„Végül egy nagyon magas, sovány, szőkésbarna informatikus fiút választottunk, egyszerre nyúltunk rá a papírra, hogy ez lesz az” – olvassuk például egy leszbikus pár beszámolóját a spermabankos megoldásról. „De mit mondunk majd a gyereknek, akinek így még a lehetőséget sem adjuk meg, hogy megismerje az apját, kérdeztem. Az orvos erre kicsit értetlenkedett. Hogyhogy mit? Hát azt, hogy olyan csodálatos világban élünk, hogy ti apa nélkül is megszülethettetek, és vannak emberek, akik ebben segítettek nekünk” – meséli amerikai élményeit egy másik nő. „Hogy egy apuka jöjjön itt »apukáskodni«, nem, azt nem tudnánk elfogadni. Így maradt a logikus választás, az anonim donor” – fejti ki a harmadik. „Ja, és azon aggódott, hogy mi lesz majd, ha [a fiúgyermek] keresi őt. Megírtuk neki, hogy nem fogja keresni, mert megvan neki a családja” – panaszkodik a biológiai apára a biológiai anya.
Mielőtt bárki homofóbiát kiáltana: a hasonló eljárásokhoz folyamodó heteroszexuális egyedülállók esetében a probléma ugyanúgy fennáll, nem arról van szó;
de most, amikor a „humánum” jegyében mintegy erkölcsi paranccsá kezd válni az anya-anya vagy apa-apa felállás jóváhagyása, azért vegyük jegyzőkönyvbe a dolognak ezt az oldalát. Egy sperma- vagy petesejtdonoroktól származók körében végzett 2020-as felmérésben a válaszadók 46 százaléka számolt be arról, hogy kifejezetten terápiára jár vagy járt, további 17 százalékuk pedig tervezi ezt a fogantatásának módjával kapcsolatos érzéseinek feldolgozása érdekében; mindeközben csupán bő egyharmaduk állította, hogy szüleik tudnak ezekről a feldolgozandó érzelmeikről.
Márpedig az Ursula von der Leyen-i értelemben vett „LMBT-jogok” pont az efféle esetek további sokasodását segítik elő: néhány hete egy nőgyógyászati szakfolyóiratban jelent meg cikk arról, hogy Franciaországban „számos fék és szabályozási korlátozás miatt a legtöbb LMBT személy ki van zárva a szülővé válásból”, ami miatt „jogalkotási változtatásokra van szükség”. Az örökbefogadásra gondol vajon a szerző? Naná, hogy nem, hanem például
az úgynevezett „ROPA” módszerre, amelyben egy donor spermájával megtermékenyítik a leszbikus pár egyik tagjának petesejtjét, és azt beültetik a leszbikus pár másik tagjának méhébe.
Így lenne az eredmény kettő anya és nulla apa.
De mi a gond ezzel? Hiszen az efféle mesterséges megtermékenyítések nem is mindig sikerülnek! Hát mégiscsak Isten akarata, ha így összejön egy baba! – érkezhetne a méltatlankodás, csakhogy egyrészt ugye abból kell kiindulnunk, hogy ha Isten jónak látta volna, hogy azonos neműek kapcsolatából gyerek szülessék, akkor frankón úgy teremtette volna meg az embert, hogy ennek a XX. század előtt se legyen akadálya. Még a csökött emberi agyunkkal is simán meg tudnánk tervezni ennek anatómiai kialakítását. Ha tehát mégse így tett a Mindenható, akkor minimum bizonytalanoknak kell lennünk akarata felől. Másrészt az se feltétlenül érv, hogy számos szerencsés egybeesés kell az efféle orvosi beavatkozások sikeréhez –
egy sikeres bankrablássorozathoz is mázli szükséges, mégse állítjuk, hogy Isten akarata a bankrablás.
Felmerülhet továbbá a kérdés, hogy akkor talán ezek a gyerekek ne is legyenek? Talán nekik nincs ugyanolyan joguk az élethez?
Nos, aki már ezeken a spermabankos/béranyás/inszeminációs módszereken keresztül megfogant, illetve megszületett, azt természetesen minden jog megilleti – beleértve ugyanakkor a vonatkozó ENSZ-egyezmény szerinti azon jogot is, hogy a gyermek „lehetőség szerint ismerje szüleit, valamint (…) hogy ezek neveljék”, mármint a papa meg a mama.
A még meg nem fogantaknak viszont (Isten bocsássa meg) nincsenek jogaik. A jog, amelyet ezekben az esetekben érvényesíteni igyekszik az ember, az sokkal inkább az LMBT személyek saját lemenőhöz való vélt alapvető joga, amely azonban (egyelőre) nem létezik –
bár nyilván aranytálcán hozná Daniel Freund a sok-sok brüsszeli pénzt jogállamilag legott, ha az Alaptörvénybe lenne iktatva, hogy egy katalógusból választott idegen sperma simán felér egy fél családfával.
Mindenesetre a trükk elismerésre méltó: az eutanázia ártalmatlansága el van adva a társadalomnak azzal, hogy egy konkrét, drámai esetben megelőzhető lenne vele a lehetséges (de nem biztos) fulladásos halál, az azonos neműek családalapítása pedig el van könyvelve csupa-csupa altruista örökbefogadásnak.
Csakhogy annak idején a visszautasíthatatlannak hangzó devizahiteleknél is kiderült előbb-utóbb: talán érdemes lett volna idejében elolvasni az apróbetűt. Pedig ott csak pénzről volt szó, ami azért az emberélethez képest jóval jelentéktelenebb tét.
(Nyitókép: AFP/Kenzo Tribouillard)