Milyen lett volna a saját ifjúkorunk a Spielberg-filmek élményei nélkül? Talán ezt érdemes végiggondolni egy Spielberg-mérleg előtt – annak apropóján, hogy most kerül a hazai mozikba új filmje, az önéletrajzi ihletettségű A Fabelman család.
„A filmek álmok, amiket soha nem felejtesz el” – ezzel indul a The Fabelmans (A Fabelman család) című film előzetese – mielőtt agyonnyomná azt az áradóan érzelmesnek és monumentálisnak szánt aláfestő zene.
Helyben is vagyunk: a legszélesebb közönség által is érthető, egyszerű, lapos, ámde tartalommal mégis bíró kis gondolat – a biztonság kedvéért minden lehetséges hatásvadász megoldással megtámogatva.
Steven Spielberg legjellemzőbb húzásai ezek. Amil egyszerre a legjobb és a legrosszabb oldalai is a filmrendezőnek.
The Fabelmans - előzetes
A rendező új, most a magyar mozikba kerülő alkotása, a The Fabelmans nem más, mint egy félig-meddig önéletrajzi ihletettségű film egy – Spielberghez hasonlóan – művész anyától és mérnök apától született, kertvárosi zsidó fiú felnövekedéséről a háború utáni Amerikában.
gyerek- és ifjúkori emlékei, a korabeli Amerika látlelete a saját elméjének szűrőin át. Egyfajta óda a filmkészítés varázsához magához, hogy miként kerül egy fiú a filmek és filmezés hatása alá, és hogyan dől el benne egy életre, hogy ő aztán minden áron filmeket akar majd készíteni.
A immár 77. évében járó Steven Spielberg tehát filmmel állít emléket önnön magának, saját gyökereinek, ifjúságának és pályafutásának? Mondhatjuk ezt is.
Grandiózus, (ön)tetszelgő, szirupos húzás? Mondhatjuk ezt is. Passzol Spielberghez. És meg is érdemli ezt a pályafutás végi jutalmat.
Miért is? Olyan nagy filmrendező lenne Spielberg?
Mielőtt elővennénk fekete garbós értelmiségi kritikai énünket, vagy épp egészen más szemszögből kritizálnánk a spielbergséget, gondoljuk végig a következőket:
Milyen mozis emlékekről, generációs bevésődésekről maradtunk volna le, ha nincs ő, vagy ha nincs lehetősége leforgatni a saját filmes ötleteit? És nem mellesleg: hol tartana most Hollywood és az amerikai filmipar, ha Spielberg – néhány nemzedékbeli filmrendező társával – nem teremti meg az új idők közönségfilmes mainstreamjét?
A Jaws első cápatámadása.
Indiana Jones kalandor félmosolya a kalap alól.
A Harmadik típusú találkozások fináléja a kodályos hangokkal.
A Mesterséges értelem (A.I.) fullasztó jövőképe.
És a Ryan közlegény megmentésének a műfajban felülmúlhatatlan, realista háborús-partraszállós nyitó jelenete.
És a T-rex belépése a filmvászonra, zuhogó esőben, két terepjáró közé a Jurassic Parkban.
amik generációk emlékei közé égtek bele, a tengeren túl és innen – és még a Vasfüggönyön is innen.
Ugyan e sorok írója gyerekként épp, hogy a rendszerváltás után szocializálódott és nyílt ki a filmek világa felé, de pontosan emlékszik azokra az évekre, hogy mennyire uralta akkor (is) az amerikai mainstream filmes világ a mozikat és televíziókat. És így volt már az azt megelőző évtizedben is.
– na nem a fegyverkezési versenyben és a nagypolitikában, hanem a Vasfüggöny mögé zárt népek tudatában, képzeletében.
Ahol egy Spielberg-féle, lenyűgöző látványvilágú kalandfilm ugyanúgy az amerikaiak elsőségét hirdette a populáris kultúrában, a soft power, a puha hatalom versengésében, mint a Star Wars-filmek, a Top Gun, a Rambo, a Die Hard, de még a Dallas sorozat is.
Meg a Coca-Cola. Meg a Nike cipő. Meg Bon Jovi, Madonna vagy a Metallica.
Aki ezt nem érti – és a halódó Kádár-rendszer kulturális káderei bizonyára nem értették –, az nem érti a néplélek rezdüléseit, nem érti a korszellemet. Spielberg viszont értette. Sokáig.
Ahhoz, hogy Amerika megnyerje magának a 20. század végét politikailag, addigra már meg kellett nyernie azt a populáris kultúrában is.
Gondoljunk bele: hol vannak a minket is magába foglaló nyugati világban mondjuk a kínai popkultúra iránt érdeklődő, érte rajongó széles tömegek? Vagy pláne az orosz iránt, pont most? Sehol.
A Saving Private Ryan székbe szegezős, partra szállós nyitójelenete
Messzire kanyarodtam? Igen is, nem is.
Volt egyszer egy Steven Spielberg nevű kölyök, aki a filmek hatása alá került, filmeket akart csinálni, bejárta azt a bizonyos utat, melynek végén Kalifornia, benne Los Angeles, benne Hollywood állt, és megcsinálta a saját amerikai álmát.
a késő huszadik századi szórakoztató tömegfilmek koronázatlan királyává válva.
Spielberg a kétezres években is folytatta a filmgyártást, továbbra is jobbára ragaszkodva a nagy költségvetésű, látványos, az újabb nemzedékek képzeletét is megragadni kívánó történetekhez, vagy épp politikusabb témákat választva, a megszokott és egyre szájba rágósabb Nagybetűs Üzenetekkel. De azért egyértelműen látszik, hogy mára megfakult a Spielberg-brand.
Jó lett volna esetleg két blockbuster film között néhány kis költségvetésű, vad és bátor, underground és művészi szerzői filmalkotást is látni Spielbergtől az évtizedek során? Jó lett volna látni néhány punk húzást, amivel már csak játékból is, csak mert megteheti, magát is lerúgja a trónusról? Görbe tükröt tartva önmaga, Hollywood és az egész sok milliárd dolláros amerikai popkult- és tudatipar felé?
Talán jó lett volna. Meg is tehette volna. Pénze, ideje és lehetősége volt rá.
De ő nem ezt az utat választotta. És mégis,
aki – hogy a The Fabelmans-előzetes első mondatát idézzük újra – filmeket álmodott nemzedékeinknek, amiket nem felejtünk el.
Nyitófotó: ANGELA WEISS / AFP
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
„Nem tudtam mindenkinek elmondani, hogy ne haragudjatok, de akit láttatok a filmvásznon, az nem én voltam” – idézi fel a művész, akit a '80-as években Beri Ary-ként ismert Magyarország.Interjúnk.
Donald Tusk és Volodimir Zelenszkij is teljesen más hangnemet ütött meg.
Könnyű vagy nehéz a sorsolás? Teljesen mindegy, a lényeg: 40 év után legyen végre világbajnoki résztvevő a magyar válogatott!
