Buona sera, Róma püspöke! Következőnek én inkább egy igazi pápát várnék

Buona sera – jelent meg a Szent Péter-bazilika balkonján Bergoglio bíboros, saját kommunikációja szerint csupán Róma püspöke, mellőzve az elődje által rehabilitált hagyományos pápai ruhadarabokat. Akkor buona sera neked is – gondoltam, s aludni tértem.

Ferencünk, ezen a néven az első, nem került könnyű helyzetbe: élt az elődje, aki egy konklávéval korábban lényegében az ellenfele volt. A pápákat összeköti a hivatal terhe, de azért nem mindig. Egy ismerősöm, aki ott volt Benedek temetésén, közel Ferenc pápához, arról számolt be, hogy miután elődjének koporsóját a Szent Péter bazilikában saját sírjába helyezték, Ferenc római püspök félhangosan megjegyezte: na, végre ettől az embertől is megszabadultam. Az viszont bizonyos, hogy az egyszeri hívekkel kifejezetten kedves volt.

Ferenc pápa nyomán kezdtem hinni néhány ismerősömnek, miszerint bizonyos szempontból a modern kor előtt volt a jobb: ott volt a tanítás, a pápa személye pedig annyiban jelent meg a hívek mindennapjaiban, hogy a misében elhangzott a neve. 

Még csak enciklikákat sem írtak a pápák szakmányban, ezt a szokást XIII. Leó kezdte el a 19. század végén. Azaz alig-alig volt úgynevezett „pápai tanítás”. Aztán jött a modernitás, XIII. Leó sűrűn reagált a kihívásokra, a huszadik században beköszönt a modern média kora is, és a pápák kénytelen-kelletlen alkalmazkodtak némileg. Az biztos, hogy ettől kezdve nem távoli uralkodók voltak, akikről a szerencsésebbek is csak rézmetszeteket láttak, hanem a tévé majd más formátumok már a cipőjük színét és lyukait is kielemzik (a piros, a barna vagy fekete a hiteles?). Eme helyzetben pedig a jelen-nem-lét is máshogy hatna, mint a régi évszázadokban. Nagyjából úgy, ahogy az Ijfú pápa című sorozatban – amúgy nem biztos, hogy nem érné meg kipróbálni.

Szóval ultramontán francia ellenforradalmárok ide vagy oda, kiderült, hogy még a tradicionalisták és konzervatívok sem biztos, hogy örülnek egy pápa abszolutizált uralmának. Merthogy Ferenc ezt csinálta. Miközben azt hirdette, hogy decentralizál, döntsenek helyben a helyi egyházak, püspöki karok, aközben az olaszokat rövid pórázon fogta, és elődei idején ismeretlen mértékű kézi vezérlést vezetett be a Vatikánban meg az egyházban. Azaz 

 A decentralizálásnak ugyanakkor voltak valamiféle jelei. Ferenc időnként példaként emlegette az anglikánokat, pedig az ő minden bajuk épp a decentralizálásból származik. Valamint hagyta, hogy többértelmű, elejtett megjegyzéseit – legyenek azok encliklikákban vagy repülős nyilatkozatokban – mindenki úgy értelmezze, ahogy akarja, majd néha – de nem mindig – utólag kijelölte, ki értelmezte szerinte helyesen a megjegyzéseit, többnyire egy szabadelvűbb értelmezést felemelve. 

Leginkább a házasság, a gender és az LMBTQ témaköreit tisztelte meg ilyesfajta megoldással.

Aztán ott volt a Fiducia Supplicans, aminek kapcsán ment a vita, hogy meg lehet áldani a melegpárokat melegpárként, nem pedig csak egyes emberként, amit a pápa maga konzervatív módon zárt le (embereket lehet megáldani, nem melegpárokat). De az értelmezési vita velünk maradt, nyugaton sokan vidáman értelmezik liberális módon a dokumentumot. Az afrikai egyház pedig kollektíve kicsekkolt a Fiducia mögül. Itt jelzem progresszív testvéreinknek: vagy progresszív pápát akarnak (az egyház limitált keretein belül), vagy afrikait, a kettő együtt nem megy, az afrikaiak ugyanis kőkonzervatívok.

Szép dolog az egyház perifériáira menni, ami nem födrajzi helyet jelöl, hanem az egyházi közösség peremét és az azon kívülállókat, de állandóan a magot szidni, hogy azok nem jó keresztények és képmutatóak, szerintem rossz stratégia. 

Persze, ők sem tökéletesek, mi sem vagyunk tökéletesek, elvileg ez itt (hangsúlyozta Ferenc is) a bűnösök egyháza, nem a tökéleteseké. De attól még, hogy a keménymag is bűnösökből áll, nem képmutató. Viszont rájuk lehetne építeni. Amúgy is vallásszociológiailag a konzervatív kereszténység a nyerőbb.

