Ha püspökök szólalnának fel miatta, az kontraproduktív is lehetne – de mi azért fontoljunk meg ezt-azt az anonim petesejt-adományozással kapcsolatban (is).
Érkezik a hír: a parlament előtt van az a törvényjavaslat, amely engedélyezné a költségtérítés fizetése ellenében történő anonim petesejt-donációt. Hurrá, hurrá, végre – örvendeznek oldalfüggetlenül sokan;
szomorúan logikus következmény ez, de innen szép nyerni – sóhajtok fel például én.
Elöljáróban le kell szögezni: az idegen ivarsejt segítségével már úton lévő vagy már megszületett gyerekek élete szent, őket Isten éltesse, szüleikről ítélkezni, nekik prédikálni pedig semmiképp nem feladatunk, hatáskörünk sincs az ilyesmire. Éltek egy elérhető lehetőséggel, ennyi.
Elismerem azt is, hogy a mostani törvényjavaslat valójában csupán egységesít és leköveti a valóságot: az ivarsejt-adományozás eddig is engedélyezett volt,
hímivarsejtet pedig eddig is lehetett költségtérítés ellenében sejtbanknak is felajánlani és ott lefagyasztani (idősebb egyedülálló nő általi felhasználásra is), mostantól lehet majd petesejtet is. Minőségileg új szabályozásról tehát nincs szó. Még a magam kis ismeretségi körében is akad katolikus családban nevelkedett negyvenes nő, aki egy cseh klinika szolgáltatásait igénybe véve, ott jelentősebb összeget kicsengetve vált idegen petesejt segítségével anyává –
a jelenség tehát köztünk van, késő lenne most elkezdeni háborogni.
A Katolikus Egyház Katekizmusát hirtelen szívén viselő Népszavának is csak látszólag jár a pont, amikor azt sugallja, hogy az egyháznak (a kormányzati konzultációk során történő véleménynyilvánításon túlmenően) hangosan fel kellene szólalnia a törvényjavaslat ellen – miért, amikor Veres Andrásnak lombik-ügyben volt néhány nyilvános mondata, attól tán többen lettek 100 százalékig katolikusok? Ha most kiállna egy per definitionem nőtlen püspök, és dörgedelmesen kijelentené, hogy idegen petesejttel anyává válni márpedig súlyosan erkölcstelen dolog (miközben az ugyanannyira erkölcstelen donorspermás verzió már gyakorlat), attól aztán még Barabás Richárd is jámbor vallásgyakorlóvá válna?
Valószínűbb, hogy felzendülne a kórus: „nőtlen csuhások” ne beszéljenek bele az ilyesmibe.
Persze bizonyosan vannak, akik szívesen látnák, ha a kormánypártok legalább kicsiben lemásolnák a lengyel PiS abortusz-ügyben elkövetett politikai öngyilkossági kísérletét – de pont a lengyel példa mutatja, az ottani templombajárási tendenciákkal és demográfiai mutatókkal, hogy nem fogadóképes társadalmi környezet mellett hatalmi pozícióból a mégoly tisztességes szándék is csak kontraproduktív lehet.
Ezért hát sokkal inkább kicsiben kellene ezt végre komolyabban venni. Ahogyan az abortusz esetében sem reális sajnos a betiltás, de annál fontosabb a megelőzés, különös tekintettel a megfelelő értékrend kialakítására (hány katolikus családban kapnak akkor észbe, amikor már késő!), úgy
az egyre inkább burjánzó reprodukciós megoldások esetében is a prevenció és a szemléletformálás tűnik az egyetlen érdemi lehetőségnek
(ideértve a fiúk felelősségvállalásra, megfelelő életmódra és időben történő elköteleződésre nevelését), még ha szélmalomharcnak tűnően munkás dolog is az.
De egyáltalán mi a baj azzal, ha valaki idegen sperma vagy petesejt segítségével vállal gyermeket?
Az apa férfi, az anya nő, stimmel – de nem mindegy, hogy ki az a férfi és ki az a nő.
