Trump vs. Ferenc pápa: a bevándorlók deportálása, külföldi segélyezés – és a keresztény szeretet hierarchikus rendje

Izgalmas vita bontakozott ki Amerikában és kicsit itthon is a Trump-kormányzat bevándorláspolitikája kapcsán, miután a katolikus

Mindehhez hozzátartozik, hogy Ferenc pápa furcsa levelet írt az amerikai püspöki karnak, ami elsőre az illegális bevándorlók Trump-féle kiutasítási hullámának kemény kritikája, alaposabban olvasva azonban többféle megoldás kikövetkeztethető belőle. Az amerikai püspök kar elnöke is közzétett egy állásfoglalást, amiben kritizálja Trump politikáját, sőt be is perelte az adminisztrációt, bár egy bíró elutasította a püspökök beadványát.

Vance a Fox Newson nyilatkozva jegyezte meg: az Egyesült Államok „szélsőbaloldala” általában „inkább együttérez” az országban illegálisan tartózkodó emberekkel – beleértve azokat is, akik bűncselekményt követtek el –, mint az amerikai állampolgárokkal. Ugyanakkor 

 – mondta Vance. Hozzátette: ez nem jelenti azt, hogy gyűlölnénk a külföldieket. Majd így folytatta: „De van ez a régi koncepció – és egyébként szerintem nagyon keresztény felfogás –, hogy először a családodat szereted, aztán a felebarátodat, majd a közösségeidet, ezt követően a polgártársaidat a saját hazádban, és csak utána tudsz a világ többi részére összpontosítani.” Majd azzal folytatta:

és jobban törődnek a határaikon kívül élőkkel. Így nem lehet egy társadalmat irányítani.”

Később Vance a közösségi médiában került szóváltásba Rory Stewart professzorral, aki azzal bírálta Vance-t, hogy „bizarr az álláspontja a János 15:12-13-ról”, és amit mond, az „kevésbé keresztény, inkább pogány törzsi” gondolat. (A Stewart által hivatkozott bibliai vers így szól: „Ez az én parancsom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.”)

S hozzátette: „az az elképzelés, hogy nincs kötelezettség-hierarchia, sérti a józan észt. Rory tényleg azt hiszi, hogy a saját gyermekei iránti erkölcsi kötelességei megegyeznek egy idegennel szembeniekkel, aki több ezer mérföldre lakik?”

Nézzük az egyházi állásfoglalásokat, aztán a szeretet rendjéről szóló tanítást, majd mindennek fényében

Ferenc pápa és az amerikai püspökök Trump-kritikája

Nos, Ferenc pápa ezt írja a levelében: „Szorosan követtem az Egyesült Államokban zajló súlyos válságot, ami a tömeges deportálási program elindításával kezdődött. A helyesen formált lelkiismeret nem mulaszthatja el, hogy kritikus ítéletet hozzon, és kifejezze egyet nem értését minden olyan intézkedéssel, amely hallgatólagosan vagy kifejezetten bűnözéssel azonosítja egyes migránsok illegális státuszát.

és megvédje a közösségeket azoktól, akik erőszakos vagy súlyos bűncselekményeket követtek el az országban tartózkodva vagy érkezésük előtt. Ezzel együtt az olyan emberek deportálása, akik sok esetben rendkívüli szegénység, bizonytalanság, kizsákmányolás, üldöztetés vagy a környezet súlyos romlása miatt hagyták el saját földjüket, sok férfi és nő, valamint egész családok méltóságát sérti, és különösen kiszolgáltatott és védtelen állapotba hozza őket.”

Ezután megemlíti a szeretet rendjét (ordo amoris) is: 

A pápa megköszöni az amerikai püspököknek mindazt, amit tettek a „menekültekért és bevándorlókért”, „hirdetve Jézus Krisztust és előmozdítva az ember jogokat”. Végül azzal zárja sorait: „Arra buzdítom a katolikus egyház minden hívét, valamint minden jóakaratú férfit és nőt, hogy ne engedjenek az olyan narratíváknak, amelyek hátrányosan megkülönböztetik migráns és menekült testvéreinket, és szükségtelen szenvedést okoznak nekik. Szeretettel és világossággal mindannyian arra vagyunk hívva, hogy szolidaritásban és testvériségben éljünk, hidakat építsünk, amelyek egyre közelebb visznek egymáshoz, elkerüljük a gyalázat falait, és megtanuljuk úgy adni életünket, ahogyan Jézus Krisztus adta az övét mindenki üdvösségéért.”

