A progresszivizmus duplafenekű nyelvi játéka, hogy a 'pride' az angolban nemcsak büszkeséget, de kevélységet is jelent.
Utolsó írásomat azzal az ígérettel zártam, hogy legközelebb a büszkeség-kevélység kettőse kerül majd a górcső alá. A kályha, ahonnan elindulunk: kevesen tudják, hogy a pride az angolban kettős jelentést hordoz; nem csupán büszkeséget, kevélységet is jelent.
Mindjárt más lenne a gendersemleges személy fekvése, ha kevélység menetéről, hónapjáról, akármijéről lenne szó.
Persze nyelvi szempontból nézve az emberiség egész történelme szemantikai balfogások sorozatos története – pontosan azért, mert őseink ugyanúgy nem tulajdonítottak azonos jelentést minden egyes szónak, ahogy mi sem teszünk így a jelenben (gondoljunk csak egy pillanatra a „demokrácia”, a „jogállamiság”, de akár a „férfi-nő” fogalmai körül vívott permanens bozótharcokra). Ha mindig, mindenki pontosan egyetértett volna a szavaink által jelölt fogalmak tartalmában,
talán a történelem sem jött volna létre és boldog egyetértésben élnénk, míg meg nem halnánk.
A beszélt nyelv pedig plasztikusan, kreatívan, játékosan is alakítható; olyannyira, hogy a szavak akár jelentésmódosuláson vagy –bővülésen is áteshetnek. Minden neologizmus, jövevényszó és szleng alapja ez, ami aztán hosszabb távon vagy megragad, vagy nem.
Édes anyanyelvünkben történetesen ilyen szó a büszkeség – ahogy az angolban a pride –, lévén mindkettő alapvető, az elmúlt évtizedek szellemi áramlatai által kívülről-felülről gerjesztett, pozitív átkeretezésen esett át.
Mindkét esetben tetten érhető a modernitás és az ő emberképe (ember-bálványa), mint társtettesek.
A büszkeségnek úgy a története, mint az árnyéka hosszú. A görög-római szellemi alapokra építkező, így Oidipusztól Ikároszon át Narcissusig számos példát felhasználni-beépíteni tudó ókeresztény tanítók közül elsőként Tertullianus (155 körül – 220 körül) szólt a bűnök hetes klasszifikációjáról: falánkság, kapzsiság, lustaság, bujaság, irigység, harag és – „a hetedik te magad légy” – büszkeség. Az ő munkáiból, valamint az antikvitás gondolatvilágából erősen merítve Szent Ágoston (354–430), majd a skolasztikáig nyúló utódok a kevélységet (büszkeséget) tartották a hét főbűn legsúlyosabbikának, mondván: gyakorlása által a gyarló ember Isten fölébe helyezi magát.
Az ebből eredő latin elnevezés (superbia) talán nem sok fül számára cseng ismerősen, az ógörög hübrisz viszont annál ismerősebb lehet. Ellenpárja pedig az a humilitas (alázat), amit számos területen továbbra is az eredményesség egyik nélkülözhetetlen előfeltétele.
S ha már alázat, nem lehet szó nélkül elmenni néhány friss, témába vágó, fontos megszólalás mellett. Ezek közül Czopf Áron esszéje alapossága, Győrffy Ákos írása kontemplatív esztétikája, Joseph Hargitai cikke önreflexiója, Lánczi András interjúja pedig sűrűsége okán érdemes megkülönböztetett figyelemre.
Ezt is ajánljuk a témában
Az erények modern és posztmodern karneváljára nem „hívták meg” az alázatot. Hogy miért? Mert ezen a részeg mulatságon csak a gőg által megrontott erények vehetnek részt. (Nagyböjti sorozatunk IV. része.) Czopf Áron esszéje.
Czopf Áron kiterjedt kutatómunkát felmutató, minőségi levezetésében a hübrisz fent említett ellenpárját, a humilitast hívja tetemre. (Kieg.: az alázat halott, és mi öltük meg – ó, Nietzsche és a ressentiment!) Állítása szerint
„[a]z alázat valószínűleg az egyetlen olyan erény, amelyet a modernség nem tudott táncba vinni”,
amihez párhuzamos véleményként annyit fűznék hozzá, hogy valószínűleg pont e tény állhat a modernitás és tejtestvére, a progresszivizmus által az alázat irányába zúdított, lúzerséget kiáltó frusztált düh mögött. Ezzel a hírhedt hetesfogat másik tagját, az irigységet is megidézi: ha nem lehet az enyém, ne legyen hát senkié,
de még jobb, ha beletapossuk a sárba, bizonyítandó: mindig is rút, tisztátalan, értéktelen volt.