Vagy ott volt az eset, amikor a San Francisco-i érsek, Salvatore Cordileone számos figyelmeztetés után egyszerűen nem áldoztatta meg Nancy Pelosi vezető demokrata párti politikust, korábbi házelnököt, mivel az konzisztensen kiállt az abortusz mellett. Cordileonének lényegében végső lelkipásztori kötelessége volt megtagadni az Eucharisztia kiszolgáltatását, ez nem kérdés, a tanítás egyértelmű. De Ferenc pápa aztán találkozván Pelosival megáldoztatta őt, így keresztbe téve Cordileone helyi autoritásának. Ez persze nem nagy dolog, de indirekte így keresztbe tett annak a hitletéteménynek is, amit Ferenc elvileg csak őrizhet, de nem változtathat meg; ráadásul Ferenc pápa amúgy konszisztens volt az abortusz ellenzésében. Ugyanilyen zavaros esetek voltak azok, amikor azon sajnálkozott, hogy a katolikusok térítenek, és hagyni kellene például az anglikánokat anglikánnak. Ez pont az ellenkezője volt annak, amit elődje, XVI. Benedek tett.

Aztán ott volt nemrégiben tett megjegyzése, miszerint minden vallás út az Isten felé. Ilyet pápa nem mondhat, ráadásul a dolog nem is igaz – mi van azokkal  a vallásokkal, amelyekben nincs Isten, sem istenek? Ebben is mintha XVI. Benedekkel akart volna szembe menni, utólag is. Meg a missziós paranccsal, miszerint „tegyetek tanítványommá minden népet”. A hiteles pápai magatartás ugyanis az, amivel XVI. Benedeket gyanúsították meg: a bárányok átcsábítása. 

„Ki vagyok én, hogy megítéljem” – hangzott Ferenc talán leginkább ismert bonmot-ja, amit aztán után magyarázhatott a hagyományos tanítás fényében akármilyen szentszéki sajtófőnök, betalálta a korszellemet, és hivatkozási pont lett. 

Aztán amikor ezzel ellentétes megjegyzései voltak, akkor a progresszívek zavaruk leplezésére elfordították fejüket. Pedig volt pár ilyen. Legutóbb az olasz püspököknek akadt ki a szentatya, hogy túl sok a frocciagine, azaz a buzulás a szemináriumokban. A szentszéki sajtószolgálat elnézést kért, ha a kifejezés megbántott valakit. A megjegyzés helyben maradt. Reméljük, rendezik a helyzetet. Ferenc pápa a genderügynek is többször nekiment, viszonylag keresetlen szavakkal. Mindeközben bár megjegyezte, hogy nem kellene a katolikusoknak úgy elleni, mint a nyulak, mégis a hagyományos család pártján állt.

A teremtésvédelem katolikus védjegye alatt viszont a környezet- és természetvédelem progresszív körökben divatos változatát tette magáévá, ahogy a bevándorlás ügyében és az egyenlőség ügyében is hasonló elveket vallott, szembe menve a szeretet rendjének klasszikus keresztény elvével. Ferenc nem volt konzisztens, gyakran keveredett ellentmondásokba. Egyszer „nem ítél”, aztán ítél.

Azt sem értettem, miért is kell annyit ekéznie a tridenti rítust (régi rítust, latin misét). Hacsak nem azért, mert elődje kedvelte azt. De most őszintén: ha szerinte minden vallás Istenhez vezet, és ne térítsünk keresztény felekezetek között, meg sokféle liturgikus gyakorlat elfogadható, akkor ebbe a toleranciába miért épp a régi rítus nem fér bele? A tradicionalistákkal kapcsolatos megjegyzései mind igaztalanok voltak. Ez a rítus 1400 évig volt az egyház hivatalos rítusa. 

És nem a tradicionalistáknak van gyerekes hite, nekik épp hogy felnőtt hitük van. Ami infantilis, az a hetvenes évek óta elterjedt, kifestőkönyv-szerű ábrázolásmód az egyházban.

A fontos pozíciókba egyre alacsonyabb kvalitású embereket nevezett ki, a Hittani Kongregáció élén most, Ratzinger egykori székében egy olyan ember ül, Víctor Manuel Fernández, akinek 1998-ban jelent meg Mexikóban a Misztikus szenvedély: Spiritualitás és érzékiség című könyv, amely szemléletes leírásokat tartalmaz  szexuális kapcsolatokról, és az argentin teológus által „misztikus orgazmusként” leírtakról. Nem a témával van baj, elvégre a bibliai Énekek éneke is erotikus könyv, hanem ahogy s amint Fernández írt ezekről, „mások élményeit”, például állítólagos kislányokét megosztva. Majd kinevezése után ifjúkori eltévelyedésnek minősítette mindezt. Aztán egy interjúban kifejtette, hogy akárhol-akármit mond a pápa, azt kell követni. Holott ennél azért bonyolultabb a dolog, hisz a pápa ritkán tesz ex cathedra tévedhetetlen kijelentéseket, egyáltálán nem kötelező követni minden elejtett megjegyzését – de 

Egyesek szerint Ferenc peronista hatalomtechnikus volt, azaz mindenkinek azt mondta, amit hallani akart. Egy külföldi diplomataforrásom egyszerűen csak úgy jellemezte, mint kommunista konzervatívot, ahol a kommunista nem jelző, hanem a két kifejezés nézetei egyik és másik felét jellemzi. Keménykezű egyházi vezető volt, egy konzervatív protestáns szerző, Carl C. Trueaman szerint Ferenc pápa az ő „ legrosszabb liberális protestáns rémálma” volt.

