Az Ursula von der Leyen-i értelemben vett „LMBTQ-jogoktól” ments meg, Uram, minket! Avagy volna itt pár apróbetűs rész „szivárványcsalád”-ügyben

Akadt itt a minap egy (meglehetősen elterjedt) felvetés annak apropóján, hogy többszörösére nőtt Magyarországon az azonos neműeknél nevelkedő gyermekek száma: tudniillik hogy „két anya vagy két apa sokkal jobb, mintha egy se volna”. Amely felvetés abból indul ki, hogy a homoszexuális párok alapértelmezetten örökbefogadás útján jutnak gyerekhez, rideg árvaházakból menekítve ki a szerencsétleneket.

2016 és 2022 között 1502 homoszexuális párnak lett gyereke Magyarországon – ehhez képest ugyanezen időszak alatt (a 2016-os és a 2022-es évet is teljes egészében beleszámítva) mindösszesen 7139 engedélyezett örökbefogadás történt az országban. Az azért minimum kétséges, hogy a hivatal nagyjából minden ötödik gyereket homoszexuálisokhoz helyezett – mindenesetre ha mégis,

2022-ben 3016 potenciális örökbefogadót tartottak nyilván, de csupán 1741 gyerek volt örökbe fogadható; közülük 625-en voltak tíz év felettiek, 441-en pedig fogyatékossággal élnek vagy tartós betegek. Végül az év során 1254 örökbefogadást engedélyeztek – amennyiben tehát az az állítás, hogy a homoszexuálisokhoz kerülő gyerekeket senki más nem fogadta volna örökbe a sorban álló szülőjelöltek közül, akkor az LMBT-családokról szóló riportokban

Csakhogy ehelyett valamiért sorra – lásd az ELLE címlapját is – makkegészséges csecsemőkkel találkozunk. Akiket nem intézetből fogadtak örökbe, hanem az orvostudomány segítségével, célzottan hoztak a világra. Akik esetében a felnőttek (bármilyen szigorúan hangozzék is)

„Végül egy nagyon magas, sovány, szőkésbarna informatikus fiút választottunk, egyszerre nyúltunk rá a papírra, hogy ez lesz az” – olvassuk például egy leszbikus pár beszámolóját a spermabankos megoldásról. „De mit mondunk majd a gyereknek, akinek így még a lehetőséget sem adjuk meg, hogy megismerje az apját, kérdeztem. Az orvos erre kicsit értetlenkedett. Hogyhogy mit? Hát azt, hogy olyan csodálatos világban élünk, hogy ti apa nélkül is megszülethettetek, és vannak emberek, akik ebben segítettek nekünk” – meséli amerikai élményeit egy másik nő. „Hogy egy apuka jöjjön itt »apukáskodni«, nem, azt nem tudnánk elfogadni. Így maradt a logikus választás, az anonim donor” – fejti ki a harmadik. „Ja, és azon aggódott, hogy mi lesz majd, ha [a fiúgyermek] keresi őt. Megírtuk neki, hogy nem fogja keresni, mert megvan neki a családja” – panaszkodik a biológiai apára a biológiai anya.

de most, amikor a „humánum” jegyében mintegy erkölcsi paranccsá kezd válni az anya-anya vagy apa-apa felállás jóváhagyása, azért vegyük jegyzőkönyvbe a dolognak ezt az oldalát. Egy sperma- vagy petesejtdonoroktól származók körében végzett 2020-as felmérésben a válaszadók 46 százaléka számolt be arról, hogy kifejezetten terápiára jár vagy járt, további 17 százalékuk pedig tervezi ezt a fogantatásának módjával kapcsolatos érzéseinek feldolgozása érdekében; mindeközben csupán bő egyharmaduk állította, hogy szüleik tudnak ezekről a feldolgozandó érzelmeikről.

Márpedig az Ursula von der Leyen-i értelemben vett „LMBT-jogok” pont az efféle esetek további sokasodását segítik elő: néhány hete egy nőgyógyászati szakfolyóiratban jelent meg cikk arról, hogy Franciaországban „számos fék és szabályozási korlátozás miatt a legtöbb LMBT személy ki van zárva a szülővé válásból”, ami miatt „jogalkotási változtatásokra van szükség”. Az örökbefogadásra gondol vajon a szerző? Naná, hogy nem, hanem például

Így lenne az eredmény kettő anya és nulla apa.

De mi a gond ezzel? Hiszen az efféle mesterséges megtermékenyítések nem is mindig sikerülnek! Hát mégiscsak Isten akarata, ha így összejön egy baba! – érkezhetne a méltatlankodás, csakhogy egyrészt ugye abból kell kiindulnunk, hogy ha Isten jónak látta volna, hogy azonos neműek kapcsolatából gyerek szülessék, akkor frankón úgy teremtette volna meg az embert, hogy ennek a XX. század előtt se legyen akadálya. Még a csökött emberi agyunkkal is simán meg tudnánk tervezni ennek anatómiai kialakítását. Ha tehát mégse így tett a Mindenható, akkor minimum bizonytalanoknak kell lennünk akarata felől. Másrészt az se feltétlenül érv, hogy számos szerencsés egybeesés kell az efféle orvosi beavatkozások sikeréhez –

Felmerülhet továbbá a kérdés, hogy akkor talán ezek a gyerekek ne is legyenek? Talán nekik nincs ugyanolyan joguk az élethez?

Nos, aki már ezeken a spermabankos/béranyás/inszeminációs módszereken keresztül megfogant, illetve megszületett, azt természetesen minden jog megilleti – beleértve ugyanakkor a vonatkozó ENSZ-egyezmény szerinti azon jogot is, hogy a gyermek „lehetőség szerint ismerje szüleit, valamint (…) hogy ezek neveljék”, mármint a papa meg a mama.

A még meg nem fogantaknak viszont (Isten bocsássa meg) nincsenek jogaik. A jog, amelyet ezekben az esetekben érvényesíteni igyekszik az ember, az sokkal inkább az LMBT személyek saját lemenőhöz való vélt alapvető joga, amely azonban (egyelőre) nem létezik –

Mindenesetre a trükk elismerésre méltó: az eutanázia ártalmatlansága el van adva a társadalomnak azzal, hogy egy konkrét, drámai esetben megelőzhető lenne vele a lehetséges (de nem biztos) fulladásos halál, az azonos neműek családalapítása pedig el van könyvelve csupa-csupa altruista örökbefogadásnak.

Csakhogy annak idején a visszautasíthatatlannak hangzó devizahiteleknél is kiderült előbb-utóbb: talán érdemes lett volna idejében elolvasni az apróbetűt. Pedig ott csak pénzről volt szó, ami azért az emberélethez képest jóval jelentéktelenebb tét.

(Nyitókép: AFP/Kenzo Tribouillard)