A sajtó és a közösségi média között ma már nincs értelmezhető határ

Előállhat az a helyzet, amikor az ember elhatárolódik önmagától. Kínos, kényelmetlen állapot, nem vitás. Ennek sokféle változata lehet, ezek közül az egyik klasszikusan az, amikor valaki egyrészt egy cég, egy akármilyen állami vagy egyéb szervezet alkalmazásában áll, és másfelől természetesen magánember is, ebből adódóan pedig hol magánemberként, hol az alkalmazotti státuszának megfelelően szólal meg.

Ez a legritkább, és őszintén szólva nem is tudom, létezik-e ilyen. Létezik-e ez a tökéletes egység. Az általános az, hogy a kettő között valamilyen feszültség áll fenn. Ez a feszültség lehet erősebb vagy gyengébb, eljuthat valamiféle skizofrén állapotig is akár. Délelőtt én vagyok az akármilyen szerv, cég, alapítvány képviselője vagy vezetője, és ebben a státuszomban adok például egy interjút, este pedig magánemberként a haverjaimnak egészen mást mondok arról, amivel kapcsolatban délelőtt meginterjúvoltak. Hozhatnék példaként számos esetet a közelmúltból, amikor politikusok vagy egyéb közéleti szereplők kínosan lelepleződtek efféle helyzetekben.

Közhely, hogy a politikusok hazudnak. Tényleg sokszor hazudnak, vagy legalábbis csúsztatnak, ferdítenek, elkennek, elhallgatnak ezt-azt, alapvetően azért, mert azt akarják mondani a híveiknek, amit azok hallani szeretnének. Tudom, hogy nem szereted hallani – ez egy kedves szófordulata anyámnak, amivel sokszor fel tudott idegesíteni, mert tényleg nem szerettem hallani, amit ezután mondott. Ez egy olyan felütés, amit politikustól soha nem hall az ember. A számomra szimpatikus politikus alapvetően azért szimpatikus számomra, mert azt mondja, amit hallani szeretnék. Nem szembesít, hanem tükröz valamit. A hallgatóságát tükrözi, a hallgatósága pedig őt. Szépen elpingpongoznak így egymással. De nem a politika művészetéről szeretnék itt elmélkedni, hanem arról az állapotról, amikor valakinek a hivatalos és a magánszemélyisége között feszültség áll fenn. Ami persze hangsúlyosan a politikusokra jellemző, de messze nem csak rájuk. Ha szerénytelenül magamat hoznám fel példaként, akkor azt mondanám, hogy

A kettő között nem áll fenn feszültség, tehát nem az van, hogy itt, a Mandineren írok valamiről valamit, aztán otthon annak az ellenkezőjét bizonygatom a feleségemnek. Erre alkatilag is képtelen lennék, egyszerűen megőrülnék tőle. Képtelen lennék az állandó egyeztetésre önmagammal. Mit mondtam vagy írtam délelőtt, és ehhez képest mit mondtam délután, kinek mit hazudtam, egyáltalán mikor hazudtam és mikor nem hazudtam, egy idő után ebbe csak beleőrülni lehet. A legszerencsésebb ezt úgy elkerülni, hogy nem törekszem olyan pozíciókra, ahol efféle helyzetek adódhatnak. Nem akarok semminek és senkinek a képviseletében megszólalni. Persze elvileg nem lenne azzal baj, ha valaminek a képviseletében megszólalok, a baj azzal van, hogy a képviselet és köztem valami nem tiszta. Hogy miért, annak is többféle oka lehet. Érdek és pénz leginkább.

Azért hazudni, mert érdekemben áll hazudni, azért fizetnek, hogy hazudjak, a hazugság képezi a megélhetési bázisomat. Ma Magyarországon az egymással szemben álló politikai táborok a nap huszonnégy órájában vádolják a másikat azzal, hogy az érdekből, pénzért hazudik. Az ellenzéki tábor a kormánypárti sajtót vádolja azzal, hogy a titokzatos Rogán Antal kottájából játszik, a Karmelitából és a Kremlből kapja az utasításokat és az azokhoz rendelt jóváírásokat, a kormánypárti tábor pedig az ellenzéki sajtót vádolja azzal, hogy idegen érdekeket szolgál, „nyugatról” kapja a menetrendet és az anyagi támogatást. Az most mellékes is, hogy ez a háború csak még láthatóbbá teszi azt a minimum a rendszerváltással egyidős jelenséget, mely szerint a magyarországi sajtó hajlamos nem sajtóként viselkedni. A sajtó nem azért van, hogy hatalmi és anyagi érdekek mentén aktivistáskodjon. Sem a kormánypárti, sem az ellenzéki.

