A férfifaló őstehetség, aki földi pokolból ért a csúcsra – Jászai Marira emlékezünk

A híres-nevezetes tragika, a Nemzeti Színház nagyasszonya, Jászai Mari napra pontosan 175 éve, 1850. február 24-én született, és kiváló példa arra, hogy a tehetség a feneketlen mélységből is kiemelkedik, ha hagyják, és egybeesik egyebekkel: kitartással, szorgalommal, életerővel, meg némi szerencsével és helyezkedéssel. Érdekes tény, hogy 

 (1850-1926).

Kötéllel verte az apja

A későbbi Jászai Mari a Komárom megyei Ászáron született, és Krippel vezetéknévvel verte meg a sors, amely német szó nyomorékot, kriplit jelentett: később ezt a szót az anyakönyvi kivonatából is eltüntette. Édesanyja korán meghalt, apja pedig egy hatalmas, kötelességtudó, ám szadista ácslegény volt: a fáma szerint a legjelentéktelenebb ok miatt is sós vízbe áztatott kötéllel verte nyolc kicsit gyermeke hátát – szigorúan a napi 16 órás munka után, amit azért végzett, hogy eltartsa őket. Az apa mostohát hozott a házhoz, aki állítólag tovább szította dühét gyermekei ellen. Jászai Mari tehát

 – ebből nagyjából érthető is Jászai Mari pszichológiai alapállása hátralévő élete során.

A kicsi Mariból szolgáló lett ötévesen. 

A falusi küszöbön gubbasztva olvasni tanult, majd Győrbe került elemi iskolába.

Hogyan kezdődött Mari vonzalma a színészet iránt, amikor még azt sem tudta, mi az a színház? „Hogyan kezdődött, hogyan ment? Elég az hozzá, hogy az úrigyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: »Nézd Mari, ez meghalt«, hát én rögtön egy sirató jelenetet játszom el a kép előtt, tépem a hajam és folyik a könnyem. A többi gyerek is bőg, amíg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, hogy »no ne sírj, kis Mari, nézd csak, ez még él«. Erre én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. 

– írta.

Megjárta a híres königgrätzi csatát

Jászai később Pesten és Bécsben szolgált, majd markotányosnőként vett részt a porosz–osztrák háború döntő ütközetében, a königgrätzi csata poklában 16 évesen. A csatát a poroszok nyerték,

 szóval gondolhatjuk, mik történtek. Életrajzírói szerint „hősies viselkedésével és önfeláldozásával sebesültek életét mentette meg”.

Rövid időre visszatért a szülői házba, ahonnan az ablakon át, éjjel szökött meg, hogy színésznő lehessen. 1867-ben már Budán játszott: férjhez ment egy komikushoz, csalódott, két múlva elvált, 

 1869-ben a kolozsvári színházhoz szegődött, 1872-ben a budapesti Nemzeti Színház tagja lett.

Falta a férfiakat, de valójában magányos volt

Aztán Jászai Mari befutott, amihez a tehetségén túl hozzájárult, hogy kitartottja volt a Népszínház igazgatóbizottsági elnökének: vannak dolgok, amik nem változnak.

Szerelmek, viharos kapcsolatok egész sorát dokumentálta a korabeli sajtó, a színháztörténet-írás, és ő maga: 

 58 évesen beleszeretett egy vidéki orvosba, a hozzá írt leveléből idézünk:

„Egy mesébe illő pályafutásnak Te tetted fel a koronáját János! Te, és egy koszorú lett életem jutalma. 

 pályám iránti forró szerelmemért arany babérkoszorút a hazám. Mind a kettő egyforma csoda! (…) Hanem a lelkem egyedül volt. Az nem ismerte a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkínzást, a saját szemrehányásait, és azt a véghetetlen szomorúságot, mely a keresés csömöréből és csalódásából marad hátra a kényes, válogatós lélekben. (…) Mint a kelletlen vackort úgy dobáltam ki az embereket, és a sértett lovagok versben és prózában, könyvben és újságban busásan megfizettek hiúságukon ejtett karcolásaimért; természetes, hogy a látszat az volt, hogy egyiket a másikért zártam ki, hogy itt csupa csorgatott méz folyik az ajtómon belül, – pedig 

mely ellen csak forrón szeretett könyveim adtak igaz gyógyulást és vigaszt. Igazán tisztának csak akkor éreztem magamat, ha tanulásommal egyedül voltam. Hogyne kerestem volna hát a magányt. Csakhogy, hosszabb-rövidebb időközökben – mint az Amazonok – megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak – és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés.”

