Valóban megkapják az ukránok a Nyugaton befagyasztott orosz vagyont?

„A buzdítás azonban álságos: mindeddig Európa sem tudott áttörést elérni ebben a kérdésben, és számos jel utal arra, hogy ez egyelőre nem is fog megtörténni.

Amikor a nyugati politikusok arról beszélnek, hogy »Oroszországnak kell megfizetnie Ukrajna újjáépítését«, a közvéleményben sokszor egy nagyon egyszerű kép él: ott van valahol Nyugat-Európában néhány százmilliárd eurónyi orosz pénz, azt csak »át kell utalni« Kijevnek, és kész is a megoldás. A valóság ennél nagyságrendekkel bonyolultabb – jogilag, pénzügyileg és politikailag is. Pont ez a komplexitás az oka annak, hogy három és fél év háború után a befagyasztott orosz vagyon nagy része továbbra is érintetlen, és józanul nézve ma is kicsi az esélye annak, hogy érdemi hányada valaha ténylegesen Ukrajnánál landoljon.

A kiindulópont az, hogy nem egyféle „orosz vagyonról« beszélünk. Az egyik kategória a szuverén, állami vagyon: elsősorban az orosz jegybank külföldön tartott deviza- és értékpapír-tartalékai, amelyekből a G7-országok és az EU 2022 tavaszán mintegy 280–330 milliárd dollárnyi összeget fagyasztott be. Ennek döntő része – nagyjából 200–210 milliárd euró – európai joghatóság alatt, főként a brüsszeli székhelyű Euroclear elszámolóháznál parkol. 

Emellett külön tétel a magánvagyon: oligarchák, nagyvállalatok, magánszemélyek ingatlanjai, bankszámlái, jachtjai, részvényportfóliói, amelyekre szintén kiterjedtek a szankciók, de ezek jogi kezelése teljesen más logika szerint zajlik, és rendszerint egyéni eljárásokon keresztül dől el, mi kobozható el véglegesen.

Kulcskérdés, hogy mit jelent a „befagyasztás”. A befagyasztott eszköz formálisan továbbra is orosz tulajdon: a tulajdonjog nem szűnik meg, „csak” annyi történik, hogy a tulajdonos nem fér hozzá, nem adhatja el, nem utalhatja át. A valódi politikai vita arról szól, át lehet-e lépni erről a szintről az elkobzás, átcsoportosítás szintjére – vagyis arra, hogy a pénz tulajdonosa immár ne Oroszország, hanem mondjuk az ukrán állam legyen. Itt azonban azonnal szembejön a nemzetközi jog egyik alapelve: a szuverén immunitás. A központi banki tartalékok állami immunitás alatt állnak, vagyis normál esetben nem lehet csak úgy kielégítési alapként felhasználni őket, még akkor sem, ha a tulajdonos állam agressziót követett el. 

Nem véletlen, hogy a Nyugat eddigi lépései sokkal óvatosabbak voltak, mint ahogy az a politikai szlogenekből néha kitűnik. Az EU és a G7 országai ma jellemzően nem a tőkéhez nyúlnak, hanem a »windfall profitokhoz«, vagyis a befagyasztott orosz portfólió kamat- és újrabefektetési hozamához. Az Euroclear az immobilizált orosz tartalékok után 2024-ben több milliárd eurónyi kamatot könyvelt el, amelyből 4–6 milliárd eurót már Ukrajna támogatására irányítottak át, elsősorban egy G7-kezdeményezésű, mintegy 45 milliárd eurós hitelcsomag kamatainak fedezetére. Ez a konstrukció politikailag jól kommunikálható („Oroszország fizet”), jogilag pedig még elbírja a kritikus szakértők tekintetét is, hiszen elvben nem az orosz tőke, csupán az abból keletkező rendkívüli hozam kerül átcsatornázásra.

Az Egyesült Államokban 2024-ben elfogadott REPO for Ukrainians Act már ennél is tovább megy: elvben felhatalmazza a washingtoni adminisztrációt arra, hogy az amerikai joghatóság alatt lévő orosz szuverén eszközöket lefoglalja és Ukrajnába irányítsa. 

Csakhogy az „elv” és a gyakorlat között itt is szakadék tátong. Az amerikai törvény végrehajtását további, részletes implementációs jogszabályokhoz kötötték, amelyekről 2025 végén is heves vita zajlik a Kongresszusban. 

Ráadásul a ténylegesen az Egyesült Államok területén lévő orosz jegybanki eszközök volumene jóval kisebb, mint az Európában parkoló állomány: a „kincsesláda” kulcsa valójában Brüsszel és a nagy európai pénzügyi központok kezében van.

