„Bábel előnye”: a nemzetek keresztény igazolása

(A nyitóképen: Jan Luyken: A bábeli torony, 1705. A kép forrása: sandersofoxford.com)

A nemzeti erők, ha nem is sikerült megszerezniük az egyértelmű többséget az Európai Parlamentben, nagyon megerősödtek – tulajdonképp 1979, az EP első közvetlen választása óta nem voltak ilyen erősek. Az utóbbi években rendszeresek a nemzeti politikai erők mellett a nemzeti gondolkodású konzervatív szellemi emberek találkozói is, a legutóbbit épp Brüsszelben próbálták betiltani – ez a Yoram Hazoni izraeli professzor által életre hívott Nemzeti Konzervativizmus (NatCon) konferenciasorozat.

Nem azt írja-e a Szent Pál a galatáknak szóló levelében: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban”? Nem valami újpogány dolog-e a nemzetet éltetni?

Nigel Biggar anglikán pap, aki a keresztény realista felfogást képviseli, Between Kin and Cosmopolis: An Ethic of the Nation című, 2014-es munkájában azt írja: szerinte azért sem működik a keresztény kozmopolitizmus melletti érvelés, mert eleve nem is tudjuk korlátozott érzelmi, fizikai és anyagi erőforrásainkat úgymond egyenlően elosztani az egész emberiség között, vagy mindenki számára korlátlanul nyújtani belőlük.

A teremtettség keresztény felfogása szerint megtestesült lények vagyunk, amiből fakadóan komoly fizikai és mentális korlátaink vannak. 

Sőt, vannak, akik felé erősebbek a kötelességeink, mint mások felé. A kisközösségeinken túl ők azok, akikkel egy nyelvet beszélünk, egy a kultúránk, vagy épp az állampolgárságunk. Azaz „annak ellenére, hogy bizonyos alapvető sajátosságokat tekintve minden ember egyenlő, függetlenül attól, hol született, mégis kötelezettek vagyunk – a körülményektől függően – a közeli szomszédokat előnyben részesíteni a távoliakkal szemben”. 

Ezért aztán természetes, hogy az egyén lojalitást és különleges kötődést érez ezen közösségek, intézmények, szokások iránt.

A nemzet és a nemzeti szuverenitás a keresztény realizmus keresztény jellegéből fakadóan nem abszolutizálható, nem lehet a kereszténységet felváltó vallás. Azonban – írja Biggar – az emberi természetnek megfelelő keretet biztosít a kiteljesedéshez. Mint fogalmaz: „a közösségek sokasága, beleértve a nemzetet is, természetes szükségszerűség, ami egyben jó is”.

Biggar egyenesen úgy fogalmaz, hogy a nemzetek sokszínűsége „Bábel előnye”.  Mindenesetre „a helyes keresztény nézet tehát ragaszkodik ahhoz, hogy minden nemzet egyenlő felelősséggel tartozik Istennek az ember javának szolgálatáért.

egyetlen nemzet sem azonosíthatja magát ily módon Istennel. Ez a relativizálás még mindig megengedi, hogy minden nemzet Isten által kiválasztottnak vagy elhívottnak tekintse magát arra, hogy a saját módján is hozzájáruljon a világ üdvösségéhez; hogy különleges szerepet játsszon – egyszerre egyedi, nélkülözhetetlen és korlátozott szerepet – az egyetemes emberi jó előmozdításában. Lehetővé teszi egy adott nemzet tagjai számára, hogy ünnepeljék az eredményeiket, tiszteljék saját történelmüket, és legyenek büszkék a saját intézményeikre és szokásaikra, amelyek által elérték, amit elértek. Ugyanakkor arra kényszeríti őket, hogy ismerjék el, hogy nemzetük teljesítménye csak egy a sok közül; és hogy felismerjék, értékeljék, sőt tanuljanak mások sajátos hozzájárulásaiból.”

Biggar rámutat: 

Egy népnek kultúrája van, amiben otthon érzik magukat a tagjai, ezért az adott népnek joga van kontrollálni saját területe határait.

A kontrollálatlan bevándorlás következményeit természetes módon invázióként fogják fel a hazaiak. A bevándorlóknak tisztelnük kell a helyieket, és valamennyire alkalmazkodniuk kell a helyi szokásokhoz, hagyományokhoz; a helyieknek pedig időt kell adniuk a beengedettek számára, hogy alkalmazkodjanak.

