzügyi-gazdasági hatalom, amelyet az Európai Unió és az európai nemzetállamok jelentős részének vezetői a mai napig szolgálnak, meg akarta szerezni a világ legjobb termőföldjeit, az ukrán bányákat, nehézipart és más erőforrásokat. S visszatérve az első kérdéshez, a cinikus, mégis bölcs mondást tudnám idézni: a háború akkor ér véget, amikor az újraépítés már nagyobb profitot hoz, mint maga a fegyveres konfliktus. Ettől nem vagyunk messze, de addig még nagyon sok ember fog meghalni.

A magyar–ukrán kapcsolatok mostanra mélypontra jutottak, a Barátság vezeték újraindításának halogatása miatt tovább éleződött a helyzet. Volodimir Zelenszkij elnök először azt mondta, hogy Orbán Viktor áprilisi vereségétől várja a viszony normalizálódását, majd a minap megfenyegette a miniszterelnököt.

Nehéz elmondanom azt, amit gondolok Zelenszkijről. Nem azért, mert abból diplomáciai botrány kerekedne – már túl vagyunk azon, hogy egy ilyen megnyilvánulás diplomáciai botrányt okozzon –, hanem mert ő mégiscsak azoknak az akár a fronton, akár a mindennapi megélhetésért harcoló ukránoknak az elnöke, akikkel szemben nem lehet megtagadni az emberi együttérzést. Akkor sem, ha egyébként más-más megfontolásból támogatják Zelenszkij politikáját. Ezért hadd ne foglalkozzam Zelenszkij felelősségével. 

 Bárki lenne vagy bárki volt az ő helyében, azt hajtaná, illetve hajtotta végre, amit előírtak neki. Tudjuk, hogy a majdani tüntetéssorozat hogyan és miért tört ki annak idején, ahogyan azt is, hogy Zelenszkij miért lett hirtelen békepártiból az utolsó emberig folyó harc támogatója. Azt engedi meg magának Magyarországgal szemben, amit Brüsszelből, Berlinből meg esetleg Londonból vagy Párizsból jóváhagynak neki. Ha holnap Brüsszelből azt üzennék neki, hogy a Barátság kőolajvezetéket meg kell nyitni, megtalálná a módját annak, hogy megindokolja, miért teszi. Ne legyen kétségünk: ma Zelenszkij azért engedheti meg magának az Európai Unióba nagy hangerővel igyekvő ország vezetőjeként, hogy két uniós tagállam legelemibb egzisztenciális érdekeibe belegázoljon, mert a megbízóinak ez áll érdekében – egy részük éppen Brüsszelben székel. 

Térjünk át a belpolitikára. Évek óta követjük a „küzdelmeit” az ellenzékkel a parlamentben, mások mellett Szabó Tímeával voltak emlékezetes szócsatái. Mire számít, találkozik velük májusban az Országgyűlésben?

Bár Magyar Péter előszeretettel hangoztatja, hogy ők semmilyen együttműködésre nem hajlandók a baloldallal, ha az erőviszonyok úgy hozzák, hogy rászorulnak néhány egyéni mandátumra – például Budapesten –, akkor ezeket a kompromisszumokat szerintem mindkét oldalon készek lesznek megkötni. Tehát nem lepődnék meg, ha újra találkoznánk – de az ellenkezőjén sem. Azonban Isten ments, hogy egyszer nosztalgiával kelljen visszagondolnom például Szabó Tímeára! Azt azért nehezen viselném.

Ami az új kihívót illeti, állandó számháború zajlik a közvélemény-kutatók között az esélyeket illetően. Ön kinek hisz?

Természetesen az olyan cégektől származó felméréseknek, amelyek szakmai hitelét nem erodálták a korábbi választási kampányok, vagyis amelyek nem szálltak be a manipulációs küzdelembe. A jelenleg a Tisza mellett és mögött lévő cégek mindegyike megégette már magát, gondoljunk 2022-re. Ma is olyan irracionális és könnyen leleplezhető manipulációt folytatnak, amely alapján ha lett volna még egyáltalán hitelük, akkor azt most végleg elvesztették volna. Azt gondolom, hogy a Fidesz jobban áll mind a listás eredményeket, mind az egyéni mandátumokban megmutatkozó erőviszonyokat illetően. Tehát ha lennének fogadási lehetőségek a londoni irodákban, akkor a mi győzelmünkre adnának kisebb oddszokat.

