Ugyan e sorok írója gyerekként épp, hogy a rendszerváltás után szocializálódott és nyílt ki a filmek világa felé, de pontosan emlékszik azokra az évekre, hogy mennyire uralta akkor (is) az amerikai mainstream filmes világ a mozikat és televíziókat. És így volt már az azt megelőző évtizedben is.
Állítom: Spielberg színes-szagos, szédítős-kalandos filmes univerzuma hozzájárult a kommunizmus bukásához
– na nem a fegyverkezési versenyben és a nagypolitikában, hanem a Vasfüggöny mögé zárt népek tudatában, képzeletében.
Ahol egy Spielberg-féle, lenyűgöző látványvilágú kalandfilm ugyanúgy az amerikaiak elsőségét hirdette a populáris kultúrában, a soft power, a puha hatalom versengésében, mint a Star Wars-filmek, a Top Gun, a Rambo, a Die Hard, de még a Dallas sorozat is.
Meg a Coca-Cola. Meg a Nike cipő. Meg Bon Jovi, Madonna vagy a Metallica.
Aki ezt nem érti – és a halódó Kádár-rendszer kulturális káderei bizonyára nem értették –, az nem érti a néplélek rezdüléseit, nem érti a korszellemet. Spielberg viszont értette. Sokáig.
Ahhoz, hogy Amerika megnyerje magának a 20. század végét politikailag, addigra már meg kellett nyernie azt a populáris kultúrában is.
És ez történt. És ebben Amerika ma is verhetetlen.
Gondoljunk bele: hol vannak a minket is magába foglaló nyugati világban mondjuk a kínai popkultúra iránt érdeklődő, érte rajongó széles tömegek? Vagy pláne az orosz iránt, pont most? Sehol.
A Saving Private Ryan székbe szegezős, partra szállós nyitójelenete
Messzire kanyarodtam? Igen is, nem is.
Volt egyszer egy Steven Spielberg nevű kölyök, aki a filmek hatása alá került, filmeket akart csinálni, bejárta azt a bizonyos utat, melynek végén Kalifornia, benne Los Angeles, benne Hollywood állt, és megcsinálta a saját amerikai álmát.
Bevette Hollywoodot, majd meg is változtatta azt,
a késő huszadik századi szórakoztató tömegfilmek koronázatlan királyává válva.
Spielberg a kétezres években is folytatta a filmgyártást, továbbra is jobbára ragaszkodva a nagy költségvetésű, látványos, az újabb nemzedékek képzeletét is megragadni kívánó történetekhez, vagy épp politikusabb témákat választva, a megszokott és egyre szájba rágósabb Nagybetűs Üzenetekkel. De azért egyértelműen látszik, hogy mára megfakult a Spielberg-brand.
Jó lett volna esetleg két blockbuster film között néhány kis költségvetésű, vad és bátor, underground és művészi szerzői filmalkotást is látni Spielbergtől az évtizedek során? Jó lett volna látni néhány punk húzást, amivel már csak játékból is, csak mert megteheti, magát is lerúgja a trónusról? Görbe tükröt tartva önmaga, Hollywood és az egész sok milliárd dolláros amerikai popkult- és tudatipar felé?
Talán jó lett volna. Meg is tehette volna. Pénze, ideje és lehetősége volt rá.
De ő nem ezt az utat választotta. És mégis,
így is forradalmár lett, a közönségfilmek forradalmára,
aki – hogy a The Fabelmans-előzetes első mondatát idézzük újra – filmeket álmodott nemzedékeinknek, amiket nem felejtünk el.
Nyitófotó: ANGELA WEISS / AFP