Kislányom, te egy olyan petesejtből lettél, amelyet egy ismeretlen nő (genetikailag a fél családfáddal a háta mögött) a minimálbér kétszeresének megfelelő összegű költségtérítés fejében leadott egy ivarsejtbankban, majd ott lefagyasztottak – ez amellett, hogy valahol disztópikus (még akkor is, ha nyilván senki nem ilyen brutálisan ismerteti gyermekével a helyzetet), sérti is a gyermek azon jogát, hogy a biológiai anyját és a biológiai apját egyaránt ismerje és velük nevelkedjen.
Mégpedig nemcsak a Katolikus Egyház Katekizmusa szerint sérti, hanem elvben a vonatkozó nemzetközi egyezmény szerint is.
Adódhatnak persze olyan körülmények, amikor ez a jog valamiképpen eleve csorbát szenved, lásd örökbefogadás vagy egyéjszakás kalandból, ismeretlen férfitól származó csemete, ezekben az esetekben azonban már adott egy megfogant vagy megszületett gyermek, akinek élete védendő, és aki számára ilyen körülmények között kell biztosítani a mindenek felett álló érdekeinek védelmét.
De ha egyszer valaki nagyon szeretne gyereket, miért ne élne az orvostudomány kínálta összes lehetőséggel? – jön ilyenkor mindig a kérdés,
azt azonban nem szokás mellé tenni, hogy ha egy negyvenéves nő elhordozhatatlan tehernek érzi, hogy esetleg már nem lesz gyereke, akkor vajon mekkora kereszt lehet egy anonim donortól származó tinédzsernek, hogy soha életében nem fogja megismerni a biológiai anyját (és családfájának kapcsolódó felét, beleértve potenciális féltestvéreit). Igaz, erre ott egy újabb iparág, a DNS-tesztek szolgáltatása, amely jó pénzért segítséget kínál az identitáskrízis mérsékléséhez. De nem egyszerűbb és etikusabb vajon az egésszel inkább nem élni?
Egy amerikai kutatásban a donor segítségével fogant, mára felnőtt (zömében magasan képzett, többségében nő) megkérdezettek közel háromnegyede állította, hogy „gyakran” vagy „nagyon gyakran” jár a fejében az, hogy hogyan is lett, és közel 70 százalékuk mondta azt, hogy a társadalomnak nem szabadna ösztönöznie az ivarsejt-donációt. Annak ellenére gondolják így, hogy ők maguk is annak köszönhetően születtek meg –
ez azért erősen utal arra, hogy vannak ennek komoly lelki terhei.
Lásd még az igenek 86 százalékos arányát annál a kérdésnél, hogy ha már valaki sperma- vagy petesejt-donációt akar igénybe venni, szorgalmaznák-e neki az anonim helyett olyan donor igénybevételét, akinek személyazonossága ismert. Egy vonatkozó tanulmányokat áttekintő brit kutatás ezzel összhangban megállapította: bár az ivarsejt-donációval lett személyek még akár szorosabb, bensőségesebb viszonyban is lehetnek a szüleikkel (hisz régóta vágyott, tervezett, esetenként nagy anyagi áldozatok árán lett gyerekekről van szó), ugyanakkor
esetükben gyakrabban merülnek fel bizalmi és identitásproblémák, plusz a donor anonimitása nagyban kihathat a jóllétükre. A kutatók ezért meg is állapítják, hogy jobban oda kellene figyelni a mára már felnőtt érintettek meglátásaira.
Igen, lehetőség szerint szülessen meg minden egyes vágyott gyermek, ez azonban nem azt jelenti, hogy negligáljuk a gyermek számára ideális biológiai lehetőséget, aztán pedig igényeljük a gyermek számára problémás orvostudományi pótopciót (a donorpetesejtes módszer ugyanis leggyakrabban az anya életkora miatt használatos). Ha ezen múlik, az adóforintjaim felhasználásával nyugodtan indulhatna akár tudatosságnövelő TikTok-sorozat vagy egyéb kampány is, amelyben a gyermekvállalás után, 40 éves kor felett teljesen új karrierbe kezdő sikeres és dögös nők példájával ismerkedhetne meg az ifjúság (és az őket nevelő szülők generációja), hátha akkor kevesebben várnának addig, amíg már csak a sejtbank segíthet.
