Reviczky Katalin szerint nagyapját lelkileg megtörték, ám mégis egyenes derékkal élt tovább. „Én 11 éves voltam, amikor a nagyapám elhunyt. Egy végtelenül határozott ember volt, ugyanakkor gyöngéd nagyapa. Nemkívánatos elemként egy szenespincében volt kénytelen dolgozni. Nem volt olyan nap, hogy ne hozott volna haza nekem egy falat madárláttát a tízóraiból, ami egész napi élelme volt. Életem első fényképezőgépét tőle kaptam és én készítettem róla az utolsó felvételt a kis Pajtás géppel. A kertben fényképeztem le. Megtört ember volt, de rám mindig mosolygott.
A fotó számomra szimbolikus, mert ott volt a képen az a kis plüss fekete bárányka is, amit Amerikából kaptam. Nagyapám is fekete bárány volt, a kommunista társadalom fekete báránya”
– folytatta az unoka. Reviczky Imre az unokája elmondása szerint üdvözölte az 1956-os forradalmat, de féltette a fiatalokat, az értelmetlen halál elborzasztotta. „Tízéves voltam és a forradalom alatt ketten mentünk el az akkori Mártírok útjára, a Margit hídhoz közeli közértbe. Ott álltunk a hosszú sorban, amikor hirtelen elrobogott mellettünk egy teherautó és belelőttek egy géppuskasorozatot a tömegbe. Nagyapám rám borult és testével védett a golyók elől”– emlékezett Katalin, aki azt is elmesélte, nagyapja azt mondta,
„bár minden okunk meglenne, hogy elmenjünk, de nem tesszük, mert a Reviczky-család magyarnak született, ez a hazánk.”
Röviddel a halála előtt, 1957 legelején a kommunista hatalom megengedte, hogy elutazzon egy erdélyi körútra, ahová megmentett munkaszolgálatosok hívták meg. „Én is vele tarthattam. Nagyapám felvette az egyenruháját és mikor beértünk egy vasútállomásra, ahogy leszállt a vonatról, az emberek a vállukra vették, úgy ünnepelték. Az amúgy csendes, zárkózott ember életre kelt. Ő soha nem emlegette azt a sok tízezer üldözöttet, akiket élete veszélyeztetésével mentett meg, pedig rendkívüli hős volt.”
Reviczky Imre 1957 februárjában hunyt el. Mélyen hívő, katolikus ember volt, ezért a család katolikus papot kért fel a temetésére. A hatalom megengedte, sőt azt is, hogy a pesti zsidó gyülekezet tisztelete jeleként főrabbiját is elküldte a temetésre. Mindemellett katonai tiszteletadással helyezték örök nyugalomra. Lovas hintó vitte a koporsót, és a Kapisztrán gyermekkórus énekelt. „Gyönyörű volt, már amennyire egy temetés gyönyörű lehet” – folytatta Katalin. „A költő és tisztelő Devecseri Gábor segített abban, hogy az újságokba bekerüljön a temetés időpontja. Ettől kezdve táviratok százait kaptuk a Mandula utcában. Az első emléktáblát is ott avattuk évekkel később. Egy csodás bronz plasztikát márvány alapon.
Apám írt egy levelet Kádár Jánosnak, hogy engedélyezzék egy izraeli különgép berepülését, hogy az avatási ünnepségre eljöhessenek a világ számtalan pontjáról azok az emberek, akiknek megmentette az életét a II. világháborúban.
Kádár engedélyezte. Jöttek Izrael mellett Dél-Afrikából, Kanadából, Ausztráliából, Amerikából a hálás túlélők.” Az ötvenes évektől a rendszerváltásig elvétve írtak a lapok Reviczky Imréről, külföldön több cikk született, mint itthon. Aztán Katalin édesapja, Reviczky Ádám megjelentette a Tények és Tanuk sorozatban „Vesztes háborúk – megnyert csaták” című regényét az embermentőről és tetteiről. Szabó István szeretett volna filmet készíteni életéről, de akkor már túl volt az Oscar-díjon és hollywoodi mértékben gondolkodott. „Egy szerelmi szálat vitt volna a történetbe, ezzel indokolván az embermentést. A filmben nagyapámnak szerelmi viszonya lett volna egy zsidó nővel, akit a híres színésznő, Barbra Streisand alakított volna. Apám azt mondta,