Ön is fogadna most a Fidesz győzelmére?

Önként sosem tenném, de ha muszáj lenne, akkor magunkra fogadnék – nem csak becsületből. Ám ne legyen kétségünk, szoros mérkőzés előtt állunk. A 2010-es, rendkívülinek mondható helyzetet követő valamennyi választáshoz képest összehasonlíthatatlanul szorosabb most az állás. Nem utolsósorban azért, mert Magyar Péterék, illetve a megbízói manipulációs gépezete megoldották azt, ami korábban nem sikerült. Idézve A tanú című filmet: ők ugyanaz a brancs, amely Kijev mögött is áll. A kudarcok után ezúttal nem az ellenzéki pártokat próbálták meg egyesíteni, hanem a Fidesszel szemben ellenérzéseket tápláló, potenciális ellenzéki szavazóbázist. Gyurcsány Ferenc korábban már megtette nekik a szívességet, hogy e potenciális szavazóbázis jelentős részéből kilúgozta azt az igényt, hogy értelmes politikai vitákat halljon a választást megelőzően. Ehelyett csúcsra járatta az indulatok felkorbácsolását. Magyar Péter tehát Gyurcsány Ferenc legjobb tanítványa a politikai gyűlöletkeltés szakmájában. Lényegében egyfajta igazságszolgáltatást láttunk az utóbbi hónapokban: a Gyurcsány Ferenc által gyűlöletből ácsolt dobogóra Magyar Péter hátulról fölkapaszkodott, lelökte róla a „nagy mágust”, és most ő áll ott pőre valóságában. Mindez politikai értelemben nyilvánvalóan nem volt kedvező a Fidesznek, de majd ezzel is megbirkózunk.

Azt azért nem lehet vitatni, hogy a társadalom jelentős része támogatja a Tiszát. Miért van így: ennyien szeretnének változást a politikában, vagy ennyien szeretik Magyar Pétert és a programját?

Milyen programra gondol? Arra, amelyet nem mutatnak be, mert különben megbuknak? Vagy arra, amit állítólag a mesterséges intelligenciával készíttettek, csak rajta van a szignójuk? Komolyra fordítva, azt gondolom, hogy aki ma Tisza-­szavazó, annak semmiféle illúziója nem lehet – és szerintem szinte bevallottan nincs is – sem Magyar Péterrel, sem az ő jellembeli adottságaival, vezetési képességeivel, sem a Tisza programjával kapcsolatban. Akik ma Magyar Pétert és a pártját támogatják, azoknak a legfontosabb motivációjuk a Fidesszel szembeni ellenérzés, hogy ne mondjam, oktalan gyűlölet. Hogy ezt mivel indokolják, az egy dolog, de hogy valójában honnan táplálkozik, azt rábízom a szociálpszichológusokra és a teológusokra. A jelenségnek megvan a maga mechanizmusa a demokráciákban. Ha nem voltak is feltétlenül mindig ilyen hőfokúak a választási küzdelmek Európában, láthattuk, hogy tizenhat év után minden kormányzat támogatottsága megkopik. Már csak azért is, mert felnő egy olyan generáció, amely nem is látott más politikusokat, mint az aktuális kormány képviselőit. A Margaret Thatcher és John Major fémjelezte konzervatív kormányt nagyjából ennyi idő után váltották le úgy, hogy közben egyébként 3-4 százalékos gazdasági növekedés volt az Egyesült Királyságban. E törvényszerűség mellett van egy másik ok is. Ha versenyelvűnek tekintjük a demokráciát, akkor igaz: ahol nincsenek hiteles játékvezetők, ott a verseny eldurvul.

Mit ért ez alatt?