A vidéki orvos volt talán a legnagyobb szerelme.

Az őstehetség, aki a világháború hőse lett

Mindenki egyetért abban, hogy Jászai Mari olyan őstehetség volt, akinél minden összeért: talentumot kapott, képezte magát, magas tűzön égett, de nem égett el – hosszú élete során megkapott mindent, ami színésznő megkaphat. Mindent. Főként a tragikus sorsú szerepekben tündökölt, Shakespeare nőalakjaitól Antigonén át Kleopátráig. Szívesen szavalta Petőfi Sándor verseit, a költő reneszánszában komoly szerepe volt. Jászai sokat írt – például naplót – de Ibsentől még fordított is!

Schöpflin Aladár ezt írta róla: „Jászai Mari az a színésznő, aki mindig a valóság illúziójával hatott, bármilyen fenséges és nagyszerű volt is. 

Őszinte és egyszerű volt a maga módján. (…) Ő volt a mindenek fölött való színész. A színjátszó, akit a lelki és testi átváltozás ősi nagy ösztöne egyszer odavitt abba a világba, amely egészen az övé, amelynek nincsenek határai, amelyben lehet a kis pesztonkából királynő, ahol szép lesz a csúnya és rúttá kendőzi magát a szép. Az örök színész, egész színész, abszolút színész volt ő, aki nappal igénytelenül öltözött, nem bánta, ha sokan csúnyának tartják, nem igyekezett tetszeni, nem törekedett arra, hogy mindenkit elbájoljon, meghódítson vagy elkápráztasson a szellemével. 

Ő nappal nem akart tetszeni és nem akart ékes lenni. Minden erejét, képességét, akaratát a szerepei számára tartogatta.”

Az első világháború alatt Jászai Mari a legjobb arcát mutatta, megmutatta jellemének erejét: 

 „ellátta őket alsóruhával, dohánnyal, édességgel, könyvvel, szavalt nekik egész délutánokon át. Nem irtózott a szenvedéstől, a szennytől, és nem fogadott el sem köszönő szót, sem medáliát. Lakása valóságos raktár volt. Zsákszám álltak ott a szeretetadományok, amiket a harcterekre küldött. Megtakarított kis vagyonát így költötte el a háború alatt, még adósságokba is keveredett” – írja Schöpflin.

„Forgácsszedéssel kezdtem, csibeetetéssel végzem”

Utoljára 75 évesen, 1925-ben lépett fel. A következő évben elhatalmasodott rajta a cukorbetegség, és 1926-ban elhunyt. Már életében elkészíttette saját sírkövét a régi Nemzeti Színház köveiből.

Önéletrajzában Jászai Mari így foglalta össze életét az örök vidékiek örök bölcsességével:

„Forgácsszedéssel kezdtem a győri ácstelepen, csibeetetéssel végzem Rábatamásin. 

 ahonnan nemsokára vissza kell szállnom az örök homályba.”

*

Felhasznált irodalom:

Magyar színházművészeti lexikon

https://pestbuda.hu/cikk/20211005_a_legnagyobb_magyar_tragikanak_neveztek_95_eve_hunyt_el_jaszai_mari

https://port.hu/adatlap/szemely/jaszai-mari/person-136628

https://irodalmijelen.hu/2011-feb-24-0648/fantasztikus-szineszno-jaszai-mari

https://www.aszar.hu/aszarrol/oldal/8

Nyitókép: Jászai Mari az otthonában, Erdélyi Mór fényképe (Forrás: Magyar Szalon. XVII. évf. 33. kötet. 1900. 234. o.)