A sajtó azért van, hogy tájékoztasson, informáljon, egy bizonyos értékrendet tükrözzön, amibe persze a különféle véleménycikkek is beleférnek, az viszont nem, hogy egy-egy hatalmi tömb szórólapjaként funkcionáljon. Ma a sajtó leginkább úgy működik, mint egy Facebook-csoport, ahová hasonló meggyőződésű, hasonló rögeszmékkel bíró emberek pakolgatják a posztjaikat. Ami még rendben is van akkor, ha azt maguknak csinálják, ha csak magukat hülyítik ezzel, de a sajtó sajnos nem önmagát hülyíti, hanem az olvasóit, a nézőit, a hallgatóit. 

Jó szokásomhoz híven látszólag messzire kanyarodtam az első mondatoktól, de talán mégsem annyira. Mert itt is arról van szó, hogy valaki vagy valami nem az, aminek látszik. A sajtó eljátssza, hogy sajtó, egy szervezet vagy párt képviselője pedig eljátssza, hogy hitelesen nyilatkozik. Mindkét jelenség mögött hazugság van, szerepek, önző megfontolások. A sajtó nem tájékoztat, nem tudósít, nem higgadt véleményeket közöl, nem értékrendet tükröz, hanem agitátori szerepet játszik. Tisztelet a mindenkori, egyre ritkább kivételeknek.

A sajtó és a közösségi média között ma már nincs értelmezhető határ. 

Apám a rendszerváltás előtt soha nem járatott semmiféle napilapot (és azután sem), csak az Élet és Tudományt, azt viszont évtizedeken keresztül. Azon a véleményen volt, hogy az az egyetlen magyar sajtótermék, ami jellegéből adódóan a legkevésbé érintkezik a permanens hazugsággal. Volt is ebben valamennyi igazság, elvégre a csillagászati vagy botanikai témájú cikkekbe elég nehéz lett volna például kapitalizmuskritikát csempészni. Ateista volt, villamosmérnök végzettségű, aki az emberiség „megváltásának” lehetőségét egyedül a technológiában látta. A gépek fogják megoldani a bajainkat, ezt sokszor mondogatta, miközben a tornácon ücsörögve beszélgettünk erről-arról.

Tizenhat-tizenhét éves voltam akkoriban, apám persze mosolygott a kirohanásaimon, és csak annyit mondott ilyenkor: majd meglátod. Volt ebben valami fenyegető, amit persze nem annak szánt, mégis csak fenyegetésként tudtam értelmezni. Mostanában sokszor jutnak eszembe ezek a hajdani beszélgetéseink a tornácon. Kegyetlenül hangzik, de azt hiszem, épp időben halt meg, és már nem kellett látnia azt, amit én látok. Nem kellett megélnie, hogy hallja, ahogy az algoritmus megszólal, hogy lássa, ahogy az algoritmus írni kezd. Ő már nem látja és nem hallja (vagy ki tudja), nekem kell látnom és hallanom. Nem tudom, mit szólna hozzá. A beszélő és író algoritmus globális ténykedéséhez vajon mit szólna. Nem tudom. 

De üzenem neked innen, a tornácról, amit annyira szerettél, hogy már itt vannak, már dolgoznak, köszönik, hogy bíztál bennük, és igyekeznek is meghálálni a bizalmat. Amit a fiad ír, az is az ő segítségükkel kerül az olvasók elé. Ők ugyan nem gépnek nevezik magukat, de az lényegtelen, mert a lényeg az, hogy igazad volt, meg fogják oldani a bajainkat, ígérik.

***

(Nyitókép: Fortepan / MHSZ)