Magyarországon ez a folyamat sajnos már a rendszerváltozás előtt megkezdődött, és 2010 után teljesedett ki. A valaha értelmiségiként számontartott réteg ugyanis feladta azt az ambícióját, hogy akár egy értelmes vitában elmagyarázza a politikai összefüggéseket a választópolgároknak. Mostanra lemondtak arról, hogy elemezzék a belpolitikai, az európai vagy éppen a geopolitikai helyzetet, hogy aztán – ki-ki a saját értékrendje szerint – felkínáljanak alternatívákat a politika és ezáltal a nemzet mint közösség számára. Miután ez az értelmiségi elit felszámolta önmagát a pártpolitikai küzdelmek szekértábor-háborúiban, azzal szembesülünk, hogy kétségessé vált: szellemi értelemben egy nemzet tagjai vagyunk-e még? Én azt mondom, hogy amit mi nemzet alatt értünk, az még leginkább Magyarországon létezik, éppen a korábban kifejtett ezer évnek köszönhetően. Az önazonosság elbizonytalanodása azonban durvább formában érzékelhető tőlünk nyugatabbra. Lássuk be: a politika legdurvább választási küzdelme eddig az Egyesült Államokban zajlott. Úgy tűnik, hogy az európai, nyugati típusú liberális demokráciának is kezd lejárni a szavatossági ideje. Ez olyan új kihívás, amelynek a megválaszolásával 2026 után, reményeink szerint továbbra is kormányzati pozícióban, foglalkoznunk kell – minden más olyan társadalmi és politikai program folytatása mellett, amelyről úgy gondoljuk, hogy közel visz bennünket az áttöréshez történelmi koloncaink levetésében. Ezt a kihívást a kommunikáció megváltozott technológiai formái is nehezíteni fogják. A mostani helyzet annak is a következménye, hogy az emberek egy része nem beszélget egymással, hanem vissza­igazolást keres a saját rögeszméire az úgynevezett közösségi médiában. Bár irtózom a hunglishtól, a social media – egyébként undorító – kifejezést megfelelőnek tartom a jelenség leírására.

Ennek ellenére lett időközben okostelefonja?

Nem, és ez nem is fog változni. De a számítógépet azért van, aki kezeli helyettem.

Mindenesetre a politikustársai a mostani időszakban a Facebookra költöztek, és ott kampányolnak jelentős részben.

Megköszönöm mindenkinek a közreműködést abban, hogy nekem ne kelljen leköltöznöm oda. Ezt egyfajta privilégiumnak, megbecsülésnek élem meg – és most nem ironizálok, a legcsekélyebb mértékben sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy valamiféle erkölcsi felsőbbség beszél belőlem azokkal szemben, akik akár önként, akár például a munkájukból kifolyólag használnak okostelefont. Mint minden fegyvert, a közösségi médiát is lehet jóra és rosszra használni. Kellemes meglepetés volt számomra a digitális polgári körök megalakítása, ami úttörő vállalkozást indított el: miként lehet a virtuális világot jó célra, közösségi célra használni, s hogyan lehet a hús-vér polgári köreinket – mindamellett, hogy megőrizzük őket a valóságos térben – átemelni a digitális világba. Ha a kezdeményezést komolyan vesszük, akkor annak nemcsak a politikai választási kampányban lesz haszna, hanem ha sikerre jutunk, a választás utáni nyugodtabb időkben is. Akkor majd megpróbálhatunk elgondolkodni azon, hogy miként lehet a 21. századi közösségépítésben mintákat adni a következő nemzedéknek.

Mit lát a közössége legfontosabb feladatának a kampány hátralévő idejében?

A legfontosabb, hogy mindenki hozzon magával még egy embert, és ne csak a választás napjára, hanem már most, a kampányban is. Sőt, a digitális világban zajló kampányban is, hiszen ha egyszer a küzdelem ott is zajlik, akkor azt a csatateret sem engedhetjük át az ellenfeleinknek. Pláne az ellenségeinknek, akik nem a mi személyes ellenségeink, hanem a hazánk ellenségei. Nekem egyetlen Tisza-szimpatizáns sem az ellenségem, ameddig nem tör a saját hazájának életére. Azonban a Tisza vezetői szemlátomást ezt teszik, hiszen egy másik, idegen állam szövetségében és idegen zsoldban harcolva próbálnak felkapaszkodni a kormányzati hatalomba, ahogyan ezt elődjeik – Károlyi Mihály, Kun Béla és Szálasi Ferenc – tették 1918–1919-ben és 1944-ben. Egy morális kommentárom azért minden tisztelt Tisza-szimpatizáns számára lenne.

Mégpedig?

