A Pride-ügyi események időszerűvé tesznek egy kis korrepetíciót szivárványzászló-ügyben

Jó egy éve írtam ugyanezen hasábokon, hogy az az egyén, közösség, eszmerendszer, kultúra, ami képtelen arra, hogy saját szimbolikájának érvényt szerezzen, csakis saját magára vethet (és lesz belőle spengleri értelemben vett civilizáció): 

előrebocsátva, hogy magam sem számítottam egészen váratlan helyről érkező, közvetlen bizonyítékokra. Azt találtam ugyanis írni anno, hogy ha a minden közösségek legközösségebbike, „az LMBTQ-komjúniti zászlaját lehet szivárványosnak nevezni, akkor minden további nélkül a tádzsikot is lehet magyarnak, vagy a magyart tádzsiknak, hiszen apró különbségeken minek is fennakadni”. S lőn.

Q.E.D., mintegy. Tavalyi írásomban arra a sokéves tapasztalatra szerettem volna reflektálni, hogy „megdöbbentő [...], hogy még a magukat konzervatívnak valló szerzők túlnyomó többsége is milyen könnyedséggel emleget „szivárványos zászlót” vagy „szivárványcsaládot” – mely kifejezések egyértelműen szó- és szimbólumrablások eredményei –,

Bátorkodtam élni továbbá azzal a szelíd javaslattal, hogy „[j]usson eszébe minden kedves tollforgatónak legközelebbi cikkénél, hogy a fogalmak pontos használata minden kommunikáció alfája és ómegája.”

Hogy úgy mondjam, nem igazán érezni a vonatkozó hatást. Ez persze önmagában nem baj, hiszen nem célom megmondani másoknak, mit gondoljanak a világról – arra ott vannak haladárjaink bőven többen, mint elegen – és azt sem, milyen szókészlettel fejezzék ki vonatkozó gondolataikat. Egyetlen szándék vezet: hogy amikor a magukat valamiféle eszmerendszerrel azonosítani vélő írástudók megszólalnak,

Nyilvánvaló, hogy Francesca Rivafinoli vagy Szilvay Gergely maguktól és nélkülem is tökéletesen tisztában vannak mindezzel, éppen ezért volt üdítő olvasni a „lopott szimbólum” lakonikus tömörségét, illetve még annak idején az apróbetűs rész merész ellenérveit. Üdítő, mégis némi aggodalomra ad okot, hogy ők a kivételek azon főszabály alól, ahol továbbra is úgy árad a posztmodern neologizmus, mintha nem lenne se holnap, se gondolkodás. Nem rakok be konkrét példákat, egyrészt felesleges, másrészt meg úgyis tele van velük minden.

Idézőjel nélküli szivárványzászló-ügyben két forrást azonosíthatunk: az egyik a perui Cuzco (az Inka Birodalom egykori fővárosa), a másik pedig az olasz pacifisták zászlaja. Mutatom mindkettőt.

A közös a két (idézőjel nélküli) szivárványzászlóban a szivárványspekrtummal egyező színhasználat (vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, ibolya),

Így aztán lehet színes-sávos, csíkos vagy tarka, esetleg „szivárványos” (papucs orrán pamutbojt), csak épp szivárványos nem.

Önmagában sokatmondó és sokkoló egyszerre, hogy a perui történet vége az lett, hogy inkább a kecsua zászlót „egyértelműsítették” a kéretlen konnotációk miatt. 

A neologizmus – lévén emberi konstrukció – viszont nem törvényszerűség, minden további nélkül kicsorbulhat a valóság próbáján. Kazinczyék máig hatóan megújították a magyar nyelvet, a gőzpöfögészeti tovalöködöncöt, a nyaktekerészeti mellfekvencet,

Még egyszer: mindent lehet, csak tudatos döntés, ne belesodródás eredménye legyen. Mások kottájából játszva ugyanis törvényszerűen nehéz bármi értékelhetőt előadni. És akkor még ott a büszkeség-kevélység kettőse is, de azt majd inkább legközelebb veszem górcső alá, mert már felettébb tolakszanak Bereményi Géza gyönyörű sorai zárszó-crescendót adni:

„Na most ez hasonlat
A jelen műsornak
Nagy átfogó képe
A holdnak a fénye

Mivel most világunk
Nagy holdfényben fürdik
S mi velünk történik
Azt máshonnan küldik

Hát úgy hallgassátok
A ma esti műsort
Hogy minden dalával
A holdfénytől elforrt.”

Nyitókép: Király-Kiss Miklós