Akkor én most hangot adok ilyesminek.

Ha valaki úgy gondolja, hogy Ferenc kívülállók tucatjait győzte meg az egyház számára, ki kell ábrándítsam: beszédein kevesebben voltak, mint két elődje beszédein, pápaságát valójában inkább az apátia jellemezte, semmint a lelkesedés. Enciklikái gyakran laposak voltak. Talán csak a papi prédikációról szóló gondolataival tudtam maradéktalanul egyetérteni. Meg azzal, hogy nekiment a német szinodális útnak. Ekkor jegyezte meg azt is, hogy nincs szükség még egy lutheránus egyházra. Ez azért is volt megnyugtató, mert a ferenci egyszerűség igencsak a protestantizmus felé mutatott. A katolicizmus nem egyszerű. És egyik megkülönböztető jellege az, hogy pompával dícséri az Istent. A szegény egyház elképzelésével is voltak bajaim, már ha az egészre értjük, mégis ott van a Vatikáni Múzeum, a Szent Péter-bazilika, és szegénységből nem lehet szegényeknek adományozni.

Hol van már a mélypont 10. század! Csak régen nem tudták a pápai udvaron kívül, ha a pápa nincs a helyzet magaslatán.

Egy idő után meguntam, hogy Ferenc pápáról írjak. Vagy inkább: nem meguntam, hanem hoztam egy döntést, hogy nem elemzem. Megvolt az oka. Én nem nagyon értem, mit akar a Szentlélek Ferenc pápával, bár biztosan van szándéka. Felszállt a por, kész a káosz, s talán most épp ez volt az üdvös az egyház számára. Majd a következő pápák megoldják, leülepítik a port. Erre gondoltam. Meg arra, hogy ha egy pápa erős kézzel, centralizálva nekiállt dekonstruálni a pápaságot, akkor a legjobb a hallgatás. Ha ugyanis a dekonstruáló pápát bírálom, akkor segédkezek a dekonstruálásban. Ha pedig támogatom, akkor is segédkezek a dekonstruálásban. 

Egyébként meg: ki vagyok én, egyszerű laikus hívő, messzi Rómától? Biztos fel akarok zárkózni a nagyokat mondó, magukat mások felett állónak és mindent jobban tudónak gondoló újságírók sorába?

Régen sem kellett az egyszeri híveknek a pápával foglalkozni, most sem feltétlen kell. Bár amúgy tényleg mondhatnám, hogy csak a szinodális utat követem, és laikusként jobban bevonódok, amikor kifejtem, mit gondolok Ferencről. 

XVI. Benedeket itthon is szidták egyházon belül is, Szent II. János Pált talán inkább csak külföldön. Ha a progresszívebb egyházi fórumoknak joguk volt megfogalmazni kritikát Ferenc elődeivel szemben, akkor talán el kellene ismerniük Ferenc kritikájának lehetőségét, elvégre ők a laikusok bevonásának propagátorai, a laikusok pedig között pedig nem csak olyanok vannak, akiket ők szeretnének. A First Thingsen is van pár Ferenc-kritikus nekrológ, a katolikus Crisis Magazine főszerkesztője szerint pedig Ferenc egyszerűen „szörnyű pápa volt”. Nyilván más fórumok szerint meg jó. Ilyen a világ.

Mindegy. Valamiért a Szentlélek őt sugallta a bíborosoknak legutóbb. A tanítását a hagyomány fényében kell értelmezni. Nem reformpápa volt, hanem káoszpápa, de valamiért a Gondviselés egy kicsit káoszt akart az egyházban. Biztos megvolt az oka. 

A káosz eloszlatása már más feladata lesz. Személyes favoritom Patabendige Don Albert Malcolm Ranjith Srí Lanka-i érsek lenne (falusi vasutascsalád gyermeke), aki dolgozott a Vatikánban is Benedek pápa alatt, és a harmadik világ problémáit is jól ismeri, volt például indonéziai és kelet-timori nuncius, ma hazája egyházi vezetője; de hát tradicionalista a lelkem, úgyhogy sok esélye nincs, bár Edward Pentin amerikai vatikanológus papabilékről szóló könyvében szerepel.

Ennyit Ferencről. Nem egyszerű Krisztus helytartójának lenni. Legyen neki könnyű a föld. Vegye magához az Úristen.

Buona sera, Róma püspöke. 

Várok egy pápát.

Fotó: MTI/AP/Andrew Medichini