„Abból is tudhatjuk, hogy ez az igazi radikalizmus, mert szembefordít bennünket a korszellemmel. A gőg civilizációjában élünk mindannyian. Amit régen úgy hívtak, superbia, s amit a barbárság visszatérésének korában vulgárisan pride-nak neveznek, megakadályozza civilizációnk azon erényeinek kibontakozását, amelyek csak az alázat segítségével tudnának érvényesülni” – írja Czopf. Amiről két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy a progresszivizmus egészen parádés duplafenekű játékokat tud űzni a szimbolikus-nyelvi térben,
a másik pedig az a mondás, amely szerint aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül.
Győrffy Ákos egy szimptomatikus mondaton eltöprengve kérdezi: vajon mennyire érti Bachot, Bartókot, Beethovent az, aki csak a saját kezével válogatott közönséget hajlandó részeltetni a művészet misztériumából? Győrffy lassan sorozattá duzzadó, az alázatot kevéssé, a hübrisz különféle szinonímáit (kevélység, gőg, dölyf, arrogancia, pökhendiség, önhittség, önteltség) annál inkább felvonultató attitűdöt boncolgató írásainak közös magva
azon elitista alapállás jogos kritikája, amely – önmagát a történelmi, társadalmi és az általában vett valóság fölé helyezve – megértés vagy empátia helyett csupán azon tud keseregni, milyen nehéz „a filoszok sajnálatosan szűk táborának” sorsa,
„akik emberfeletti erővel és elszántsággal igyekeznek tanítani, »edukálni«, érzékenyíteni ezt a reménytelen tömeget.”
Sokkal inkább lenne várható ez a hozzáállás egy kiégett pedagógustól, mintsem tetszőleges befutott, sikeres Nagy Művésztől.
Ezt is ajánljuk a témában
Sajátos kijelentés ez Jón Kalman Stefánssontól, a Menny és pokol című regénytrilógia szerzőjétől, nem vitás. Győrffy Ákos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Adódik a kérdés: Schiff András vajon mennyire érti azt, amit játszik? Mennyire érti Bachot, mennyire Bartókot, mennyire Beethovent? Győrffy Ákos írása.
De mielőtt túltengene a komolyság, vonjunk terítékre némi érdek nélkül tetsző edukációügyi szépséget, amikor is a „filoszok sajnálatosan szűk tábora” az univerzumhoz hasonlóan tágulni kezd és olyan pillanatokkal örvendeztet meg minket, mint az átlag Oscar-díjátadó, vagy Gareth Southgate frenetikus nyökögése a Puskásban elveszített mérkőzés után. Ez volt az a találkozó, ahol a térdelve erénylóbáló angol válogatottat az n+1-edik zárt kapu miatt a nézőtéren helyet foglaló gyereksereg egy emberként fütyülte ki.
Az interjúban elhangzó „we do it to try to educate” mondattöredék esszenciaként ötvözi a hübrisz-alapú társadalmi énkép, valamint a szabadság hiányának mérgező kevercsét.
Ha én gondolok valamiről valamit, hát az egész világnak is azt kell gondolnia – és látnivalóan nem jön rá, hogy ez egészen pontosan ugyanaz a jelenség, mint háromszáz évvel ezelőtt, csak akkor még gyarmatosításnak hívták. Amit ma már nagyon sajnálnak és vezekelnek érte – papíron legalábbis. A gyerekek viszont ösztönösen érezték a Pink Floydot, érkezett is a „hey, teacher, leave us kids alone!”, alternatív kiadásban.
Ezt is ajánljuk a témában
A szellem embere nem mondhat efféle olcsó közhelyeket, nem járhatja át a szavait ez az arroganciával kevert elitista színezet. Győrffy Ákos írása.
(Zárójel. Hova tűnt Damon Hill a sporteseményekről az obligát térdelősdi? Megoldódott volna mára minden BLM-releváns probléma? Netán úgy járt, mint a tavalyi hó? Csupa kínzó kérdés. Zárójel bezárva.)
