Nem kéne lemenni innen, itt kéne maradni örökre

Reggel fél kilenc, nekivágunk a Szén-patak völgyének. Belesétálunk egy felhőbe, és csak hosszú órák elteltével jövünk ki belőle.

Talán még soha nem jártunk együtt az erdőn útitársammal, pedig negyven éve ismerjük egymást. De nem rejtélyeskedek, és nem fogom útitársnak, barátnak vagy bárminek nevezni, hanem a nevén nevezem innentől, tehát Mikának fogom hívni. Remélem, nem haragszol, Mika, ha így teszek. Majd utólag megbeszéljük. Van velünk egy fiatal magyarvizsla is, Babér, aki most jár életében először az erdőn. Ahogy eksztatikus állapotban rohangászik a fák között, azonnal eszembe jut a régen halott vizslám, Guru, akivel sok éven át bolyongtunk a Börzsönyben, többek között ebben a völgyben is.

A Szén-patak völgyében nincs turistajelzés, csak erdészek és vadászok használják az alig járható kocsiutat. Régebben egy lendülettel fel tudtam menni itt egészen az Égés-bércig, most viszont tízpercenként megállunk, néha le is ülünk a patakparti, mohalepte kövekre. Egyrészt nem sietünk, másrészt nincs már meg a régi lendület. Jövőre leszünk mindketten ötvenévesek. Mindketten dohányzunk, és egyikünk sem egy cingár fickó. 

Az erdő májusban a legszebb, ami azzal együtt is igaz, hogy mindig a legszebb. Nincs olyan, amikor nem a legszebb. Novemberben is a legszebb, júliusban is a legszebb. Egyedül akkor nem a legszebb, ha egy-egy kíméletlen hőhullám leégeti a fák egy részének koronáját.

A lomb ilyenkor a legsűrűbb, a legfrissebb, innen már csak lefelé vezet az út. A völgy alsó szakaszán fakitermelés nyomai, aztán feljebb már kezd természetes képet nyújtani az erdő. Fiatal bükkös dereng a felhőben. Szalamandrákat kerülgetünk, némelyiken nem citromsárgák a pöttyök, hanem narancsszínűek. A börzsönyi állomány egyik jellegzetessége ez a ritka színárnyalat. Ott ülünk le először hosszabban, ahol a Szén-patak két ága összefolyik. A rosszabb bakancsomat vettem fel, már érzem is, hogy átázott. De nem érdekel. Negyven éve ismerjük egymást, és volt az életünknek néhány olyan éve, amikor naponta találkoztunk. Osztálytársak voltunk a gimnáziumban, de ezen túl még barátok is. Aztán jött sok olyan év, amikor nem láttuk egymást, de a barátság alaphangoltsága megmaradt. Nem feszengünk egymás társaságában, ugyanott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Ez a legutóbb tavaly nyáron volt, a harmincadik érettségi találkozónkon.

A Hősök teréről jöttek, Magyar Péter kampányzáró tüntetéséről. Fel voltak villanyozva. Miután elmondták nekünk, mi is e felvillanyozódás forrása, Mikával diszkréten összenéztünk. Sok minden volt ebben az összenézésben, hirtelen fel sem tudnám sorolni, mi minden. Maradjunk annyiban, hogy az ő elmúlt harminc éve nézett össze az én elmúlt harminc évemmel. Persze nem bírtuk ki (és ezt a továbbiakban elfogyasztott sörök és rövidek sem nehezítették meg), hogy ne kérdezzünk rá a Hősök terén szerzett benyomásaikra. Szuperlatívuszok hangzottak el egyfelől, kíméletlen ítéletek másfelől. Mérlegelnünk kellett, hogy a beszélgetés (és ezzel együtt az egész találkozó) irányát elvigyük-e ebbe az eleve reménytelennek tűnő irányba, vagy inkább lebegjünk tovább a kedélyes, nosztalgikus miliőben. Az utóbbit választottuk, de az összenézés emléke azután már mindvégig ott kísértett a kacagások szüneteiben.

A konfesszió nyilván annak szólt, hogy értesült Mika nemrég átvett Kossuth-díjáról, illetve az én Magyarország Babérkoszorúja Díjamról, amelyeket egy nap különbséggel vettünk át nem sokkal azelőtt. Hosszasan néztem Józsi bára, kissé már spicces voltam, de nem a spicces állapotra fogom, hogy azt válaszoltam neki: jól látta annak idején, belőlem tényleg nem lett semmi. Nagyot röhögtünk Mikával, aztán órák múlva, a váci vasútállomáson komolyan feltettük egymásnak a kérdést, hogy lett-e belőlünk valami, és hogy egyáltalán mit jelent az, hogy valaminek lenni. Mert egyébként mindketten úgy éreztük, hogy ugyanazok vagyunk, mint harminc évvel ezelőtt, amikor a váci Rév Büfében ittuk a tízforintos kisfröccsöket, szívtuk a szálanként vett barna Szofit és francia szimbolisták verseit olvastuk fel egymásnak. 

Sokadszor csodálkoztam rá az élet kvantumtermészetére, arra, hogy miközben minden megváltozott, miközben eltelt három évtized, az „egész” mégsem változott, és Mika tényleg ugyanolyan maradt, és én is ugyanolyan maradtam. Hogy ez az ugyanolyan mit jelent pontosan, azt nem tudom, de nem is lehet definiálni. A lélek alapszerkezete változatlan marad, hiába rakódik rá mindenféle útközben. 

A csóványosi kilátó tetején aztán előkerült Mika hátizsákjából egy siyotanka nevű navahó indián furulya, és belefújt vele egy egyszerűségében megrendítő dallamot az alattunk megnyíló középhegységi térbe. A madárénekkel átjárt csönd csak még mélyebb lett ettől az egyszerű dallamtól. Sokadszorra állapítottam meg magamban, hogy nem kéne lemenni innen, itt kéne maradni örökre. De azt csak mostanában teszem hozzá e megállapításhoz a maga kvantumszerűségében, hogy de, le kell menni, és közben itt kell maradni. 

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)