Ma baloldali-liberális körökben elterjedt felfogás az „alkotmányos hazafiasság” felfogása, melynek egyik nagy képviselője Jürgen Habermas. Eszerint az alkotmány elfogadása lehet az egyetlen elfogadható követelmény egy nemzet tagja felé, akár beleszületett, akár bevándorló. Ezzel szemben mind Biggar, mind Roger Scruton rámutat, hogy a nemzeti mivolt mindig kulturális dolog is, ezért a nemzeti tagság is többet jelent, mint pusztán az alkotmány elfogadását, hiszen 

A nemzeti autonómia azonban nem abszolút – figyelmeztet Biggar. – Egy nemzetnek (ahogy egy többnemzetiségű ország lakóinak sem) nincs abszolút joga a saját területe erőforrásaihoz, ugyanis felelősségteljesen kell azokat használnia. Ugyanígy nem abszolút a nemzeti szuverenitás. Mindkettőt köti a természetjog.

– hangsúlyozza Biggar. Mint írja: minthogy a nemzetközi etikát ma kantiánus (azaz Immanuel Kant morálfilozófiáját követi), ezért a nemzeti érdek fogalmához automatikusan az önzés bűnét társítják mint erkölcstelen motívumot. Azonban lehetséges a nemzeti érdeknek egy másik felfogása is, mégpedig Aquinói Szent Tamás nyomán, aki a Teremtés könyve és Arisztotelész felfogása segítségével arra jutott, hogy

S ez nem csak az egyénre vonatkozik, hanem a közösségre is, és a közösségért felelősséggel tartozó vezetőkre is. Ma a politikai közösség esetében ez a kormányt jelenti. Persze ez sem korlátlan, nem igazolhatja mások sárba tiprását, és nyilván vannak bonyolult gyakorlati kérdések is, például hogy meddig igazolható a nemzeti érdek követése, de az alapelv világos.

Ebből az következik – mutat rá Szent Tamás nyomán Biggar – hogy az érdekek nem feltétlen ellentétesek az értékeinkkel. A keresztény ugyanis teremtményi mivoltunk nyomán erénynek tartja a helyes önszeretetet, amiből az következik, hogy – természetesen nem korlátlan mértékben, de – saját jólétunk, illetve népünk jólétének előmozdítása helyes dolog. Nevezhetjük ezt nemzeti érdeknek is.

Birodalmak és gyarmatosítások

Nigel Biggar persze nemcsak a nemzetek védelmében írt könyvet, hanem a gyarmatosítások védelmében is (Colonialism. A Moral Reckoning, 2023). Át kell gondolnunk tehát, mi a kereszténység viszonya a birodalmakhoz, lévén maga is spirituális birodalom.

A mennyekben egy Isten uralkodik, így az egész földkerekséget is egy birodalom hivatott kormányozni.  A keresztények közül sokan öröknek tekintették a Római Birodalmat. Volt egy, az újkorig népszerű bibliai hasonlat Dániel könyvéből: a próféta egy látomásában négy fenevadot lát, s ennek kapcsán úgy fejti meg Nebukadnezár egy álmát, hogy Isten országa eljöveteléig négy birodalom váltja egymást. Az első a későbbi magyarázatok szerint az asszír, a második a méd vagy perzsa, a harmadik a makedón, a negyedik pedig Róma, melynek állati szimbóluma a sas.

Szent Ágoston szerint viszont, bár a Római Birodalom létrejötte és hódításai is Isten terve szerint valók, minthogy minden uralom Isten jóváhagyásával létezik: Róma a második Babilon, de Istennek mégis úgy tetszett, hogy leigázza a földkerekséget. Viszont nem tulajdonított üdvörténeti jelentőséget az általa egyszerre kritizált és elfogadott Római Birodalomnak, és nem kötötte össze a kereszténység sikerét egy konkrét államalakulattal. Ugyanakkor a birodalomban több lehetőség adódik a visszaélésre, mondjuk úgy, veszélyesebb üzem. Szent Ágoston például, ha nem is veti el a birodalmi mivoltot, igen szkeptikus a birodalmak terjeszkedésével kapcsolatban: származhat belőle jó, de a mögöttes szándékkal kapcsolatban fenntartásai vannak. Az Isten városában azt írja, 

Látnunk kell azt is, hogy – mint Rémi Brague írja – Európa lényege a rómaisága, a római örökség továbbvitele.  Ha pedig megnézzük, milyen politikai formációk uralták a terepet Európában a modern nemzetállamok létrejöttéig, akkor látni fogjuk, hogy az 1453-ig fennálló Bizánc mellett – mely a Római Birodalom egyenesági örököse volt – a „translatio imperii” középkori eszméje alapján a birodalom öröksége a a Frank Birodalomban, majd a Német-római Császárságban élt tovább, mely 1512 után a Német Nemzet Szent Római Birodalma néven működött tovább, és egészében véve 962-től 1806-ig állt fenn. 

Ha pedig Európa szellemileg-kulturálisan Róma örököse, akkor az európai országok gyarmatbirodalmai is a római eszmét viszik tovább, amikor „civilizálnak” és „nyugatosítanak”.

