Igazságot Gőgös Gúnár Gedeonnak – lehessen végre belőle is Büszke Gúnár Gedeon!

Utolsó írásomat azzal az ígérettel zártam, hogy legközelebb a büszkeség-kevélység kettőse kerül majd a górcső alá. A kályha, ahonnan elindulunk: kevesen tudják, hogy a pride az angolban kettős jelentést hordoz; nem csupán büszkeséget, kevélységet is jelent.

Persze nyelvi szempontból nézve az emberiség egész történelme szemantikai balfogások sorozatos története – pontosan azért, mert őseink ugyanúgy nem tulajdonítottak azonos jelentést minden egyes szónak, ahogy mi sem teszünk így a jelenben (gondoljunk csak egy pillanatra a „demokrácia”, a „jogállamiság”, de akár a „férfi-nő” fogalmai körül vívott permanens bozótharcokra). Ha mindig, mindenki pontosan egyetértett volna a szavaink által jelölt fogalmak tartalmában, 

A beszélt nyelv pedig plasztikusan, kreatívan, játékosan is alakítható; olyannyira, hogy a szavak akár jelentésmódosuláson vagy –bővülésen is áteshetnek. Minden neologizmus, jövevényszó és szleng alapja ez, ami aztán hosszabb távon vagy megragad, vagy nem.

Édes anyanyelvünkben történetesen ilyen szó a büszkeség – ahogy az angolban a pride –, lévén mindkettő alapvető, az elmúlt évtizedek szellemi áramlatai által kívülről-felülről gerjesztett, pozitív átkeretezésen esett át.

A büszkeségnek úgy a története, mint az árnyéka hosszú. A görög-római szellemi alapokra építkező, így Oidipusztól Ikároszon át Narcissusig számos példát felhasználni-beépíteni tudó ókeresztény tanítók közül elsőként Tertullianus (155 körül – 220 körül) szólt a bűnök hetes klasszifikációjáról: falánkság, kapzsiság, lustaság, bujaság, irigység, harag és – „a hetedik te magad légy” – büszkeség. Az ő munkáiból, valamint az antikvitás gondolatvilágából erősen merítve Szent Ágoston (354–430), majd a skolasztikáig nyúló utódok a kevélységet (büszkeséget) tartották a hét főbűn legsúlyosabbikának, mondván: gyakorlása által a gyarló ember Isten fölébe helyezi magát.

S ha már alázat, nem lehet szó nélkül elmenni néhány friss, témába vágó, fontos megszólalás mellett. Ezek közül Czopf Áron esszéje alapossága, Győrffy Ákos írása kontemplatív esztétikája, Joseph Hargitai cikke önreflexiója, Lánczi András interjúja pedig sűrűsége okán érdemes megkülönböztetett figyelemre.

Czopf Áron kiterjedt kutatómunkát felmutató, minőségi levezetésében a hübrisz fent említett ellenpárját, a humilitast hívja tetemre. (Kieg.: az alázat halott, és mi öltük meg – ó, Nietzsche és a ressentiment!) Állítása szerint

amihez párhuzamos véleményként annyit fűznék hozzá, hogy valószínűleg pont e tény állhat a modernitás és tejtestvére, a progresszivizmus által az alázat irányába zúdított, lúzerséget kiáltó frusztált düh mögött. Ezzel a hírhedt hetesfogat másik tagját, az irigységet is megidézi: ha nem lehet az enyém, ne legyen hát senkié,

„Abból is tudhatjuk, hogy ez az igazi radikalizmus, mert szembefordít bennünket a korszellemmel. A gőg civilizációjában élünk mindannyian. Amit régen úgy hívtak, superbia, s amit a barbárság visszatérésének korában vulgárisan pride-nak neveznek, megakadályozza civilizációnk azon erényeinek kibontakozását, amelyek csak az alázat segítségével tudnának érvényesülni” – írja Czopf. Amiről két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy a progresszivizmus egészen parádés duplafenekű játékokat tud űzni a szimbolikus-nyelvi térben,

Győrffy Ákos egy szimptomatikus mondaton eltöprengve kérdezi: vajon mennyire érti Bachot, Bartókot, Beethovent az, aki csak a saját kezével válogatott közönséget hajlandó részeltetni a művészet misztériumából? Győrffy lassan sorozattá duzzadó, az alázatot kevéssé, a hübrisz különféle szinonímáit (kevélység, gőg, dölyf, arrogancia, pökhendiség, önhittség, önteltség) annál inkább felvonultató attitűdöt boncolgató írásainak közös magva

„akik emberfeletti erővel és elszántsággal igyekeznek tanítani, »edukálni«, érzékenyíteni ezt a reménytelen tömeget.”