Miért ilyen nehézkes mégis a továbblépés? Az egyik ok az, hogy a szuverén vagyon elkobzása egyszerre borzolja a nemzetközi jogászok és a pénzpiacok idegeit. Jogi oldalról a szuverén immunitás mellett megjelenik az emberi jogi dimenzió is: magánvagyon esetén a tulajdonhoz való jogot az európai emberi jogi egyezmény is védi, alkotmányos szinten is erős korlátok vannak a kártalanítás nélküli elvonás ellen. Még ha politikai konszenzus is lenne arról, hogy „Oroszországnak fizetnie kell”, minden egyes vagyonrész esetében külön eljárások, bizonyítás, ítéletek kellenének – ez évekig, évtizedekig húzódó jogi csatákat jelentene.

A másik – talán még fontosabb – érv a globális pénzügyi rendszer stabilitásához kötődik. A dollár és az euró tartalékvaluta-szerepe azon áll, hogy a világ jegybankjai és szuverén alapjai bíznak abban, hogy ha ezeket a devizákat tartják, akkor a vagyonukat nem éri önkényes politikai kisajátítás. Ha a Nyugat egyoldalúan és visszamenőleges jelleggel elkoboz egy nagyhatalom központi banki tartalékait, akkor ezzel azt az üzenetet küldi, hogy a tartalékok többé nem neutrális, jogállami védelem alatt álló eszközök, hanem geopolitikai zsarolópotenciál részévé válhatnak. Nem véletlen, hogy a G7-országok lépéseiről szóló hírekre számos feltörekvő ország jegybankja fokozott aranyvásárlással és devizatartalék-diverzifikációval reagált. 

Ezt a kockázatot érzékeli maga az Euroclear is, amely belső elemzéseiben kifejezetten arra figyelmeztet: ha az EU a befagyasztott orosz eszközöket egy 140 milliárd eurós ukrán hitel közvetlen fedezetévé teszi, azt a globális befektetők könnyen de facto elkobzásként értelmezhetik. Ez pedig risk prémiumot építhet be az európai állampapírokba, drágíthatja az uniós adósságfinanszírozást, és hosszú távon gyengítheti az EU pénzügyi központként betöltött szerepét. 

Nem véletlen, hogy a belga kormány is rendkívüli óvatosságra int: Brüsszelben ma nem csak az a kérdés, hogyan lehet „rácsapni” az orosz vagyonra, hanem az is, hogy ki viseli az ebből fakadó jogi, piaci és esetleges orosz ellenlépésekből származó kockázatokat.

Miközben a háttérben ezek a viták zajlanak, Ukrajna oldaláról érthető módon egyre erősebb a nyomás. A Nemzetközi Valutaalap becslései szerint 2025–2028 között is több mint 130 milliárd dollárnyi külső finanszírozási rés tátong a költségvetésben, miközben az ország már így is több mint 160 milliárd dollárnyi nemzetközi támogatást kapott a háború kezdete óta. 

Kijev számára politikai üzenet jelleggel is bír az, hogy ne a nyugati adófizetők, hanem Oroszország fizesse meg az agresszió árát – ebből nő aztán a frusztráció, amikor kiderül: a befagyasztott vagyon egyelőre legfeljebb hitelek kamatfedezeteként, nem pedig szabadon elkölthető forrásként áll rendelkezésre.

A nyugati fővárosokban ugyanakkor másképp néz ki az egyenlet. Amerika és Európa gazdasági-pénzügyi súlyát alapvetően az adja, hogy a dollár- és eurórendszerbe vetett globális bizalom erős. Ha ezt feláldozzák egy – kétségtelenül rövid távon látványos – politikai gesztus oltárán, az olyan precedenst teremthet, amely végső soron saját stratégiai pozíciójukat gyengíti. Ezért láthatjuk azt a kompromisszumos mozgást, hogy a G7 az úgynevezett ERA-mechanizmus keretében extra bevételekre alapozott hiteleket nyújt, az EU pedig inkább hitelek és garanciák, semmint tiszta elkobzás formájában »mozgatja meg« a befagyasztott vagyon hozamait. 

Mindez azt jelenti, hogy a nagy politikai bejelentések mögött lényegében három szint különül el egymástól. Az első szinten a status quo van: a tőke befagyasztva marad, a hozamok egy részét Ukrajna támogatására csatornázzák át. A második szint az, amelyről most az EU-csúcsokon és a washingtoni–brüsszeli tárgyalásokon folyik a huzavona: a befagyasztott vagyonra alapozott, de mégis hitel jellegű konstrukciók világa, ahol a főösszeg formálisan továbbra is orosz tulajdonban marad, csak épp Ukrajna finanszírozásához szolgál fedezetként. A harmadik szint lenne az a valóban radikális lépés, amikor a főösszeg jelentős részét ténylegesen elkoboznák és átíratnák Ukrajna nevére – ez az, amire ma még sem jogi, sem politikai, sem pénzügyi konszenzus nincs.