Szokás ugyanakkor azzal is érvelni, hogy az efféle technikák esetében is Isten kezében van a dolog, hiszen csak akkor sikerül a beavatkozás, „ha Isten is úgy akarja” –
ezzel a logikával azonban akár a házasságtörésre is lehetne mondani, hogy ha gyermek fogan belőle, akkor azt „Isten akarta úgy”.
Kiprovokálni persze sok mindent lehet, de mennyivel biztosabban Isten akarata az, ami a ráhagyatkozás esetén történik: az említett negyvenes ismerőssel szinte egyidejűleg szült egy másik negyvenes, katolikus ismerős is, aki időben megkötött házasságban élve, hosszas kudarcok és drámai előzmények után, a hitével összeegyeztethetetlen opciókat mindvégig elutasítva, végül egyszer csak természetes úton fogant gyermeket. Kettőt. És nincs ezzel egyedül.
És ha mégse jön az a baba? Elsőre talán sovány vigasznak tűnhet, de valójában az, hogy „lehetőség szerint szülessen meg minden vágyott gyermek”, azt is jelentheti, hogy a gyermektelen nő (illetve házaspár) mások vágyott gyermekei felé fordulva teszi életét termékennyé és gyümölcsözővé.
E téren az etikus lehetőségek tárháza végtelen – akár az abortusztól is megmenthetők olyan létező magzatok, akiket édesanyjuk szeretne megtartani, apjuk viszont nem vállal.
Elismerem, ez szélsőségesen keresztényi hozzáállásnak tűnhet – cserébe fenntarthatóbb és gyermekcentrikusabb, mint a gyermekvállalást társadalmi szinten egyre későbbre halasztani, az emberi szervezetbe egyre több zavaró anyagot betolni, azután pedig az orvostudomány segítségével újabb és újabb, az „anya” fogalmát, a gyermek gyökereit és a rokoni kötelékeket egyre inkább összekuszáló drága megoldásokat igénybe venni.
(Nyitókép: Damien MEYER / AFP)
***
Ezt is ajánljuk a témában
A keresztény ember kifejezetten arra van meghívva, hogy szentté váljon, csak ennek a ténynek sajnos nem olyan jó a marketingje, mint a halloweennek. Francesca Rivafinoli írása.
Döbbenet, a miniszterelnök tendenciákról és földrajzi bontásról beszél! Pedig mennyivel előremutatóbb kiposztolni egy fél füllel hallott téves adatot és szörnyülködni rajta egy sort. Francesca Rivafinoli írása.
Egek, a magyar miniszterelnök firkál! Csakúgy, mint Churchill, Eisenhower vagy Bill Gates tette. Francesca Rivafinoli írása.
Rákos beteg? Jöjjön vissza jövő ősszel. Államadósság? Pörög fölfelé. Gyermekvállalási kedv? Csökken tovább.
Ezrek éreznék ünnepelendő megoldásnak, ha a politikai ellenfelük végre jó magasról kizuhanna. Vezérük azonban nem tűri, hogy emiatt sopánkodjunk. Francesca Rivafinoli írása.
Nem államtitkár az illető és nem azt állította, de a többi szinte stimmel. Francesca Rivafinoli írása.
Napokig töprengtem, kit kérdezzek meg a szegénységről, mert sokan sokféle okosságot tudtak volna mondani. Végül úgy döntöttem, olyasvalakivel ülök le beszélgetni, akit a világ nélkülözőnek lát, s őt kérdezem arról: ki a szegény.
Ott bizony nagy a baj, ahol egy párt szimpatizánsainak mindössze 75 százaléka kedveli annak vezetőjét. Ez már a végjáték.
És igazából a Nyugattól kell félni, amely nemcsak önti a mi pénzünket is Ukrajnába, de még Magyar Pétert is Orbán helyére akarja ültetni.
