Tényleg agyonverik Schmidt Máriát a színpadon – de ez egyelőre „csak” egy zavaros elme szüleménye

Hadd kezdjem szemlesütve egy vallomással: sosem voltam még Pintér Béla-darabon. „Meg kell hagyni, hogy tehetséges” – mondják egyes fideszes ismerőseim. „Ha egy darabját láttad, mindet láttad” – hallottam másoktól. Most, hogy nem maradt visszhang nélkül a rendező új alkotása, a Kabuki – mivel abban a Schmidt Máriára hajazni kívánó szereplőt agyonverik –, kiváló alkalomnak éreztem, hogy említett hiányosságomat pótoljam. Beültem hát péntek este az Átrium színházba, hogy a saját szememmel győződjek meg a Pintér Béla tehetségét méltató dicséretek igaz voltáról, na meg arról, valóban agyonverik-e a színpadon a Terror Háza Múzeum főigazgatóját.

Utóbbit gyorsan leszögezném: valóban agyonverik. A közönség pedig szakad rajta. A szereplővel – akit a darabban Verának hívnak – tényleg összetéveszthetetlenül Schmidt Máriára akartak utalni. Nem azért, mert a főigazgató olyan a valóságban is, mint a darabban, 

A cselekmény úgy foglalható össze, hogy a főszereplő, Miki (Szabó Zoltán), a vidéki értelmiségi, aki egy tájház tulajdonosa, választás elé kerül: vagy behódol a hatalomnak vagy mindent elveszít. Ettől olyan stressz éri Mikit, amely feltépi a késő Kádár-korszakban szerzett, gyermekkori sebeit, és tudathasadásossá válik. Innentől kezdve szinte minden az ő fejében játszódik le, egészen a darab végéig, vagy még akkor is, ez nem teljesen egyértelmű.

Aztán visszautazunk az időben a létező szocializmus vidéki Magyarországának posványos 70-es, 80-as éveibe. Megismerjük Miki idegileg kikészült, erőszakos anyját és alkoholista apját, hogy megértsük, miért lett hősünk olyan, amilyen. Aztán egy ugrás, és megint a jelenben vagyunk, de még mindig Miki fejében. A mai kort bottal járkáló, csendőrökre hajazó karhatalmi bunkók testesítik meg gagyi, kiskunságinak szánt tájszólással. Tőlük kapunk némi néptáncot is, itt meg is kell gyorsan jegyeznünk, hogy – nem szakértő szemmel nézve – a színészek kitűnően járják a magyar néptánc alaplépéseit. A közönség persze hahotázik a parodisztikus jeleneten. Eszembe is jutott, hogy a modellváltás előtti SZFE-t többek között azzal védték, hogy de igenis oktatják ott a magyar népi kultúrát, hiszen tanítanak néptáncot és népdalt. És milyen jól hasznosul ez a tudás, amikor jó kezekbe kerül, igaz?

Bár erről lett hírhedt a darab, nem Schmidt Mária az egyetlen, akit támadás ér benne. Szintén Miki fejében történik, hogy 

Már a darab elején kiderül ugyanis, hogy Mikinek Navalnij sorsa a rögeszméjévé vált, ezért sem képes behódolni a hatalomnak. Ezt a rögeszmés viselkedést egyébként Pintér Béla szintén enyhén parodisztikusan ábrázolja, de ebben érezhetően visszafogottabb, mint, amikor a NER-t vagy a vidékieket kell kigúnyolni. Végül maga Navalnij mondja ki a főszereplőnek (vagy még inkább a nézőnek?) címezve a jó tanácsot: „Nem éri meg.” Miki hőse azt is elárulja, ha újrakezdhetné, inkább a családjával lenne.

A színdarab végén ennek hatására Miki úgy dönt, mégiscsak behódol a hatalomnak, már el is kezdi az ünnepi beszédét Schmidt Mária jelenlétében a tájháza átadóján, amikor a lelkiismerete megszólal: az addigi, visszataszító betyár helyett Miki elméjébe belép egy jól fésült, szimpatikus pásztor, aki egy ismert betyárnótát énekel (tehát ő is betyár, csak jobb a marketingje). Erre Miki Petőfi Sándor Nemzeti dalát parafrazeálva kezdi el zavartan szavalni, majd elrohan. Rögeszméje, tébolya tehát a maga elfajzott módján felmagasztosul.

„Jól ráérez a magyar társadalom betegségeire, és nem fél görbe tükröt mutatni” – hangzik el gyakran Pintér Bélával kapcsolatban ez az elcsépelt méltatás. 

A tükörben ugyanis magát látja az ember, de ebben a darabban éppenséggel pont nem azok lettek elsősorban pellengérre állítva, akik Pintér rendezéseit fogyasztják. Nem sokan mentek úgy haza, hogy magukon, a saját életükön gondolkodtak el, de annál többen érezhették úgy, hogy jobbak másoknál: a vidékieknél és a NER-elitnél.