1990 óta vagyok parlamenti képviselő, és 1988-ban részt vettem az ország első ellenzéki szervezetének megalapításában. Visszagondolva arra az időszakra, kijelenthetem: 

 Még azok részéről sem hallottam a bosszúállás vágyát tükröző megszólalásokat, akik személyesen vagy a felmenőik sorsa kapcsán konkrét, valóságos sérelmeket, szenvedéseket tudtak volna felsorolni. Indok éppen lett volna az elszámoltatásra – na nem olyanra, amilyen volt, hanem amilyen lehetett volna akkor, hogyha „tetszettünk volna forradalmat csinálni”. De talán nem véletlenül nem tetszettünk, hiszen mindenki úgy gondolta: van egy lehetőség a magyar nemzet előtt, amelyet meg kell próbálni együtt meg­ragadni. Úgy tűnik, ennyire futotta: ma azoknak a politikai leszármazottjai akarják a mi vérünket ontani, akiket annak idején futni hagytak azok, akik nem a bosszúállásban látták a megoldást.

A januári Fidesz-kongresszuson azt mondta, a mostani választáson a tét a minden. Konkrétan miről döntünk áprilisban?

Az akkor a történelem szennyáradata által felszínre dobott figurák csak rövid, epizódjellegű szereplői voltak a magyar politikának, de olyan károkat okoztak, amelyeket évtizedekig, sőt a mai napig nem tudtunk helyrehozni. Ha az a kérdés, hogy a mindenbe mi tartozik bele, a magyar államisággal, a magyar szuverenitással kezdem. Ha komolyan vesszük az ellenzék egynémely politikusának nyilatkozatát, akkor nem haboznának Magyarország szuverenitásával leszámolni. Van, aki kedélyeskedve csak „egy kicsi szuverenitásról” mondana le, más egyenesen az európai egyesült államok kívánatos voltáról beszél. „Egy brancs maguk” – mondhatnám ezeknek is. A lényeg, hogy a magyar nemzet semmilyen szuverenitásról nem mondhat le, mert ha egyszer megteszi, akkor annak visszaszerzése – Deák Ferenc nyomán – „mindig nehéz, s mindig kétséges”. Minden más pedig ebből következik. A majdnem nyolcmillió választópolgárt a legközvetlenebbül az érinti majd az új kormány felállásakor, hogy milyen lesz az adórendszer, lesz-e adócsökkentés a továbbiakban – vagy pedig a Tisza jelenleg kevésbé valószínű győzelme esetén a forrásokat azoknak a multiknak csatornázzák vissza, amelyek képviselőit már ismerjük. Kapitány „shellvtárs” – copyright by Bayer Zsolt –, az erstés ember meg az összes többi, multik által ide ejtőernyőztetett kétes egzisztencia ott ül a már megnevezett frakciójuk soraiban. Azt a pénzt természetesen az emberektől fogják elvenni adóemelések, a családtámogatások redukálása formájában, a nyugdíjrendszer „megreformálásával” – ami a 13. és a 14. havi nyugdíj elvételét vagy urambocsá, a nyugdíjak megadóztatását jelentené. Volt már arra példa Magyarországon, hogy az úgymond népbarát baloldal megadóztatta a nyugdíjakat. Tehát a jólétünk, az egzisztenciánk, a nemzeti szabadságunk, az állami létünk függ ettől a választástól. De ne maradjunk a határokon belül! Voltak már olyan történelmi korszakok, amikor az, ami Magyarországon történt, az országhatárokon kívül is hullámokat vert. 1456-ban mi voltunk, akik a saját testünkkel, vérünkkel feltartóztattuk az oszmán hódítást, amely elsöpörni indult a Nyugatot; vagy említhetnénk 1848–1849-et is. Ami áprilisban Magyarországon történik, annak európai politikai, illetve – nyugodtan kimondhatjuk – geopolitikai jelentősége lesz. A tét, hogy a mérleg azoknak a patrióta erőknek a javára billen-e el, amelyek Amerikában és Európában egy felhatalmazás nélküli árnyékhatalom globális birodalomépítési törekvéseivel szemben küzdenek. Ha Pozsony és Prága visszafoglalása után Budapesten is marad a nemzeti kormány, az a brüsszeli ámokfutás végét is elhozhatja.

(A szöveg a Mandiner Klubesten elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)

Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád