„Végül egy nagyon magas, sovány, szőkésbarna informatikus fiút választottunk, egyszerre nyúltunk rá a papírra, hogy ez lesz az” – olvassuk például egy leszbikus pár beszámolóját a spermabankos megoldásról. „De mit mondunk majd a gyereknek, akinek így még a lehetőséget sem adjuk meg, hogy megismerje az apját, kérdeztem. Az orvos erre kicsit értetlenkedett. Hogyhogy mit? Hát azt, hogy olyan csodálatos világban élünk, hogy ti apa nélkül is megszülethettetek, és vannak emberek, akik ebben segítettek nekünk” – meséli amerikai élményeit egy másik nő. „Hogy egy apuka jöjjön itt »apukáskodni«, nem, azt nem tudnánk elfogadni. Így maradt a logikus választás, az anonim donor” – fejti ki a harmadik. „Ja, és azon aggódott, hogy mi lesz majd, ha [a fiúgyermek] keresi őt. Megírtuk neki, hogy nem fogja keresni, mert megvan neki a családja” – panaszkodik a biológiai apára a biológiai anya.
Mielőtt bárki homofóbiát kiáltana: a hasonló eljárásokhoz folyamodó heteroszexuális egyedülállók esetében a probléma ugyanúgy fennáll, nem arról van szó;
de most, amikor a „humánum” jegyében mintegy erkölcsi paranccsá kezd válni az anya-anya vagy apa-apa felállás jóváhagyása, azért vegyük jegyzőkönyvbe a dolognak ezt az oldalát. Egy sperma- vagy petesejtdonoroktól származók körében végzett 2020-as felmérésben a válaszadók 46 százaléka számolt be arról, hogy kifejezetten terápiára jár vagy járt, további 17 százalékuk pedig tervezi ezt a fogantatásának módjával kapcsolatos érzéseinek feldolgozása érdekében; mindeközben csupán bő egyharmaduk állította, hogy szüleik tudnak ezekről a feldolgozandó érzelmeikről.