Blase Cupich, Chicago Ferenc pápa által kinevezett, viszonylag liberális püspöke a Chicago Catholic című lapban bírálta a USAID-pénzek befagyasztását és indokolta a Trump-kormány beperlését, mondván: az egyház így nem tudja folytatni 

Cupich felhozza azt is, a világban milyen problémákat okoz a USAID-pénzek befagyasztása. Szerinte „a külföldi humanitárius segélyek biztosítása egy-egy ország értékrendjét is kifejezi. Az amerikai értékek között még mindig fontos szerepet játszik a kevésbé tehetősek támogatása, az elnyomottak védelme és a hosszú távú béke építése.” Amerika ugyan most gazdag, de bármikor alakulhat úgy – figyelmeztet –, hogy ő fog ilyen segélyekre rászorulni.

A szeretet rendjének elve

James Martin, a szélsőségesen liberális és LMBTQ-párti jezsuita amellett érvelt Vance megjegyzése kapcsán, hogy Jézus arra tanít, hogy

Szerinte Jézus kritikus lett volna azon felfogással kapcsolatban, hogy „a család az első”. Elég fura felfordítása ez a szeretet rendje hagyományos tanításának, James Martin igazából pont az ellenkezőjét erőlteti annak, amit ez az irányelv – hogy is mondjam – előirányoz. De nekiment Vance-nek két liberális szárnyhoz tartozó egyházi lap, a jezsuita America magazin, valamint a National Catholic Reporter is. Velük szemben a hagyományos keresztény felfogáshoz ragaszkodó (konzervatív) Catholic World Report és a Crisis Magazine megvédte az alelnök álláspontját.

Pius Pietrzyk domonkos rendi szerzetes a Catholic News Agencynek nyilatkozva fejtette ki,

Mint az atya kifejti: Szent Tamás szerint a szeretet rendjének alapelve határozta meg, hogyan szeressük Istent, önmagunkat és felebarátainkat hierarchikusan és egymással összefüggő módon. Szent Tamás Ágostont idézve leszögezi, hogy elsősorban azoknak kell gondját viselni, akikkel a hely, az idő vagy más körülmények szorosabban kötnek össze bennünket. Aquinói elemzésében arra a következtetésre jut, hogy 

Az Aquinói Szent Tamás által felállított hierarchia nem csökkenti annak fontosságát, hogy Krisztus parancsa szerint szeressünk minden embert, de elismeri, hogy bizonyos kapcsolatok gyakorlatilag közvetlenebb kötelezettségeket hordoznak. Mint Pius Pietrzyk rámutat:

A Catholic World Report portálján Peter Totleben dominikánus szerzetes hasonlóan érvel, rámutatva, hogy egalitárius világban élünk, de az egyház hierarchikusan gondolkodik a szeretetről. Mint írja: „Bár késznek kell lennünk arra, hogy minden emberért jót tegyünk, ez valójában nem lehetséges, mert véges emberek vagyunk véges erőforrásokkal. Hogyan válasszuk ki, hogy kivel tegyünk jót, amikor ezt választanunk kell? Az ordo amorist kell követnünk. Van egy prioritási sorrend, amely alapján kell tennünk a jót.” 

S hogy mi ez a rend? Íme: „A felebaráti szeretet rendjében Isten áll az első helyen, aztán a mi lelki jólétünk, majd felebarátunk lelki jóléte, majd testi jólétünk, majd felebarátunk testi jóléte. Szomszédaink közül előnyben részesítjük családunkat, majd barátainkat, majd jótevőinket, kollégáinkat, közösségünk többi tagját, országunkat, végül a világ többi részét.”  Totleben rámutat, hogy 

és előre kell venni, például, egy távolabbi szomszédod, aki nagyobb szükséget szenved.

Totleben hozzáteszi: „a modernitás egalitarizmus iránti vonzódása miatt gyanússá lett az ordo amoris. 

Az a rendezett mód, ahogyan Isten kiárasztja áldásait minden teremtményre, a minta arra, hogyan árasszuk ki szeretetünket minden emberre. Ha a bölcs ember mindent rendbe tesz, akkor a bölcs szerető minden embert rendben szeret, a velük való kapcsolatai szerint. Ez az az alapvető belátás, amelyen az ordo amoris alapul.”

A domonkos szerzetes atya Vance kommentjével kapcsolatban megjegyzi: „ha Vance azt akarta sugallni, hogy a polgárok minden szükségletét ki kell elégíteni, mielőtt kielégítjük a bevándorlók vagy más országokban élők szükségleteit, akkor az ordo amoris elvére vonatkozó kijelentése nem volt helytálló. Ha Vance azért fogalmazta meg röviden az elvet, mert rögtönzött választ adott egy interjúban, akkor talán elismeri, hogy

csak éppen nem ebben az esetben. Vance azon állítása tehát, hogy a Trump-kormány kiadási prioritásai az ordo amoris-t tükrözik, egyike lenne azon összetett és nehéz eseteknek, amelyet a jó és ésszerű embereknek meg kell vitatniuk.”

Nigel Biggar anglikán pap, aki „barthiánus tomistaként” a keresztény realista felfogást képviseli, Between Kin and Cosmopolis: An Ethic of the Nation című, 2014-es munkájában hasonló álláspontot fogalmaz meg a dominikánus atyáéhoz: szerinte azért sem működik a keresztény kozmopolitizmus melletti érvelés, mert eleve nem is tudjuk korlátozott érzelmi, fizikai és anyagi erőforrásainkat úgymond egyenlően elosztani az egész emberiség között, vagy mindenki számára korlátlanul nyújtani belőlük. 

Végül hadd idézzem Edward Feser katolikus filozófust, aki úgyszintén megvédte Vance-t. Szerinte „az a nézet, hogy az embernek ugyanazok a kötelességei vannak minden emberrel szemben, nem pedig különleges kötelességei a legközelebbiekkel szemben, semmiképpen sem tükrözi azt az elképzelést, hogy az ember társadalmi állat”. Ő úgy látja, hogy 

Márpedig „a helyes nézet (Konfuciuszé, Arisztotelészé, Aquinói Szent Tamásé és általában az emberiség józan eszéé) az, hogy társadalmi mivoltunk és az ebből fakadó kötelezettségeink elsősorban a családban, majd a helyi közösségekben, majd a nemzet egészében, és csak ezt követően általában az emberiséghez való viszonyunkban nyilvánulnak meg.”

A Crisis Magazine-on Eric Sammonst főszerkesztő arra jut: Vance álláspontja összhangban van a katolikus szociális tanítással, valamint XII. Piusz pápa Exsul Familia Nazarethana kezdetű apostoli konstitúciójával, ami elismeri az államok jogát a bevándorlás szabályozására a közjó figyelembe vételével. Tévednek azok a kritikák, amik nativistának vagy keresztényellenesnek titulálják a felfogását. Továbbá Vance álláspontja ellenáll a szeretet fogalma modern kiforgatásának is, ami a globalizmus szellemében ignorálja a lokalizmust, a közvetlen közösségeinket és családunkat, illetve szembe megy azzal a felfogással, ami a nemzeti érdek helyett a külföldi érdekeket részesíti előnyben. 

Mint Sammons írja: 

Egy olyan világban, ahol a szeretetet gyakran politikai ideológiák vagy globalista politikák zavarják össze, Vance a szeretet megfelelő hierarchiájára emlékeztet, és felhív a keresztény felebaráti szeretet gyökereihez való visszatérésre, ami rendezett, felelős és az isteni szeretetet tükrözi.

Vance erre az ősi, időtlen alapelvre hivatkozva arra ösztönöz bennünket, hogy fontoljuk meg, hogyan szeretünk – nem kevésbé általánosan, hanem helyesebben; biztosítva, hogy szeretetünk Isten szándékának megfelelő sorrendet tükrözze. Ez nem pusztán politikai, hanem erkölcsi álláspont, amely mélyen gyökerezik a szeretet katolikus felfogásában, mint az isteni rend visszatükröződésében. Így Vance perspektívájának védelme lényegében a szeretet szerkezetének védelmét jelenti, ahogyan azt a katolikus egyház tanítja.

Cupichék kritikája

A fő baj az irányelvekkel és alapelvekkel az, hogy a konkrétumokra való lefordításuk lényegében sosem teljesen biztos. Ahogy Peter Totleben írta: ez mindig bonyolult és összetett kérdés. Azért én most megpróbálkozom ezzel.

Egy államnak és politikai közösségnek joga van megvédeni magát, akár a bűncselekményeket elkövető bevándorlóktól is. Csak bizonyos hátrányos helyzetű emberek „deportálása” kifogásolható erkölcsileg, másoké rendben van. Ne különböztessük meg „hátrányosan” a migránsokat és menekülteket, ne okozzunk nekik „szükségtelen szenvedést”. De mi a szükségtelen? Cupich csak azon bevándorlókért áll ki, akiknek a kormány korábban rendezte a jogi helyzetét.

Olvashatóak ezek a megnyilatkozások úgy is, mint amelyek egy-egy túlkapást, anomáliát és bánásmódot kifogásolnak, de nem magát az illegális bevándorlók kiutasítását meg az USAID befagyasztását. A Trump-kormány ugyanis szándéka szerint a valós segélyek folyósítását folytatja, csak az ideológiai jellegű támogatásokat függesztette fel. Lehet, hogy a végrehajtás nem tökéletes, de akkor ebbe kell belekötni, nem az egészbe.

Dollármilliók jutottak liberális NGO-k és LMBTQ-szervezetek támogatására, amit az USA külpolitikai érdekének állítottak be. Ha jószándékú vagyok, azt mondom, Cupich nyilatkozata félrement vagy egyoldalú, ha kicsit gonoszabb, akkor vagy tájékozatlansággal, vagy hátsó szándékokkal gyanúsítom meg az érseket, aki naiv idealistaként megadta magát a USAID-féle érzelmi zsarolásnak, miszerint

Egyébként meg a befagyasztás első körben három hónapra szól, nem mondta senki, hogy az USA kormánya örökre felszámol minden külföldi segélyezést, és nem is valószínű, hogy ez történne. Maximum lesz egy kis rendrakás és ástrukturálás.

A legrosszabb lehetőség az, hogy Ferenc pápa és az amerikai püspökök valójában, a lelkük mélyén úgy gondolják, hogy minden gazdagnak tartott országnak, s főleg az Egyesült Államoknak egyszerűen morális kötelessége befogadni lényegében mindenkit, aki oda akar menni, érkezzen legálisan vagy illegálisan. Feltéve, de nem megengedve, hogy ez a helyzet, le kell szögeznünk: ilyen morális kötelesség nem létezik.

Már csak azért is, mert a mindenki beengedése egyrészt a jogi-szuverenitási káoszt kockáztatja, másrészt mert még a leggazdagabb országok sem vehetik magukra a világ összes baját. Ha pedig nem mutatják fel a kemény kéz politikáját, és teszik ki az országból az illegális bevándorlókat, akkor azzal lényegében meghívólevelet küldenek másoknak. Ha az egyházi méltóságok a feltétlen befogadás mellett érvelnének – amit remélem, nem tesznek –, akkor egy érzelmi zsarolásnak engednek.

Megtehetik, hogy fenntartanak ilyet, lehetőségükhöz mérten, és az Amerika okozta bajokat illik orvosolniuk. De Cupich érsek delirálás valamiféle külföldi szociális hálóról egyszerűen idealista tévedés.

Ráadásul az egyház szociális tanításai és útmutatásai leginkább iránymutatásokkal szolgálnak, amelyek konkretizálásáról legitim a vita, legitim a véleménykülönbség a világi vezetők és az egyházi vezetők között. Mondhatja Cupich, hogy Amerikának kötelessége valamilyen mértékben fenntartani külföldi segélyezést, és valamilyen mértékben befogadni bevándorlókat vagy menekülteket.

Vagy ki mondja meg, hogy melyik bevándorló hagyta ott földjét a Ferenc pápa által felsorolt okokból?

De tovább megyek: a Ferenc pápa és Cupich által sugallt (de nem teljesen egyértelmű) elvárások reálisan teljesíthetetlenek a világi hatalom által. Igen, az egyszeri hívőnek kötelessége jól bánni az egyszeri bevándorlóval, aki keresztezi az útját. Az állami hatóságoknak is kötelessége jól bánni vele. De eme „jól bánásba” nem tartozik bele az, hogy az államnak kötelessége volna legalizálni az illető helyzetét és marasztalni. És az a helyzet, hogy még a Ferenc pápa által taglalt háttérrel rendelkező bevándorlók összességét sem feltétlen erkölcsi kötelessége befogadnia Amerikának (sem más országnak).

Lényegében képtelenség eldönteni véglegesen és egyértelműen, hogy az Egyesült Államok (vagy az EU, vagy bármelyik ország) hány bevándorlót bír még el, meg hogy a távolabbi embertársak közül éppen kire kellene jobban összpontosítani a szeretet rendjének elve alapján.

De azt az elképzelést senkinek, még az amerikai püspökök testületének sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy

Az állami vezetők pedig, legyenek azok magyarok vagy amerikaiak, elsősorban a rájuk bízottak jólétéért felelősek. Senkinek nem kötelessége, nem felelőssége megoldani a világ összes baját, még Washingtonnak meg az EU-nak sem (vagy az ENSZ-nek). 

A keresztény egyházi és a keresztény világi vezetők között gyakran volt hasonló összetűzés az előző évszázadokban, és

Nem ugyanarra szól a keresztény lelkipásztorok küldetése, a hívek küldetése és a világi vezetők küldetése. Ami helyes lehet az egyik részéről (bevándorlók ellátása), az helytelen lehet a másik részéről (azaz joga van a világi vezetőknek kitenni az illegális bevándorlókat, ráadásul szerintem hátterüktől függetlenül). 

Fotó: AFP / Thomas Kienzle