Felmerül a kérdés: mi történne a befagyasztott orosz vagyon sorsával béke esetén? A mostani állapotokból kiindulva valószínűtlen, hogy Moszkva olyan megállapodást írna alá, amelyben több százmilliárd dollárnyi tartalékát véglegesen átengedi egy ellenségesnek tekintett államnak. Sokkal inkább képzelhető el valamilyen hosszú távú, tárgyalásos mechanizmus, ahol a vagyon biztosítékként szolgál, amíg Moszkva bizonyos szankciók feloldását, vagy a pénzügyi rendszerhez való részleges visszacsatlakozást kapja. Egy ilyen konstrukció már összhangba hozhatóbb lenne a nemzetközi joggal, de még így is rendkívül komplex, érzékeny alkufolyamat eredménye lehetne csak.

És mi a helyzet elhúzódó háború, »fagyott konfliktus« esetén? Ebben a forgatókönyvben a befagyasztott vagyon valószínűleg évekig, akár évtizedekig marad érintetlen, miközben a hozamokat fokozatosan használják fel Ukrajna támogatására. A tőke ekkor lényegében egy geopolitikai zálogtárgy: a Nyugat kezében levő nyomásgyakorlási eszköz, amelyet bármikor be lehet húzni a tárgyalóasztalra, de amelyhez hozzányúlni mindkét fél számára kockázatos. A háború utáni rendezés szempontjából ez akár stabilizáló tényező is lehet – de közben azt is jelenti, hogy az „orosz pénz majd megold mindent” illúziója nem fog valóra válni.

Magyar nézőpontból mindez különösen érzékeny kérdés. Egy kicsi, nyitott gazdaság, amely külkereskedelmének és pénzügyi finanszírozásának döntő részét euróban bonyolítja, egyszerre érdekelt Ukrajna stabilitásában és a nyugati pénzügyi rendszer kiszámíthatóságában. Nem érdekünk, hogy az európai jogállamiság zászlajára írt tulajdonvédelem politikai szükséghelyzetekben hirtelen relatívvá váljon, mert annak végső soron a befektetői bizalom, a növekedési kilátások és a foglalkoztatás látná kárát – nálunk is. Innen nézve nem meglepő, hogy a Kormány következetesen azt hangsúlyozza: a háború költségeit nem jogilag vitatható eszközökkel, hanem béketeremtéssel, tárgyalásos rendezéssel kellene csökkenteni, és a jogállami kereteket háborús helyzetben sem célszerű átlépni.

A kép tehát jóval árnyaltabb annál, minthogy »a Nyugat nem akarja odaadni az orosz pénzt Ukrajnának«. Valójában arról van szó, hogy a befagyasztott vagyon mozgósítása a jelenlegi formában legfeljebb a hozamok átcsoportosításáig jutott el, a tőke elkobzásáig vezető út tele van jogi, pénzügyi és geopolitikai aknákkal. Rövid távon reális forgatókönyvnek tűnik, hogy a kamatbevételek további része szolgál majd ukrán hitelek fedezetéül, miközben az állami vagyon érdemi része befagyasztva marad. Középtávon elképzelhető, hogy a befagyasztott eszközök valamiféle nagy, nemzetközi jogi keretben rögzített békerendezés részeként kapnak szerepet. De annak az esélye, hogy a teljes –300 milliárd dollár feletti összegnek becsült – állomány egyszerűen átkerüljön Ukrajnához, ma józanul nézve minimális.

Éppen ezért érdemes a közéleti vitákban szakítani azzal az illúzióval, hogy »majd az orosz vagyon megoldja” a finanszírozási kérdést. Ukrajna támogatása tartósan a nyugati költségvetések és pénzpiacok terhe marad, akármi lesz is a befagyasztott eszközök sorsa. A befektetői bizalom, a jogállami keretek és a pénzügyi stabilitás megingatása pedig nem csak Moszkvának fájna – hanem mindenkinek, aki az európai gazdaságba, a kontinens jövőjébe fektet. Innen nézve a józan, jogilag szilárd, hosszú távon is fenntartható megoldások keresése – és végső soron a béke irányába mutató politikai stratégia – sokkal inkább szolgálja Európa, benne Magyarország érdekeit, mint a gyors, de ingatag megoldások ígérete.”

Fotó: Thibault Camus / POOL / AFP