„Na, színházi évadkezdésnek ez nem is volt rossz”, mondja az egyik néző mellettem a partnerének Gálffi László Darvas-estje után. Mi pedig hozzátennénk, hogy A Darvas címmel mostantól az Örkény Stúdióban futó, nagyjából másfél órás előadás nemhogy évadkezdésnek nem rossz, évad közepi bemutatóként is pont ilyen remek volna. Köszönhetően egyrészt a kiváló alapanyagnak, másrészt nem kevésbé kiváló előadójának; sőt Darvas Iván Lábjegyzetek című önéletrajzi könyvéből maga Gálffi László válogatta a részleteket. A kötetben Darvas nemcsak a művészi pályáját rajzolta meg, hanem „egy egész korszak történelmi és személyes tapasztalataira nézett vissza önkímélet nélküli őszinteséggel és öniróniával”. Színésztársa pedig hasonló őszinteséggel és önreflexív humorral áll most elénk, hogy végül már ne is nagyon tudjuk, hol végződik a Darvas, és hol kezdődik a Gálffi.
És miközben a tisztelet maximálisan megmarad az éppen száz éve született példakép iránt, ott a nyomában az életről valószínűleg hasonlóan gondolkodó két ember cinkos összekacsintása is: a túlélés záloga, ha sem magunkat, sem a környezetünket nem vesszük halálosan komolyan. Még olyan finoman szólva is döcögős korszakokban sem, mint amilyenek Darvasnak is kijutottak. 1945, 1956 és a rendszerváltás évei; a dramaturgiailag tökéletes ívet húzó írásrészek ezek köré a mindig újat – de nem mindig jobbat hozó – csomópontok köré szerveződnek, az előadás csúcspillanatainak egyike fegyőr és rab macska-egér játékának egyszerre megrendítő és szórakoztató felidézése. És persze az egész hátterében kis magánélet, felvillanások egy későn érő férfi nagy és még nagyobb szerelmeiből, csak egyszer komorodik el igazán a kép, amikor úgy tűnik, örökre vége a dalnak – „maga magyar színpadra többé nem léphet”.