De mielőtt túltengene a komolyság, vonjunk terítékre némi érdek nélkül tetsző edukációügyi szépséget, amikor is a „filoszok sajnálatosan szűk tábora” az univerzumhoz hasonlóan tágulni kezd és olyan pillanatokkal örvendeztet meg minket, mint az átlag Oscar-díjátadó, vagy Gareth Southgate frenetikus nyökögése a Puskásban elveszített mérkőzés után. Ez volt az a találkozó, ahol a térdelve erénylóbáló angol válogatottat az n+1-edik zárt kapu miatt a nézőtéren helyet foglaló gyereksereg egy emberként fütyülte ki.

Ha én gondolok valamiről valamit, hát az egész világnak is azt kell gondolnia – és látnivalóan nem jön rá, hogy ez egészen pontosan ugyanaz a jelenség, mint háromszáz évvel ezelőtt, csak akkor még gyarmatosításnak hívták. Amit ma már nagyon sajnálnak és vezekelnek érte – papíron legalábbis. A gyerekek viszont ösztönösen érezték a Pink Floydot, érkezett is a „hey, teacher, leave us kids alone!”, alternatív kiadásban.

(Zárójel. Hova tűnt Damon Hill a sporteseményekről az obligát térdelősdi? Megoldódott volna mára minden BLM-releváns probléma? Netán úgy járt, mint a tavalyi hó? Csupa kínzó kérdés. Zárójel bezárva.)

Joseph Hargitai cikkét olvasni egyszerre volt üdítő és szomorú. Üdítő, mert az önreflexió és az önvizsgálat komoly hiánycikk manapság; és szomorú, mert sosem szívderítő látni, amikor valaki ráébred önnön kihasználtságára. Különösen megérintett a témába vágó személyes történet: „Szamoskéri nagymamám gyakran duruzsolt a kevélységről, ez volt az egyik fővonala. [...] Talán ezért is mondogatta nekem gyakran: »ne légy kevély, édes fiam. Ne légy kevély, mert rád néz az Úristen.«”

A végén feltett kérdésre („Győzött a kevélység?”) aligha adható nemleges válasz, konklúziójához („Azért örüljünk, ha valakin segíteni tudunk. És ne ítélkezzünk. Ez nem a mi feladatunk.”) pedig annyit tennék hozzá egyetértőleg:

Végül pedig Lánczi András sűrű összefoglalója a modernitás filozófiai csapdáiról. Lánczi szerint „a modern európai ember arra nagyon büszke, hogy ő racionális, [...] de az igazi veszély, hogy a modern ember nem tudja a mindennapi valóságot racionálisan értelmezni”. Helyben vagyunk. A rációból az ész-istenség aranyborját kovácsoló ember szükségszerűen sétál bele az önmagának állított csapdába, hogy aztán

Szellemi kiüresedés, megtántorodás idején két erő tud ellentartani az egyensúlyvesztésnek, hogy „ne rántson el a semmi sodra”: a hit és a közösség. Talán nem véletlen, hogy a modernitásban épp ez a kettő áll szakadatlan ostrom alatt. Ez az oka annak is, hogy a progresszivizmus minden eszközt bevetve igyekszik hit- és valláspótlékként fellépni, de teszi mindezt eszkatologikus távlat nélkül, evilági mennyország ígéretével házalva – amelynek utópiájából aztán furcsamód mindig a valóság valamely disztópikus torzulása csapódik ki. És talán az sem véletlenül tűnik fel egyre többeknek: nincs igazán rendben, hogy a „közösség” szóról manapság már fájdalmasan sokaknak az a „közösségi” média ugrik be elsőre,

Innen szép nyerni. Ha viszont szappanozni akarjuk magunk alatt a csúszós lejtőt, javasolnám, ne álljunk meg félúton és hajtsuk végre következetesen a fogalomcserét. Igazságot szegény elnyomott, kigúnyolt, megszégyenített Gőgös Gúnár Gedeonnak – lehessen végre belőle is Büszke Gúnár Gedeon!

Nyitókép: YouTube/Képernyőfotó

***