Marcelo Gullo Omodeo argentín politológia professzor és történész a spanyol gyarmatosításokat védi meg, mondván, azok valóban felszabadulást hoztak például az aztékok és inkák által elnyomott népeknek, egyben terjesztették a kereszténységet is. (Omodeo szerint a spanyoloknál másodlagos volt az önérdek, míg a protestáns népek, például a hollandok és az angolok elsősorban kereskedelmi érdekekből gyarmatosítottak.)

Ma a birodalmak hallatán inkább a kora újkortól kialakuló gyarmatbirodalmakra gondolunk, nem az ókor nagy birodalmaira.

Biggar is rámutat, hogy nem mindig a nemzetállamok jelentik feltétlenül a legjobb megoldást. Sőt, megvédi a birodalmakat is, hiszen nem szükségszerű, hogy egy birodalmat rosszul kormányozzanak. Szerinte nem minden nemzeti felszabadítási mozgalom igazolható: főleg akkor nem igazolható, ha egy nép úgy nem alkot nemzetállamot, hogy egyébként biztosítva vannak a jogai. Ha azonban egy nemzeti kisebbség komoly elnyomást szenved el, akkor az autonómiatörekvések, vagy akár a teljes elszakadási is lehet teljesen indokolt.

A Bibliából sem a birodalompártiság, sem a birodalomellenesség nem vezethető le. Sem a birodalom, sem a nemzetállam nem eleve gonosz, sem nem eleve jó politikai entitás: „nem hiszem, hogy a birodalom mindig és mindenütt gonosz, sem hogy a nacionalista ellenállás mindig és mindenhol igazságos. Esetről esetre kell ítélni”, annak fényében, hogy mi történt – írja Biggar.

A szeretet rendje

Fontos azt is látnunk, hogy nem ugyanaz a liberalizmus és a globalizmus, azaz a kortárs szekuláris nyugat egyetemesség-igénye és a kereszténység egyetemesség-igénye. Nem ugyanaz a tartalma: másra vonatkoztatja az egyetemesség-igényét, hiszen a kortárs liberális-szekuláris egyetemesség-igény elvileg épp azon nyugszik, hogy semmilyen etikai rendszert nem ismer el egyetemesnek, és minimalista etikát követel meg – de azt világszerte el akarja terjeszteni.

A liberális szekularizmus nem reflektál saját egyetemesség-igényére, mivel szerinte nincs ilyenje. „Csak” az egyre szaporodó „egyetemes emberi jogokat” szeretné elismertetni, amelyeket magától értetődőnek vél. A kereszténység őszinte a saját egyetemes igazságigényével kapcsolatban.

Szociológiai szempontból is különbözik a kettő. Minden toleranciáról és sokszínűségről való szónoklat ellenére a liberális globalizmus szíve mélyén végső soron ki akarja iktatni az egyes ember és az emberiség közti szinteket a világból, mivel így szeretné megvalósítani a tökéletes egyenlőséget és szabadságot. Azaz 

Mindazt, amiket Edmund Burke köztudomásúlag köztes közösségeknek nevezett.

Az emberi életteret illetően a kereszténység lokalista – vagy mondhatnám úgy is, hogy számos megoldást el tud fogadni. Azaz úgy gondolja, hogy az ember ezen a földön közösségi lényként különféle közösségekben tud kiteljesedni. Míg a liberális globalisták szerint igazolhatatlan az egyik embert előnyben részesíteni a másikkal szemben, már ami a szeretetünket és törődésünket illeti,

ami az isteni elrendelésből és az ember megtestesültségéből fakadó fizikai és pszichológiai korlátaiból, egyben lelki igényeiből fakad. Eme ordo caritatis a közvetlentől halad kifelé, azaz elsődleges kötelezettségeink házastársunkhoz, szűk családunkhoz, tágabb családunkhoz és kisközösségeinkhez kötnek minket, s ahogy távolodunk ettől a körtől, annál kisebbek.

A népek, nemzetek persze herderi módon egyenlőek, egyik sem eleve jobb a másiknál. Biggar rámutat: a faji felsőbbrendűség immorális tanára adott, túlzó válaszában a multikulturalizmus hajlamos minden kultúra erkölcsi egyenlőségét vallani, következésképpen megtagadja a nemzeti kultúra integritásának és a szubkultúrák feletti dominanciájának jogos védelmét. Ebben pedig segíti a liberalizmus uralkodó hagyománya, amely szerint a liberális államnak semlegesnek kell lennie. Mindkét meggyőződés tévedés.

Viszont elfogadja és helyénvalónak tartja a nemzetek létét, mondhatnánk, a nemzetek léte az isteni teremtés szerves része, Isten által adott jó.

(A szöveg a szerző készülő kötete egy részletének átdolgozott, rövidített változata)