Joseph Hargitai cikkét olvasni egyszerre volt üdítő és szomorú. Üdítő, mert az önreflexió és az önvizsgálat komoly hiánycikk manapság; és szomorú, mert sosem szívderítő látni, amikor valaki ráébred önnön kihasználtságára. Különösen megérintett a témába vágó személyes történet: „Szamoskéri nagymamám gyakran duruzsolt a kevélységről, ez volt az egyik fővonala. [...] Talán ezért is mondogatta nekem gyakran: »ne légy kevély, édes fiam. Ne légy kevély, mert rád néz az Úristen.«”
Talán nem kell mondanom, hogy a nagymama életbölcsessége mennyivel igazabb százezer elbitorolt szimbólumnál vagy kevély filosznál.
A végén feltett kérdésre („Győzött a kevélység?”) aligha adható nemleges válasz, konklúziójához („Azért örüljünk, ha valakin segíteni tudunk. És ne ítélkezzünk. Ez nem a mi feladatunk.”) pedig annyit tennék hozzá egyetértőleg:
bízzunk benne, hogy pürrhoszi győzelem volt az. Valahogy úgy, mint a térdelősdinél.
Végül pedig Lánczi András sűrű összefoglalója a modernitás filozófiai csapdáiról. Lánczi szerint „a modern európai ember arra nagyon büszke, hogy ő racionális, [...] de az igazi veszély, hogy a modern ember nem tudja a mindennapi valóságot racionálisan értelmezni”. Helyben vagyunk. A rációból az ész-istenség aranyborját kovácsoló ember szükségszerűen sétál bele az önmagának állított csapdába, hogy aztán
kétségbeesve kiáltozzon segítség után, amikor beüt a feketehattyú-esemény.
Szellemi kiüresedés, megtántorodás idején két erő tud ellentartani az egyensúlyvesztésnek, hogy „ne rántson el a semmi sodra”: a hit és a közösség. Talán nem véletlen, hogy a modernitásban épp ez a kettő áll szakadatlan ostrom alatt. Ez az oka annak is, hogy a progresszivizmus minden eszközt bevetve igyekszik hit- és valláspótlékként fellépni, de teszi mindezt eszkatologikus távlat nélkül, evilági mennyország ígéretével házalva – amelynek utópiájából aztán furcsamód mindig a valóság valamely disztópikus torzulása csapódik ki. És talán az sem véletlenül tűnik fel egyre többeknek: nincs igazán rendben, hogy a „közösség” szóról manapság már fájdalmasan sokaknak az a „közösségi” média ugrik be elsőre,
ami korábban talán soha nem volt mélységű árkokat hozott létre világszerte.
Innen szép nyerni. Ha viszont szappanozni akarjuk magunk alatt a csúszós lejtőt, javasolnám, ne álljunk meg félúton és hajtsuk végre következetesen a fogalomcserét. Igazságot szegény elnyomott, kigúnyolt, megszégyenített Gőgös Gúnár Gedeonnak – lehessen végre belőle is Büszke Gúnár Gedeon!
Nyitókép: YouTube/Képernyőfotó
Ezt is ajánljuk a témában
A nagyböjt az elcsendesedés, az elmélyülés és az ima ideje, amikor különösen fontos, hogy lelkünket Isten felé fordítsuk. (Nagyböjti sorozatunk II. része.) Jeges Mirjam kármelita nővér írása.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Európa jelentése alapvető változásokon megy keresztül. Nem nélkülünk, nem az akaratunk ellenére – hanem éppen általunk. Nagyobb szükségünk van példaképekre, eszményekre és patrónusokra, mint valaha. Czopf Áron esszéje.
Ezt is ajánljuk a témában
De hová is tart Jézus virágvasárnap, miután beért a városba? Tán autogramot osztogatni megy a főtérre? Folytatja a szamaras diadalmenetet végig az összes utcán? Kényelmesen kiélvezi a népszerűség óráit?
Méghozzá egy pofonegyszerű megoldást.
Nem vagyok megafonos, nem vagyok Pride-ellenes, és a szivárványos IKEA-szatyor sorsa végképp hidegen hagy.
A Pride gyermekekre gyakorolt hatásáról folyt a heves vita.
A politikus emellett adományokat is vár követőitől.
A Momentum már a gyülekezési törvény elfogadásakor is erőszakosan lépett fel.
Pozitív hír az egész országnak.
A Tisza Párt elnöke elárulta: ő mindössze „egy kicsit másként fogalmazott volna”.
Az egyetem nem volt hajlandó leállni a szélsőséges, baloldali politizálással, így a kormánynak lépnie kellett. Az egyetem faj, nem és származás, illetve ideológiai alapon felvételiztetett – ez verte ki a biztosítékot Trumpéknál.