Igaz, hogy valamennyi élcet a nézőknek és talán saját magának is szánt a színpadon a Navalnij-rögeszme kezdeti parodizálásával, de Pintér kínosan ügyelt rá, hogy ezt a közönség ne nagyon vegye észre. Az túl kockázatos lett volna, még a végén valaki megsértődik. Elgondolkodtatni a nézőt saját magával kapcsolatban finom, de hatásos eszközökkel, anélkül, hogy elidegeníteném magamtól, ez komoly művészi teljesítmény, amely kiemelkedő képességeket igényel, és persze bátorságot. Ezek híján marad azok trágár sértegetése, akik ott sincsenek. Sajnos nem látom magam előtt, ahogy a NER-elit vagy a darabban pellengérre állított, a városi értelmiség képzeletében létező vidéki archetípusok beülnének Pintér Béla és Társulata előadásaira. Legalábbis nem ez a jellemző.

Érezhető volt az izzadságszagú igyekezet, hogy biztosra menjenek. Kicsit az volt az ember érzése, hogy a poénok hangsúlya úgy meg volt nyomva, mintha muszáj lenne röhögni olyankor. Néha már azt vártam, mikor kezdi el széles kézmozdulatokkal mutogatni a színpad előtt a közönség felé fordulva egy színházi dolgozó, hogy „Na kérem, most tessék hahotázni!”. A szövegkönyv pedig több helyen olyan, mintha egy kétezres évekbeli, „Paraszt viccek” című poéngyűjteményből másolták volna.

A darab elvileg többek között a NER-ről szól, de még a kormányellenes paradigmában sem állít semmi újat róla. Pontosan olyanok benne a NER mechanizmusai, mint ahogy azt egy ellenzéki röpiratban megrajzolják. 

Vera (Schmidt Mária) például nem tudja, mi a különbség Japán és Thaiföld között. Hihető...

Ebből az egy előadásból számomra annyi derült ki Pintér Béláról, hogy a magyar társadalmat sem igazán ismeri, és nem is közelíti meg egyedi látásmódból annak képzelt vagy valós jelenségeit, de annál inkább tudja üzembiztosan, hogy a saját közönsége mitől indul be. A középkori vásári előadások vaskos, szókimondó, trágár stílusát idéző darab ugyanis a legkevésbé sem merült a magyar társadalom mélyére. Ellenkezőleg, végig a felszínen maradt, nemcsak a NER-elitet jelenítette meg elnagyoltan és sztereotipikusan, de a vidéki Magyarországot is. Semmilyen társadalmi jelenségre nem mutatott rá, amely ne lett volna eddig is közismert, vagy ne létezett volna már eddig is saját közönsége képzeletében.

Pintér Béla is azok közé a rendezők közé tartozik, akik azt vallják, a színháznak politizálnia, mi több, provokálnia KELL! 

Visszafelé már nehezebben tűrik a kritikát. És még egy nagy baj van ezzel: lehet a mögé bújni, hogy egy, a magyar közéletből jól felismerhető szereplő színpadon való agyonverése csupán „művészi eszköz”, csak amikor a színházi politizálás aktuál- és pártpolitikai szinteken marad, magyarán sekélyesebb, mint amit az értelmiségi közegtől elvárhatnánk, akkor azon nem biztos, hogy csak felháborodni fognak egyesek, hanem lehet, hogy mások felbátorodnak.

Az előadás vége felé idegesen kezdtem el fészkelődni a székben, arra gondolva, mit tegyek, ha véget ér a darab, és körülöttem kitör a tapsvihar. Én is tapsoljak, hogy a szomszédaim ne kezdjenek el gyanakodva méregetni? Vagy makacsoljam meg magam és tüntetőleg ne tapsoljak? Valamiért utóbbit is gyerekesnek ítéltem meg. Végül arra jutottam, hogy egyvalamit elismerhetek Pintérnek: jól megoldotta, hogy alig észrevehetően a saját közege tehetetlenségéből, közéleti fókusztévesztéseiből is cinikus viccet csinált, de a közönség még véletlenül sem érezte úgy, hogy magán nevet, hanem a NER-en és a vidéki tahón, 

Pintér ugyanis valójában az urbánus értelmiség jellemző rögeszméjét (Navalnij) ültette bele egy vidéki értelmiségi fejébe, így a közönség magára ismerni nem tudott, csak sajnálkozni és szánakozni, na meg jókat hahotázni egy jelenségen, ami csak az ő fejében létezik.

Magyarán, és a darab szövegkönyvének stílusával megfogalmazva: Pintér Béla átbaszta a saját nézőit. Ezt anélkül is díjazhattam egy rövid és erőtlen alibitapssal, hogy a lelkiismeretem csorbát szenvedett volna. Hogy a mellettem ülő hölgy miért nem nagyon akart tapsolni, azt nem tudom. Talán ő is megértette, mit látott.

Pintér Béla és Társulata: Kabuki. Írta és rendezte Pintér Béla, az előadások helyszíne az Átrium színház (1024 Budapest Margit krt. 55.).

Nyitókép forrása: Átrium